A halott mítoszok helyére...

Itt egyrészt információk jelennek meg (pl. a Strauss-mű tételcímei olvashatók itt, hogy követni tudjuk, mi is történik, a Don Quijote-téma melyik részletének variációját látjuk). Másrészt képek is megjelennek, amely egyrészt közeget teremtenek a színpadi játékos számára, másrészt nagyon gyakran önálló jelentést is hordoznak (így M. Kecskés András szinte egyenrangú partnerévé válnak).

Talán még csak hangulatot kelt, a témát mutatja be, ahogy az előadás indításakor hosszan, több nézetből látjuk a hátsó falra vetítve a madridi Cervantes emlékművet, pontosabban az író ülő szobra előtti kompozíciót, amelyen Don Quijote indul Rosinantén a kalandok felé (a lónak szinte még a nyaka is megnyúlik), mellette pedig Sancho üget a szamarán. (Az előadás során több Don Quijote ábrázolás, pontosabban a kalandjait megjelenítő grafika, rézkarc is megjelenik a háttérben. Tehát egy kultúrtörténeti kalandozás részesei is lehetünk.)

Az előadás valójában akkor kezdődik, amikor egy kupacból előkászálódik, majd lassan feltápászkodik egy ember. Fekete kabátja és fekete kalapja van. Csak a nadrágja furcsa, mert fekete-fehér rombuszok „díszítik". Amikor jóval később (már az előadás vége felé) lekerül az M. Kecskés játszotta szereplőről a kabát, akkor a komor figura végképp bohóccá vedlik át.
A fekete alak egy bőröndöt hord magával, de van egy botja és egy esernyője. Ezzel „varázsol", mert ezek azok az eszközök, amelyekkel különböző helyzeteket, különböző képeket képes teremteni. De – hogy érezzük, hogy nem a régmúltban járunk – a bőröndjéből előkerül egy laptop is. Ki is nyitja, és elkezdi nézegetni. Innentől kezdve – ez az előadás alapkoncepciója – sokszor az jelenik meg a hátsó falon vetítésként, ami a laptopon látható. Ami a virtuális világban tölti meg eseményekkel, „kalandokkal" a szereplő életét. Don Quijote ebben az előadásban is a világgal találkozik, csak ez most nem a valóság, hanem a virtuális világ. Így Don Quijote utazása most nem is annyira a képzeletben zajlik (mint ahogy a regényben, ahol a valóságot a fantáziája színezi át egy izgalmas világgá), hanem a 21. századi technikák teremtette kibertérben. Az előadás valójában ezt a problémát járja körbe (erre mutat variációkat): mit is jelentenek a Don Quijote-i kalandok egy 21. századi nézőpontból.

Például videójátékként látjuk (szintén a hátsó falra vetítve) ahogy Don Quijote küzd egy másik lovaggal, majd megharcol egy sárkánnyal. És míg a háttérben a sárkány a magasba emelkedik, a vár fölé repül, a színpadon M Kecskés András is hasonló mozdulatokat tesz.

Máskor szinte önálló életűvé válnak a vetítések. Például a Kaland a birkanyájjal című tételben azt látjuk, hogy rengeteg ember ront be egy Media Marktba – biztos valamiféle kihagyhatatlan akció zajlik –, és tülekedésükkel, az áruk kapkodásával gyakorlatilag néhány perc alatt szétverik az egész üzletet. Az előadás szerint a 21. században így jelenik meg a birkaság.
Egy másik tételben kövér nők vonulását látjuk a vetítésen, mintha nekik rendeztek volna szépségversenyt, majd manökenek grasszálnak a háttérben. Ezek a képek mintha arról beszélnének, hogy mivé is silányítja a 21. század azokat a női eszményeket (egyáltalán a nőt magát), amire Don Quijote hírét-nevét, de még az életét is feltette.
Többször látunk hasonló „fordítások"-at, átértelmezéseket, azaz arról szólnak a képek, hogy a 17. századi történet motívumaival, a belőle kialakult európai mítoszokkal hogyan találkozhat a 21. század embere. Amit Don Quijote a fantáziájában teljesített ki, ahelyett mit kínálnak a ma emberének a modern „mítoszok"? Például a Harc a szélmalommal című tételben hosszan halad, egyre magasabbra jutva Don Quijote a szélmalmok felé, míg meg nem érkezünk a Moulin Rouge-ba, a revü „templomába". Hasonló váltást jelent a zarándokokról szóló fejezet, amelynek vetített képei egyszer csak ördögűzésbe fordulnak át (amely téma a tömegfilmben újra és újra felbukkan).

Néhol annyira markánsak a háttérben megjelenő képek, annyira erős a vetítés világa, hogy sokszor elvonja a figyelmet a színészről. Egy gigantikus nagy képpel egyébként is nehezen tud versenyre kelni (vagy épp partnere lenni) a sokszor csak apró gesztusokkal, egyszerű jelzésekkel operáló szereplő. Viszont egyensúlyra törnek azok a tételek, amelyekben együttműködik a vetítés és színpadi játék. Ilyen például az Utazás a bűvös csónakon című tétel, amelyben a játékos bőröndből és az esernyőjéből formál csónakot és evezőt, miközben a háttérvetítésen hosszú utazást látunk egy folyón. De amikor jobban megnézzük a képet, azt látjuk, hogy ez nem is folyó, hanem egy óriási csúszda, amelynek végén belecsobban a vízbe az utas – és merül le a tenger mélyére.

Vannak azonban olyan tételek is, amikor a színpadi történésekre helyeződik a hangsúly. Ilyen például A lovag és a fegyverhordozója beszélgetése című. Ekkor M. Kecskés András a bőröndből és botból meg a kalapból és a köpenyből egy másik alakot formál. Úgy helyezi el a tárgyakat, hogy úgy hatnak, mintha tényleg ott ülne a színpad szélén egy másik ember. És íme – még rá is mutat. A tárgyaknak ez a metamorfózisa egészen különleges ebben az előadásban (és elég gyakran előfordul M. Kecskés-tanítványoknál, például Nagy Józsefnél vagy Goda Gábornál).

A lovaggal való küzdelemmel, majd Don Quijote halálával ér véget az előadás. Itt is egymásra kopírozódik régi és modern. A halál felé tartó utat például egy hatalmas, beláthatatlan, szinte labirintusszerű szerencsejáték teremben való bolyongásként látjuk, amely végül átvált kórházi képekké. Azzal ér véget a történet, hogy az öreg szereplő lecsukja a laptopját, egy kattanás, és hátul, a vetített képen – nyilván egy reklámból kölcsönözve – egy aktatáskás fiatalember képe jelenik meg, aki öles léptekkel halad egy lépcsőn fel a magasba.
A halott mítoszok helyére az újak lépnek?