Petruska és Pulcinella, avagy párban a pellengéren

S hogy ez a fonal elszakad, és a szereplőhad Petruskástul-Pulcinellástul ezerfelé gurul, az bizony nem az ő bűnük, és nem is a mesemadzagé. Mert ugyan milyen fonal bírja, ha koncepcionálisan kettébe nyiszálják?

A darab egyébként a Kamrában nagy sikerrel játszott Commedia dell' arte átdolgozása, amiből mintha éppen a lényeg veszett volna el: a figurákat mozgató életvidámság és spontaneitás, vagy a színes-szagos külsőségek mögött megnyíló mélység, amiből a néző lelkileg is töltekezhet.

Sztravinszkij két külön balettet szentelt a Petruska-Pulcinella tematikának, a figurák azonban azonos archetípusra vezethetők vissza. Petruska vásári marionettfigura, akit gazdája két másik bábbal (a Balerinával és a Mórral) együtt életre kelt. Petruska beleszeret a Balerinába, az azonban a harcias mórt választja, Petruska pedig belehal szerelmi bánatába. A hasoncímű Sztravinszkij-balett finom utalással fejeli meg a történetet: a halott Petruska szelleme visszajár kísérteni az őt hasábfává aprító bábmestert, felvetve a kérdést, vajon áthatolható-e a mese és valóság közötti virtuális hártya. Pulcinella – legalábbis a Sztravinszkij-librettó szerint – jóval szerencsésebb a szerelemben; féltékeny kedvese előtt színleg meghal, majd új életre kel, hogy aztán (két másik szerelmespár kíséretében) boldog frigyre lépjen.

A két figura a szomorú bohóc eltérő nyelvekre és kultúrkörökre „lokalizált” változata: a fehérruhás, zsabós Petruska az érzékeny szláv kisembert jelképezi, aki okkal-ok nélkül lógatja hosszú orrát. Pulcinella mediterrán lélek; pókhasú, púpos, görbe orrú élvhajhász. Fehér ruhája és fekete maszkja az élet-halál szimbiózist jelképezi, és jellemvonásai is erről a kettősségről tanúskodnak: furmányos ügyeskedő, aki úgy tesz, mintha kettőig sem tudna számolni, s ha másképp nem megy, ököllel jár a dolgok végére.

Ők az átlagemberek, azok minden jellembeli összetettségével és ellentmondásával.

A két figura egybemosása, „összegyógyítása” a fentiek fényében nem reménytelen, a feladat mégis kifogott a Bozsik-társulaton. Ahelyett, hogy egységes egésszé állna össze a történet, és az egyszerű mögött felsejlene egy végletekig összetett struktúra, az erőltetett elvonatkoztatások révén egymásba nem illő kirakósjáták-darabokká, képi dadogássá esik szét a mese.

Gyerekelőadásról lévén szó ezen lényegében el is vérzik a dolog.

Pedig az auftakt kifejezetten ígéretes: a társulat tagjai – kvázi civilként – bevonulnak, és egy gegekkel és improvizációval megtűzdelt, laza felvezetésben bemutatkoznak a nagyérdemű publikumnak – a hagyományos cirkuszi miliő letükrözése, átértelmezése a darab egyik vezérfonala. (Hogy az értelmezés nem autentikus, az nem róható fel a koreográfusnak; hogy nem érett és átgondolt, az annál inkább.)

A szereplők beöltöznek: az üdítően elvont, kvázi-civil ruhákat harsány színű, minimalista jelmezek váltják fel. Felkerülnek az egész arcot eltakaró maszkok – a többszörös idézőjelbe tétel, főleg az előjáték rövidségét tekintve döcögőssé, nehezen követhetővé teszi a darabot. Pulcinellából varázsló lesz, aki életre kelti Petruskát, a Balerinát és a Mórt, miközben mi, nézők a színpad hátát és a takarásokat látjuk, vagyis tanúi vagyunk, mi zajlik a színfalak mögött. Majd megfordul az „egyes tér”, és Petruska szabad asszociációkkal átköltött halálát, valamint a Mór vérengzését már „szemből” látjuk. A szereplők dinamikus körtáncot ropnak, majd a széksorok mellett kimeandereznek a teremből.

Aki a szünetben azon tépelődik, mi következhet még ezután, az a második résztől sem lesz okosabb.

A színpadon-öltözős, vidám és színes (bár kevéssé összefüggő) történet absztrakciókba fulladó gondolatfutamokká hígul; próbálkozhatnánk a színpadi történéseket hangzatos értelmező jelzőkkel feszegetni, a zsákutca ettől még zsákutca marad.

A kezdőképben Petruska koporsóban fekszik, körülállják a fehérbe öltözött, púpos, karvalyorrú, hálósipkás szellem-angyal-bohócok. Egymás után dobálják a képünkbe az ötleteket, a nézőtér fölött alacsonyan röpködnek a krémes-habos-túrós ideák, ahogy a két címszereplő is bemázolja egymást a születésnapi (karácsonyi, halotti?) tor(ta) szeleteivel. Látunk angyallá vedlett ördögöt virágot hinteni a feléledő Petruskára, gólyalábakról playback-éneklő Pulcinellát, karácsonyt idéző kórust és Harry Potter-átkokat szóró, macskákat dobáló varázslótanoncokat. Az összefüggéstelen elegy nem engedi érvényesülni a szép és értékes pillanatokat – pédául amikor Petruska megadja magát a sorsnak, és puhán elomlik a halál előtt. A nem-mozgás gesztusa a gyerekek számára is remekül értelmezhető. A jófajta gegeket magába szippantja a darabból kovászolódó értelmezési anomália; a fentebb emlegetett macskát például addig dobálják egymásnak, míg a sor végén álló kihajítja a színpadról; odakintről sikoly és csörömplölés következik, majd csönd. Aztán tovább őröl a bohóc-malom, többnyire egyhelyben. Nem jutunk el egy jól definiált pontból egy másikba, de nem is merülünk alá egy adott, sűrű létállapotban.

A felnőtt nézőt ugyanezen történet örvén töményebb, de legfőképp velősebb abszurddal is meg lehetne ajándékozni, a gyerekeket pedig még véletlenül sem köti le a saját maga körül öncélúan dervis-keringő gondolatiság. Fricskát úgy is lehet mutatni a halálnak, hogy annak felnőtt- és gyerek-kontextusban egyaránt meglegyen a maga helyi értéke; ha egy előadás nem nézőbarát, legalább legyen durranásig megtömve sárnehéz tartalommal, hogy rogyadozzon a súlytól a befogadásra kész elme.

A jelmezek és díszletek a puritanista vonal mentén készültek, nem vonják el a figyelmet a szereplőktől, a műfajhoz illő módon megmaradnak kelléknek. Az élőhang mellett Szravinszkij-művekből kiollózott részletek, másrészt olasz sanzonok hangzanak fel – utóbbiak az entrée cirkuszi jeleneteiben jutnak hangsúlyos szerephez, a szereplők egyike-másika eljátssza, mintha ő volna az énekes. A tánc és élőbeszéd-éneklés vegyítése izgalmas szituációkat teremt, ám a harmónia itt is hibádzik: a koreográfiai egységek suta táncbetétekként ülnek a darab vázán. A táncosok és színészek homogén csapatot alkotnak, igaz, senki sem kap erejét meghaladó feladatot, a táncosok többsége egyáltalán nem szólal meg. Hol marad a határzónajárók játékos virtuozitása?

A tánc nem annyira tiszta táncként kap helyet a darabban, mint tág szókincsű gesztusnyelvet alkalmazó színpadi feladatként. Talán a határozott irányvonalak, a tiszta célok hiányával magyarázható, hogy a szereplők nem találják a helyüket. Az igazi bohóc az apró gesztusok művésze, akinek személyében megteremtődik a szomorúság és vidámság szintézise. A kisember ránevet önnön sorsának kicsinységére – ez lélekemelő műfaj, ha jól művelik. Vati Tamás melankolikus Petruskája többször állítja a nézőket efféle görbe tükör elé. Tóth József Pulcinellája sokkal dinamikusabb, ám egyben színtelenebb jelenség, aki nem tud magával ragadni a mesék varázslatos birodalmába.

A témában és az alaphelyzetben megvannak a lehetőségek: a figurák inspirálóan sematikusak, a műfaj sajátságaiból adódó hiányokat, a kipontozott részeket pedig spontánul fegyelmezett, önazonos játékkal lehetne kitölteni. Ha ez nem sikerül, bizony, önmaga dugájába dől a mese.

Petruska és Pulcinella

Bozsik Yvette Társulat

Zene: Igor Sztravinszkij

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Berzsenyi Krisztina

Koreográfus, rendező: Bozsik Yvette

Szereplők: Bodnár Zoltán, Fülöp Tímea, Gombai Szabolcs, Hasznos Dóra, Samantha Kettle, Megyes Melinda, Mészáros Tamás, Mult István, Ruszina Szabolcs, Szívós Károly, Tóth József, Vati Tamás, Vislóczky Szabolcs

Helyszín: Kolibri Színház