Játszadozó felelősségvállalás

Minden egyes néző egy picike szavazógéppel felszerelt székre ül, s rögtön egy rövid, a kivetítőn megjelenő instrukciókkal irányított próbaszavazásban vesz részt, amiben megérti, hogy a kék gomb a ’hírekre’ szavaz, a zöld pedig a ’színpadra’. Két ellentétes síkból lehet választani: a ’hírek’ második világháborús, szovjet megszállást taglaló újságcikkek sötétben való felolvasását jelenti, a ’színpad’ pedig az együttes tagjainak a táncát. A két sík párhuzamosan halad egymás mellett, de sosem jelenik meg egyszerre a színpadon, elkerülhetetlen így a „másik oldal” elmulasztása. A szavazatok eloszlása (székekre pontosan) megjelenik a kivetítőn, a kékek és a zöldek számlálója világosan jelzi, hogy melyik oldal van többségben és mennyivel.

Képek forrása: tunetegyuttes.hu

A választás, ha úgy vesszük, nem tűnik nehéznek, hiszen a Tünet Együttes előadására beülő közönség várható módon inkább a táncosokra, az eleven testek mozgására, közös hullámzására kíváncsi, mintsem előre felvett szövegek felolvasására; ám érdekes lehet az arányok alakulásának megfigyelése. A Táncfarsang közönsége meglehetősen speciálisnak bizonyult, a Krúdy Kamarában ülők jelentős része már délelőtt ráhangoló, bevezető foglalkozásban részt vett, táncot tanuló középiskolai osztályokból állt össze, s talán ebből is adódik, hogy a hírek hallgatása mindössze két százalékát tette ki az előadás műsoridejének (a produkció végén számszerű összegzést is láthatunk a szavazatokról) – ami az eddigi, néhány előadásnyi tapasztalathoz képest is feltűnően kevés hírolvasást jelent.

E jelenségnek több oka is lehet. Egyrészt a közönség olyan fiatalokból állt túlnyomórészt, akik bevallottan nem érdeklődnek a hírek, a politika, a közélet iránt. De közrejátszhatott az is, hogy vidéken kevés alkalommal elérhető táncelőadás rövidke idejét inkább tánccal töltené meg a néző. Ezzel együtt az est felveti azt a kérdést, hogy az egyéni választást mennyiben tekintjük valódi lehetőségnek, s mennyire vállalunk (névtelenül) felelősséget szavazatunkért – betagozódásunkért vagy éppen ellenállásunkért. A kapcsoló csupán egyetlen, az előadás mindössze első percében történt elmozdítása is választás: a nem választás választása, illetve a nem változtatás választása, hiszen a passzív részvétel egyfajta aktív hozzájárulás ahhoz, ami körülöttünk, a színpadon történik.

Mert szereplővé, irányító hatalommá válik a néző, ezáltal felelőssége van a színpadon történtekkel szemben, pontosabban abban, hogy mit kíván belőle megnézni, s mit nem. Az előadás egy felfokozottan intim térbe való invitálással kezdődik, s kezdetben játékos, romantikusan naiv és egymásra számítani tudó, közösen görgetett emberkupacot láthatunk, ám a kis közösség élete egyre inkább nyugtalanítóvá, félelmetessé válik. A színes, mesékre emlékeztető ruhákban táncolók felé valami zavaró, felszín alattról érkező rémület tart, mely egy-egy taggal szembeni egyre durvább agresszióban, kegyetlenkedésben ölt testet. A három női táncos fokozódó fizikai-lelki kínzatást él át egymást követően – s a nézőn múlik az, hogy hajlandó-e ezt végignézni, vagy inkább egy elnyomó hatalom híradásait hallgatja. A táncosok jelmezei, az arcukra fagyott vagy fagyasztott mosoly csalóka voltát a színes rágógumik nagyszerűen aláhúzzák; a nagy tömegben érkező, a padlót beborító cuki golyócskák lehetetlenné teszik a mezítláb táncolást, s ez a teret és hézagokat betöltő, fogyasztásra alkalmas tárgy az önfeledt rágcsálás és buborékfújogatás dimenziójából hatalmas, a szájba már nem férő masszát keserves izommunkába kerülő rágcsálásig, rágódásig, rágásba fulladásig vezet.

Az előadás végén a szavazás lehetősége megszűnik, az alkotók kiveszik a kezünkből az irányítást. Először csak fokozatosan, szinte észrevétlen állnak le a szavazókészülékek, majd nyíltan és könyörtelenül vált magától a gépezet, saját tetszése szerint, s kegyetlenül öntörvényűvé válik egy hatalom: Szász Dániel kiül a nézőtérre, először a távolból táncoltatja, majd kezének mozdulataival irányítja a védtelen bábokká vált, görcsbe ránduló nőket. A szöveghallgatásból sem maradunk ki, az előadáshoz passzoló, jó érzékkel kiválasztott Márai-szövegek a színpad és a hírek egymástól független síkját gondolatébresztő módon, a valóság és a hírek viszonyára rákérdezve egymásba kapcsolja.

A Tünet Együttes produkciója felkavaró és elgondolkodtató, ám lehetne sokkal erőteljesebb. Szabó Réka egyedülállóan és szinte kihívóan reagál az őt körülvevő világra, társadalmi változásokra – ami, valljuk be, ritkának számít –, de ha már egyszer közvetlenül érinti az aktuális kérdéseket, akkor bátrabbnak, radikálisabbnak, erőszakosabbnak kellene lennie. Mert a felelősség kérdéséről csak nagyon éles, bőrre, vérre menő helyzetekben gondolkodik el komolyan a tömeg (közönség) arctalanságába bújó egyes ember.

Voks

Tünet Együttes – Szabó Réka Társulata

Kosztüm: Balázs Juli, Szabados Luca

Fény: Szirtes Attila

Speciális technológia: Korai Zsolt

Zeneszerző: Márkos Albert

Dramaturg: Peer Krisztián

Rendező: Szabó Réka

Szereplők: Ayelet Yekutiel, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel

Zenészek: Bakai Márton (hegedű), Márkos Albert (cselló), Hock Ernő (nagybőgő), Rubik Ernő Zoltán (zongora), Tömösközi László (ütőhangszerek)

Videó:

próba