Schöffer, Béjart, Spala
Műcsarnok
Képzőművész, de az örökmozgás ihletadó hatása alatt: a – saját kifejezésével – kibernetikus szobrászat elszánt művelőjeként.
Az október végén a Műcsarnokban nyílt (és január végéig nyitva tartó), négy nagyobb teremre elosztott kiállítási anyagon november 8-án, vasárnap délután ketten is eligazítják az akkor arra járó érdeklődőt. Először Rockenbauer Zoltán művészettörténész vezet végig a teljes anyagon, laza, közvetlen előadásmódban beavatva a különleges alkotások elkészítésének körülményeibe és történetébe, utána pedig Spala Korinna táncművész reflektál a tárgyak egy részére – egészen másként.
Schöffer, aki – még Magyarországon – jogásznak tanult (állítása szerint ennek köszönhette konstruktív gondolkodását), 1936-tól élt Franciaországban, s hamarosan érdekelni kezdték azok a technikai eszközök, amelyek akkor még a tudomány területén is újdonságnak számítottak: elsősorban az elektronika. Elsőként (1947-től) a „fénydinamika" foglalkoztatta: szögletes elemekből, szálakból-rudakból, fémlapokból szerkesztett konstrukciói megannyi rafinált módon tükrözték vissza a környezetük által kapott fényeket, a többszörös visszaverődésekkel, interferenciák révén megváltoztatva az árnyak színét, formáját. Hamarosan (az 50-es évek végétől) mindehhez mesterséges fényforrást is konstruált, majd az időfaktorral bonyolítva tovább e mesterséges fényforrásokat kibernetikus impulzusokkal tette folyamatosan változóvá, s teremtett ezzel egy speciális „szobor-időt". Nem csoda, hogy a generáció egyik legbátrabban kísérletező személyiségének tartott Maurice Béjart, aki akkor még Franciaországban élt, hamarosan ismeretséget köt a művésszel. Már 1953-tól folyamatosan látogatja műhelyét, és az ott felállított kibernetikus kompozíciók (mint: LUX16) „partnereként" táncol. Béjart mozdulatanyagának alapja a klasszikus balett volt (női táncosai spicc cipőben táncolták körbe Schöffer alakzatait a kiállított fotók tanúsága szerint), melynek amúgy is szigorú rendbe szerkesztett, szimmetriákra, vonalakra, szögekre építő nyelvezete nem állt messze a hűvös anyagú, mégis játékos, megcsillanó felületei által pedig élő hatású szerkezetektől. Ugyanakkor Béjart mozdulataira is inspirációként hatott a közös munka, amely különleges összművészeti produktumot eredményezett 1956-ban. Ekkor készül a CYSP1, az élő installáció, mely során a táncosok (amúgy Le Corbusier egy marseille-i épületének tetején) olyan kibernetikus szobor közelében táncolnak, mely „hall", „lát", vagyis érzékeli a táncos mozgását, és e szerint, erre „reagálva" mozdulnak meg az egyes elemei, alkatrészei.
Spala Korinna mozgására nem reflektált egyetlen téralkotás sem, viszont ő maga teljes koncentráltsággal fordult rá a kiállított tárgyakra. Fekete, sportos alsóneműben, diszkrét és semleges megjelenésével is a tárgyak puszta reflexiójaként kívánt szolgálni; ráfordulása, kíváncsisága, játékossága mintha a képzőművész gyermeki játékosságának, kíváncsiságának tükrébe nézett volna. A magasan képzett, nagy társulatok szólistájaként is bizonyított művésznő az utóbbi években szabadúszóként működött ( mint előadó ritkábban, oktatóként inkább), s jelenleg kimondottan a jógaoktatásra koncentrálja tevékenységét. Táncnyelvét tehát egy klasszikusan (is) képzett, a kortárs tánc legkülönb ágazataiban is otthonos táncosnő és egy jógi határozza meg...
Kúszó-lopakodó közelítése az első terem időmérő „tákolmányai" felé a finom iróniát sem nélkülözték, az elemek elindították ötletelő kedvét: a kedvet az adekvát mozdulatvonalak megtalálására. Az első teremben ehhez még túl kevés tárgyat talált (itt pár kisebb installáción kívül inkább információs panelek és képernyők kaptak helyet), igazán elemében a következő, jóval nagyobb teremben érezhette magát. Itt a tárgyak, alkotások is nagyobbak, variábilisabbak voltak, hiszen itt folyamatos a világítás automatizált változtatása is: rövid intervallumokban más és más fényforrások adnak új rajzolatot a különböző fémváz-szerkezetekről, s vetnek óriás árnyakat a falakra. Ezek játékos, változatos, de mégis hűvös, fekete-fehér vonalaihoz pompásan illett Spala elegánsan profi jógatudománya. Teste szinte hűvös fölénnyel prezentálta extrém egyensúlyi helyzeteit, kicsavarásait és szétnyújtásait, miközben ironikus, játékos tekintete tükrözte: ne vegyük mindezt annyira komolyan: ő is játszik, akárcsak Schöffer. Átkötő táncmozdulatai viszont távol álltak a hűvöstől: a lágyságtól egészen a szenvedélyesig, sőt rebbenő, riadt is néha, akár az állat menekülő osonása. Nyújtott tehát annyi színt, érdekességet, amennyit e tér lehetőségei adtak, és a kelleténél egyetlen perccel sem húzta tovább a produkciót: az addig tartott, ameddig nem érzékelte, hogy – ahogyan mondani szoktuk –ebben ennyi volt.
Zenét az amúgy is folyamatosan „hangzó" (surrogó, zúgó, berregő) masinák adták (talán valami zenének szánt zene is szólt valahonnan, de az embernek már egybemosódott ott minden zörej). Mindenesetre a hang egyáltalán nem volt sem támasza, sem zavarója a mozgásprodukciónak. A nézők pedig, akiknek igazából folyamatosan közlekedni lehetett volna a terem különböző pontjain (ahogyan Spala is tette), jól nevelt hazai közönség módjára megrekedtek a bejárati oldalon, és egy csoportba sűrűsödve figyelték a „színpadot". (A hazai néző/befogadó még nem igazán szocializálódott egy színháztalanított táncesemény elfogulatlan, szabad megtekintésére: ezt jómagam is gyakran tapasztalom, amikor térspecifikus improvizációt adok elő, bárhol legyen is az.)
Szerencsére nem voltak kevesen, hála a szervezők okos ötletének: Rockenbauer Zoltán avatott körbevezetése 16 órakor már eleve odavonzott egy értő, nyitott közönséget (mely csak gyarapodott a hozzácsapódók által), ő pedig szinte átkísérte ezt a csoportot a 17 órakor kezdődő tánceseményre.
Fontos, jó kezdeményezések ezek a Műcsarnokban (is): mert egyre inkább láthatóvá válik, hogy amennyire a táncművészet, a színház, annyira a múzeum jövője is abban rejlik, hogyan tud eljutni, szó szerint: odamenni a közönségéhez, hogyan „keresi fel" az újabb és újabb nézőket, akik ezáltal újabb és újabb tapasztalatokat szerezhetnek, nyerhetnek. Nyerhetnek, szó szerint is.
