Mikor a fény testté hangosul

A Bolero Avatars - Trans_formation táncosa háromrétegnyi ruhában kezd el mozogni, s az előadás egyes szekvenciái úgy választódnak el egymástól, ahogy váratlanul, de akkurátusan lehántja magáról a felső réteget. Az első szakaszban egy ezüstösen csillogó alakzatokkal mintázott fekete miniruhát visel hosszú fekete kesztyűvel és fekete parókával, ebből kivetkőzve fehér ruhában, fehér kesztyűvel és hosszú fehér parókában táncol tovább. A második réteg alatt testszínű ruha lapul, s ebben a részben az addigra fokozatosan elhagyott magas sarkú már nem jut szóhoz, mint ahogy a kesztyű vagy a paróka sem. Ezt az egyre egyszerűsödő fekete-fehér-testszín hármast egy felöltözés zárja, az újabb réteg kék flitterei egyetlen mutatós, hangulatkeltő ötlet erejéig játszanak szerepet, az előadás egy hirtelen megmutatott játékkal zárul.

Ladányi Andrea fekete magas sarkúban kezd, tagjai egy próbababa pozícióit veszik fel, teste megfontoltan, szakadozva mozog; Wong Kar Wai 2046 című filmének misztikus, futurisztikus ízű jeleneteire emlékeztet a színpadi kép. A vékony női test a nyilakkal díszített, emberidegen fehérségű térben egy kezdetben egyszínűre festett téglalapban van megvilágítva. A sötétbe vesző fehér háttérbe beleolvad a fekete parókával teljesen eltakart fej, a kivilágított, pozícióját olykor változtató képben csak a nyaktól lefelé csavarodó műfürtök és az őket tartó testrészek látszanak. Ez a fejtelenség erősíti a test műanyag-hatását, s a többször előforduló fakó, sötétzöldes fény viaszossá köti a mozgó felületet. Ahogy haladunk előre az időben, úgy válnak a táncos mozdulatai egyre emberszerűbbé, folyamatossá és erőteljesebbé. A fehér ruhás nő még mindig fej nélkül táncol ismert és ismeretlen dallamok összefolyt masszájára a megvilágított térben, s furcsa, nyugtalanító hatást kelt az erősödő, majd időlegesen elhaló dobpergésre történő arc nélküli menetelés. A harmadik, testszínű szakaszban a nő az emberi test teljes szabadságával élve táncol, először kiszorul a téglalapból, majd egy technikai váltás után egy fénnyel kibélelt alagútba lép. Az újabb dimenzióba vezető féregjárat különleges videós megoldással alátámasztott utazást biztosít: Ladányi Andrea megsokszorozódik, tőle jobbra vagy balra hullámzó vagy katonásan egyenes sorban falra vetített másolatai mozognak, hol vele egyszerre, hol tőle lemaradva. Szokatlan formájú és mozgású lények születnek meg ebben a speciális zenében és dimenzióban, soklábúvá, sokkarúvá válik a transzformációnak kitett táncos, testére vetítődik többszörös önmaga, törzsén mozognak és hullámoznak saját testének kicsinyített másai.

A különleges látványvilág elérésében jó partnernek bizonyul Katharina Winkler O'neill de Tyrone. A fiatal spanyol lány a fényforrásokat (több kivetítőt, kamerát) végig a közönség szeme előtt irányítja, a nagyon általános egyszínű fényfestéstől, az absztrakt formákon át egészen a specifikus, apró hajlatok, testrészek vagy tárgyak közeli részletek kivetítéséig. A látványeffektekért felelős művész a táncosra hangoltan, annak ritmusát követve, precíz odafigyeléssel festi meg a fehér hátteret, így keltve életre egy (eddig) nem létező világot. Ehhez természetesen Ladányi Andrea fényeket szinte magába szívó teste is szükséges, mely nem egyszerűen csak eltűri a rávetülő színeket, hanem valósággal vonzza, önmagába szippantja, és újra szétszórja a sugárban felé rohanó fotonokat.

A fénynyalábok mozgó és mozdulatlan felületeken való játéka szorosan kötődik az előadás harmadik alappilléréhez, Borlai Gergő zenéjéhez, mely hol révületbe vezető, hol harciasan katonás, hol pedig inkább finom, andalító. A második, fehér ruhás szakaszban tisztán hallhatóak Ravel Bolerójának részletei, ám a klasszikus zene dallamai belefulladnak a dobba és más egyéb, elektronikus módon előállított hangokba. Így válik az előadás a Vágy táncának egy modern kori átiratává, melyben nem csupán Ravel zenéjének struktúrája bomlik meg és fogad magába újabb elemeket, hanem melyben egy felsőbb lény avatar módjára alászáll, s a korszak technikai invencióit, kidolgozás alatt lévő újításait segítségül hívva igyekszik testet ölteni.

Az előadás új lehetőségeket, egyre táguló asszociációs mezőket finoman feltárva mutatja be az ember és a technika együttélésének, egybeforrásának egy lehetséges változatát. Ebben az elgondolásban a két, eredendően eltérő, organikus és nem organikus anyag egymást kiegészítve él és alakul folyamatosan, s az eddig fontosnak tartott jelenségeket, a kultúra közösnek tekintett pontjait nem tagadja meg, hanem olvasztótégelybe tölti, s a frissen felfedezett irányokban, különböző művészi ágak szabad kombinálásával felhasználja.

A szerkezetben lehet némi hibát találni, az előadás végén szervezetlennek tűnik a kísérlet egyes momentumainak fényképszerű kivetítése, mely egy addig nem létező, saját magára kutyafuttában reflektáló történeti síkot vezet be az előadásba, s nem feltétlenül szükséges az utolsó jelmez felvétele sem. Ladányi Andrea kék flitteres nadrágocskában lábaihoz közelíti a kivetítőt, megragadja, a ruhájának díszeibe ütközteti és megtöri a fényt, mely az egész termet piciny csillagocskák módjára betölti. Ezen apró törés felett azonban könnyedén szemet hunyunk, hiszen egy hús-vér anyaggal dolgozó, absztrakcióba játszó, izgalmas utazásban vehettünk részt az LA Dance Company jóvoltából a Táncfarsang utolsó napján.

Bolero Avatars - Trans_formation

Budapesti LA Dance Company

Alkotók: Katharina Winkler O'neill de Tyrone, Ladányi Andrea

Zene: Borlai Gergő

Stylist: Lakatos Márk