Magánytáncok

Ez a kötetlenség jellemzi magát a monotánc fogalmát is, amelyet Szögi Csaba, a fesztivál főszervezője, a Közép-Európa Táncszínház igazgatója két produkció között, a színpadi átállás közben röviden vázolt az egybegyűlteknek. A monotánc a monodráma parafázisa, nem egyszerűen szóló előadás, hanem személyes vallomás, és ahhoz, hogy az egyes ember megmutatkozzon, szüksége lehet más emberekre is, így gyakorta a monotánc nem egyszemélyes műfaj. A fesztivál első napján három női táncos mutatkozott be egy-egy rövid koreográfiával, mindannyian magukban voltak a színpadon, magányukat mégis mások okozták, akik láthatatlanul is velük táncolták a monotáncot.

A legjobb példa erre Ladányi Andrea új bemutatója, egy rövid és leleményes etűd. Ez a koreográfia talán élvezhető, de semmi kép nem érthető, ha nem ismeri fel a néző a színpad láthatatlan szellemeit, Ladányi ugyanis egy egész törzzsel viaskodik, hiszen ő maga a tavaszi áldozat. Nyizsinszkij 1913-ban Sztravinszkij zenéjére írt tánctörténeti jelentőségű koreográfiájának egy részletét adja elő a táncosnő. Az eredeti koreográfia, a Tavaszi áldozat ereje épp a jellegzetesen egymásba kapaszkodó táncosok, szögletes de ritmusos mozdulatokkal kavargó össztáncok vibrálásában áll. Ladányi viszont a halálra vált, merev, gyakran hosszú percekig mozdulatlan áldozat szerepét osztja magára, ironikusan egy olyan szerepet, ami csakis mások táncának keretében, a kör közepén állva értelmezhető. A színpadkép és a fények használata kiválóan működik az előadásban. Ladányi a magasból sávokban lelógó, sötéten átlátszó filmpapír mögött áll hosszasan, miközben már dübörög Sztravinszkij zenéje, ő csak figyel, merev mozdulatokat vált. Majd egy kirobbanó taktusnál a papírok által körvonalazott kulissza mögül a félkörű függöny elé ugrik, és a földre vetített szűkebb, majd tágabb fénykörön táncol, vagy befele fordított lábfejekkel reszket magában, várva a véget. Lábán szalagok, platinaszőke hajához illesztett platinaszőke hosszú műfonatok, hálóingszerű ruházat, még arcán is ott az a karika rajz, mint Nyizsinszkij táncosain. A mozdulatok is mind ugyanazok, csak a körülötte gomolygó emberek maradtak el. A fények viszont remekül érzékeltetik a tömeg jelenlétét, a sávokban lógó papír szépiára festi a közeget, és a réseken élesen ereszti át a hátul vibráló lámpák fényét, vonalat rajzolva a földön. Máskor zöld fények lengenek a magányos táncos talpa alatt, de ez nem olyan, mint a tavaszi rügyfakadás, hanem mint az északi fény az örök jég felett. Ladányi mozdulatlan, máskor elementárisan infantilis tánca a fénnyel jól működött a rövid táncdarabban, ellenben a földre vetített fantáziátlan pózokban vicsorgó, kitömött medvék képe nekem csöppet sem hiányzott az előadáshoz.

Stephanie Cumming

A kanadai származású 2001 óta Bécsben élő és dolgozó táncosnő, Stephanie Cumming előadása személyesebb hangvételűnek tetszik, mint Ladányi hommage-a. Első ránézésre egy szingli jó humorú szenvelgéseit láthatjuk a színpadon, de a műsorfüzetet böngészve megtudhatjuk, hogy ennek az előadásnak is van előképe, Virginia Woolf  Orlandó című híres regénye. Cumming utcai öltözetben mezítláb érkezik az egyszerű, bevilágított üres színpadra, és egy apró rózsaszín gitárt pengetve megadja a komikus alaphangot. Ahogy nagy koncentrációval és sután az akkordokat keresi a hangszeren, később úgy versel angolul az élet és a szív dolgairól, no meg persze a férfiakról. Tánca nyűglődik a térben ide-oda vetődve, hosszú ujjai (mint Grünewald figuráié) erre-arra böknek a nagy üres térben, de nem mutatnak semmire. Alakot vált, garbóját, parókáját az arcába húzza, középkori dalnok buggyos bugyogóját és fodros gallérját ölti, de semmi sem segít, fűzfapoéta marad, magánya és búbánata hamisan cseng. Az előadás hangkulisszája rendkívül pontos és változatos, egymásba mosódik a versek motyogása, csengő barokk dal, opera meg a rózsaszín gitár pengetése. Aztán felbukkan a sorok, hangok és mozdulatok mögül egy közhelyességében mulatságos és őszinte emlékfigura. Az előadás egy pontján a színpadra lép egy fickó kezében a furulyájával. Odasétál a már saját magától falra mászott lányhoz, és éppoly hamisan, mint, ahogy a lány gitározik, elkezdi fújni a Titianic című film híres, nyálas betétdalát. A lány elhessegeti a kommersz emlékfoszlányt, de a fiú a színfalak mögött még sokáig ismétli a megtalált dallamot.

Duda Éva: Faun

Az est utolsó, legkomolyabb, legszemélytelenebb és tökéletes pontosságú, szépségű tánca egy részlet Duda Évának a nemrégiben, a X. Táncfórumon bemutatott Faun című koreográfiájából. Jónás Zsuzsa szólója, csak amennyire az elkerülhetetlen, annyira idézi meg a másik híres Nyizsinszkij koreográfiát, az Egy faun délutánját, de sokkal inkább a táncosnő testére írt és annak minden adottságát kiteljesítő koreográfiát láthattunk. Jónás Zsuzsa magas (táncosoknál szokatlan) alakja erős kötésű mégis légies, nemes. Nem is férfi, nem is nő, valóban egy köztes, kívülálló lény. Redőzött dressze olyan, mint egy kos szarva, a ruha nyaki része vörösre vált, mint egy énekesmadár tollazata, vagy egy sebzett vad bundája. Négyszög alakú kissé kiemelkedő műgyepszőnyegen táncol, ritmusos vízcsobogás és modern hangszerekkel kreált ősi dallamok kísérik táncát. Haja feltornyozva szúr a levegőbe, mit az egyszarvú szarva, és mozgása valóban annyira ismeretlen, mint e mesebeli állaté. Nem a bevett kortárs táncmozgást láthatjuk, így rövid játékának minden perce leköti az ember figyelmét. Bár tánca kerek egész és párbeszédet a térrel, a gyepszőnyeg határaival folytat csupán, tudjuk az eredeti koreográfiában kirekesztett-kiválasztott figurát játszik (akár a tavaszi áldozat) jónéhány táncos társaságában.

Az estet egy különös performansz zárta, a Közép-Európa Táncszínház ifjú táncosai és Hámor József zenekara közösen improvizáltak. Míg a négy zenész hegedűn, különféle dobokon, keleti furulyákon és többféle digeridoon olykor meditatív, máskor felkavaró zenét játszott, addig a táncosok biztonsággal, gördülékenyen használták a társulat és a kortárs tánc stílusát tükröző mozgásformákat. Eleinte magukra improvizáltak, majd bizonyítva az este tételét monotáncuk táncba hívta a többieket is, és egy összegabalyodott kupacba csavarodva fejezték be a játékot.

Ladányi Andrea: 1912 BL balett The Rite of Spring - Igor Stravinsky

Jelmez: Nicholas Roerich, Lakatos Márk

Fény: Payer Ferenc

Videó: Keserű Zsolt

Zene: Igor Stravinsky

Koreográfus: Vaslav Nijinsky

Előadó: Ladányi Andrea

Stephanie Cumming (CAN/A): Ah. Poetry

Látvány, jelmez: Aldo Giannotti

Hang: Andreas Berger

Koreográfus, előadó: Stephanie Cumming

Duda Éva: Faun (részlet)

Díszlet: Duda Éva

Jelmez: Masa Richárd

Fény: Kovács Gerzson Péter

Vetítés, videó: Gothár Márton

Képgrafikus művész: Lévai Ádám

Zene: Kunert Péter

Koreográfus: Duda Éva

Előadó: Jónás Zsuzsa

Helyszín: Gödör Klub