Ösztönök kertje

Noha szakmailag kitűnő és fontos előadásokkal, társulatokkal találkozhattunk az elmúlt négy nap alatt a Tánc Fesztiválján, a város napokon át csak bicegett, fél lábon járt előadásról előadásra. Pénteken végre kétlábra állt, hogy bebizonyítsa, fontos számára a kortárs tánc jelenléte.

 

Frenák Pál: Mennono (Várnagy Kristóf) - Fotó: Dusa Gábor

 

A város legszebb negyedébe, az Óvárosba már tegnap éjszaka is bepillanthattunk a Tranzdanz előadása alatt, teljes fényében azonban Frenák Pál koreográfiájában (Mennono) mutatta meg magát. A Tűztorony teraszos kertjének zöld füvén, bokrok és cserjék között azúrosan világító kék tenger a címadó, kör alakban redőző anyag. Az egykori várfal oldalából, egy kőszirtről indul Várnagy Kristóf előadása, játékán a két természeti elem: levegő és víz ereje vonul végig. Várnagy királykék úszónadrágban és sapkában, úszószemüvegben kuporodik a sziklán, mint egy partra vetett hal. Lassan mozdul, kifacsart végtagjaival nehezen válik meg támasztékától, s az előadás alatt végig a szirt közelében marad. Folyamatosan megakasztja, blokkolja saját mozgását, lábujjait szájába veszi, mozdulatai minduntalan magukba zárulnak. Animális lényként vonaglik a légüres, végtelen térben. Mozgása ebben a hibrid univerzumban Várnagy korábbi szólóját, a Tra-ce-t és Frenák legutóbbi darabjának, az Instinct képeit idézi elénk. A sötét, halványan megvilágított tér helyett itt azonban vakító napsütés veszi körül a táncost, ami Frenák nyomasztó és fullasztó ösztönvilágát élesen ellenpontozza. Mérhetetlen kettősség, feszültség vibrál mindvégig az előadásban, melynek diszpozícióját a Tűztorony bensőséges, természetes közege működteti. Az elidegenedés, a frusztráció, mely Várnagy görcsös mozdulataiból újra és újra visszaköszön, bizonytalansággá transzformálódik, ahogy Várnagy a kék mélység felé közeledik, ugyanakkor mozdulatai egyre nyitottabbá és szélesebbé válnak. Lassan vonja magára az anyagot, majd belemeríti testét az őt – uszályként – körülölelő anyagba, megmártózik benne. Ahogy mozdul, az anyag egyre szorosabban fogja, végül mozdulni is képtelen. Ebben a fizikailag lebénult állapotban a táncos felsőteste még hátrahanyatlik – megtörténik a kitárulkozás, a test elnémul.

Az ösztönök világából elkalandozva egy újabb talált térbe kerülünk; a Co.ffein Projects tagjai ezúttal a veszprémi Városháza szecessziós előterét és lépcsőházát vették birtokba. Előadásuk eredetileg munkaidőben játszódott volna, de a városháza a fesztivál idején is a városvezetésé maradt, így a Co.ffein Projects klasszikusabb hangoltságú, improvizatív duettjei csak a munkaidő után szép számban egybegyűlt, klasszikus színházrajongók élménye maradt.

 

Duda Éva: A zöld szalon (Szegedi Kortárs Balett) - Fotó: Dusa Gábor

Az elvesztett és megtalált terek után az ösztönök nagyszínházi világába merülhetünk bele Duda Éva és Juronics Tamás koreográfiáin keresztül. A Tudattalan témájára komponált előadások a nézők vizuális érzékeit veszik célba, nem úgy, mint a Tünet Együttes késő esti matinéja, a Buddha szomorú. A szegediek előadásának közös vonása az az erőteljes – időnként érzelgős – vizuális hatás, amit a látványos színpadi fények, a tetszetős ruhák és a dinamikus csoportmozgások közötti – olykor hatásvadász – állóképek együttesen teremtenek meg. Az este folyamán a két koreográfus munkáját és a táncosok összehangoltságát, technikai profizmusát egyedül ez a színpadkép gyengítette.

Duda Éva koreográfiája, a Zöld Szalon egy szexuális vágyaktól fülledt szalonba visz minket, ahol az urak öltönyben és pantallóban, a szalonhölgyek csupa csipkében és szaténban járnak. Dekoratív, vörös és fekete jelmezekbe öltöztetett táncosai a zölden izzó függöny előterében, vörösen forgó plüssfotelek között küzdenek vágyaikért, vagy éppen vágyaik ellen. Mindannyian ki vannak szolgáltatva szenvedélyeiknek, életük vonzások és választások párharca. A Zöld Szalon mozgásvilága jóval összetettebb, mint Juronicsé, táncosai a szólókban és duettekben újra és újra megmutathatják magas szintű tánctudásukat.

 

Juronics Tamás: Semmi és soha (Szegedi Kortárs Balett) - Fotó: Dusa Gábor

Míg Duda Éva a szexualitás felől, Juronics Tamás Semmi és soha című koreográfiája a két fő princípium, a szív és ész fogalma felől közelíti meg a tudatalatti fogalmát. Didaktikus víziójában az előbbi darab elsőrangú táncosai a szív és ész fekete-fehér harcosaként jelennek meg. Maga Juronics is a színre lép, minden egyes alkalommal rettentő komolysággal, az ő képzeletvilágának jeleneteit láthatjuk a monumentális harcokban. Az előadást kísérteties, fémes zene követi, a táncosok olykor az elmebetegek kényszerzubbonyban rángatózó mozgását imitálják, máskor mellkasukat és fejüket ütlegelik, a formalinban úszó szívek és széttrancsírozott, kocsonyás agydarabkák pedig azt bizonyítják, szív és ész harca tébolyult küzdelem, komolyan kell venni.

 

Szabó Réka: Buddha szomorú - Fotó: Dusa Gábor

Szabó Réka koreográfiája épp ellenkezőleg, a szöveg felől, folyamatos jellem- és helyzetkomikumokat teremtve közelíti meg az emberben rejlő kettősségeket. Előadói Lázár Ervin meséinek életre keltett, mozgásba oltott szereplői. Kedves, szeretnivaló világában senki sem normális, mindenki mániásan hódol valaminek. Zambrzycki Ádám a világ megmentője, az ózonlyuk befoltozója, esőerdők jövőbeni visszaültetője, a nagyon fontos ember, aki folyamatosan rohan, s aki szép lassan saját maga idegeire megy. Kövesdi László befőttesüvegekbe gyűjtött közhelyeit legszívesebben saját bőre alá rejtené. Dózsa Ákos megveszekedett önutáló, akinek fizikai fájdalmat okoz, ha nem bánthatja magát, Szász Dániel rendíthetetlen módon szereti szerelmes önmagát egy kócbabán keresztül, Gőz István, ha a többiek engedik, legszívesebben szalvétákat rendezget dominósorban. A Buddha szomorú édes-keserű jelenetei – akár egy Menzel-film – arra kényszerítenek, hogy szeressük magunkat, hiszen ilyen őrült az emberi természet.