Úton

Ez az új, koreográfusi szerepkör azért izgalmas, mert Fehér Ferencnek nincs a szó hagyományos értelemben vett táncos képzettsége. Kamasz korában a tévéből ellesett electric-boogie-val és hiphoptánccal foglalkozott, később pedig igazi autodidaktaként képezte magát, elsősorban saját inspirációira, testének belső impulzusaira hagyatkozva építette fel egyéni mozgásvilágát. (Ezért nyilván helyesebb is autodidakta helyett őstehetséget mondani.) Tehát mindeddig Fehér Ferenc esetében a koreográfus elválaszthatatlan volt az előadótól: a többnyire improvizációkból építkező mozgássorokat mindig egy különös személyiség erős színpadi jelenléte hitelesítette. Ezért is izgalmas próbatétel a Dűnék: mennyire érdekes Fehér Ferenc mozdulatvilága, ha ezt más előadók szólaltatják meg.

A Dűnékből annyi nyilvánvaló, hogy önmagában is izgalmas ez a mozgásvilág. Az utcai táncok mozdulataira, de néha hétköznapi gesztusokra ismerni bennük, ezeknek repetitív ismétléseiből és ritmikus variációiból, kombinációiból épül fel az egyedi táncnyelv. Ebben többnyire nem az egész test „játszik", hanem csak kiemelt részei, a fej, a nyak, a váll, a kéz vagy épp a láb. Ezek ernyedt és feszült állapotainak váltakozása adja a ritmust, a testrészek meghatározott sorrendben történő hangsúlyossá válása pedig a „lépésanyagot". Például ez előadás második vagy harmadik etűdjéről egy vándorlás jut eszembe, pedig ekkor még a lábak nem is mozdulnak, csupán a nyakak, fejek vállak. De mégis az az érzetünk támad, mintha úton lennének a szereplők. Összességben azonban leírhatatlanok azok a kombinációk és variációk, amiket az előadásban látunk, de összeállításuk eredetinek, egyedinek tűnik. Tehát a Dűnékben valóban koreográfiáról van szó, hisz alapvetően a mozgásanyag adja az előadás érdekességét.

Fotó: Dusa Gábor

Ezt az eredeti mozgásanyagot az előadók némileg eltérő felfogásban jelenítik meg. Nemes Zsófi elsősorban eltáncolni akarja őket, tehát még a legszögletesebb és leghétköznapibb mozdulatokat is lekerekíti, folyamatokká formálja, mintha a test egészét lendületben tartó táncot találná meg bennük. Tonhaizer Tünde épp ellenkezőleg: ő a mozdulatok dinamikáját emeli ki, és egy olyan mozgásanyagot állít elénk, amelyben erős energiák áramlanak. Talán Dózsa Ákos hozza legközelebb ezeket a mozdulatokat az ősforrásukhoz, hisz ruganyosságával, hajlékonyságával az utcai táncok előadóit idézi meg. Az előadásban legkevesebb feladatot kapó Hucker Kata inkább előadóként közelít a mozgásanyaghoz: az arcán az tükröződik, ahogyan átéli a mozdulatokat, érzelmileg viszonyul hozzájuk.

A Dűnék egyértelműen táncelőadás (még ha nem is kanonikus táncformát válasz kiindulópontjának), hisz szinte kizárólag a mozdulatok éltetik. Nem ismerhető fel benne semmiféle történet, de még csak tematikai szándék sem, amely a táncon túl is értelmezhetővé tenné az előadást. Épp ezért nincsenek azonosítható, jellemezhető színpadi figurák benne, lényegtelenek a köztük lévő viszonyok. Épp ezért nincsenek hangsúlyos szcenikai elemek sem, csupán a világítás fontos (fénytervező: Bánki Gabi), amely egyszerű eszközökkel teremt plasztikusan megkülönböztethető tereket a táncoló testek köré. Az egyetlen hangsúlyos szcenikai elem a jelmez: Simon Judit ruhái az utcai táncosok öltözeteit idézi, de némileg stilizálva, elemelve, mintha a lét peremén billegő sivatagi szabadcsapat harcosait látnánk.

Talán csak egy összetevő okoz némi hiányérzetet a Dűnékben: nem érzékelhetők világos folyamatok az előadásban, így egy idő után óhatatlanul elfárad, megismétlődik néhány korábbi, emlékezetes mozgásetűd, de végül egyszerűen csak kisétálnak a táncosok a színpadról, mintha bárhol elkezdődhetne, bárhol véget érhetne ez a produkció. 

Fehér Ferenc: Dűnék

Jelmez: Simon Judit

Fény: Bánki Gabi

Szakmai konzultáns: Hegedűs Sándor

Zene, koreográfia: Fehér Ferenc

Előadók: Nemes Zsófi, Dózsa Ákos, Tonhaizer Tünde, Hucker Kata

Helyszín: MU Színház

Bemutató: 2009. szeptember 9.

További írások az előadásról:

Sz. Deme László: Nomád

Halász Glória: sivatagi szél