Átruházva

Az előadás közben több apró részlet is elveszi a figyelmemet a mozgásról, helyesebben mondva másra irányítja azt. Az egyik, hogy most először látom Fehér Ferencet ingben-öltönyben a színpadon, s ez a látvány erősen eltér az eddig tapasztaltaktól. Korábbi darabjaiban – mind a Juhász Anikóval közösen készített, mind az önálló előadásaiban – Fehér állandó jelmezei a rövidnadrág-póló kombináció, a katonai vagy koldusok szakadt ruházatát imitáló öltözék, vagy épp a ruházat teljes hiánya: a mezítelenség. Ezek éppúgy védjegyei a Fehér-előadásoknak, mint hajmeresztő vicsorgásai és gesztusai – mintha minden egyes darab ugyanannak a világnak és személyiségnek lenne a variációja.

De más elterelő elem is akad a Tao Te-ben: Dózsa Ákos bekötözött keze miatt nem „teljes” az előadás. (A táncosnak az áprilisi bemutatón sérült meg a keze, ezért a mostani előadás tulajdonképpen az áprilisi pótlása.) Vannak a koreográfiában – láthatóan – nem szándékos elcsúszások, ugyanakkor több olyan elem és jelenet is beépül az előadásba, ami Dózsa jelenlegi testi állapotára reagál. Ezek közül a legszebb és legintimebb az, amikor a táncosok az egyik jelenet után visszaveszik ingüket, s az alacsonyabb Fehér segít begombolkozni törött kezű társának. Olyan ez, mint amikor az idősebb fiútestvér segít öccsének az öltözködésben – de ez a mozzanat is leginkább a koreográfia előzményeitől válik kivételessé.

A Tao Te negyvenpercnyi tánca ugyanis két hallgatag férfi néma kötelékét mutatja be – az ellentétek dinamizmusára épülve. Az alapvetően kontakttánc bázisú, finom testi reflexiók százával tűzdelt jelenetek lendülete is ezen alapul – s talán ez az, ami Lao Ce címadó művével (Tao Te, Út és Erény könyve) összeköti a koreográfiát. Bár igazából ez a szál paradox módon láthatatlan és lényegtelen is az előadás szempontjából. A két előadó közti különbség kívül-belül megmutatkozik: a bozontos szakállú Dózsa Ákos befelé forduló, zárkózott figura, aki folyton összekócolt haja mögé rejti tekintetét (érdekes, hogy a Buddha szomorú-ban is hasonlóan visszahúzódó karaktert alakít); Fehér kopasz fejű, nyílt tekintetű alak, bátran a szemébe néz bárkinek; sok esetben ő az indukátor, aki elindítja az eseményeket.

Öröm megfigyelni a két táncos mozgásbéli különbségeit, eltérő testi adottságaikat, élvezni az előadás finom humorát, s látni, hogy a Fehérre jellemző mozgás (görbített hát – behajlított láb – ruganyos mozgás – kombináció) hogyan válik önálló táncnyelvvé Dózsa Ákos testén.

Dózsa Ákos ugyan már a Dűnék-ben is együtt dolgozott Fehérrel, de az inkább csak érdekes kísérlet volt arra, hogyan ültethető át más testére a fehér-i testhasználat. A Tao Te-ben megtörténik az áttörés: bebizonyosodik, hogy a Fehér által használt, saját világában jól működő médium autentikus mozgásforma – de ehhez kell egy olyan partnertáncos, mint Dózsa Ákos. A Tao Te Fehér első olyan munkája, melyben ténylegesen is táncos-koreográfusként mutatkozik be, mert a darabból kiderül, hogy Fehér képes az általa használt, sajátos mozdulatokat mások testére varrni.

Nem lehet nem észrevenni a változást Fehér színpadi jelenlétében sem. A korábbi önkínzó, önmagát kereső fiatalember helyett egy érett férfi tekintetét érezzük magunkon, aki megtalálta önmagát: „meglett ember” – hogy magam is egy irodalmi párhuzammal éljek.

Alkotók: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos

Táncosok: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos

Fénytervező:Bánki Gabi

Zene: Fehér Ferenc

Zenei technikus: Kovácsovics Dávid

Jelmez: Simon Judit

Koreográfia: Fehér Ferenc

További írások az előadásról:

Horeczky krisztina: Járom az utam

Králl Csaba: Úton álló útonállók

Szoboszlai Annamária: Tao Tevel, kevés cukorral

Tóth Ágnes Veronika: Felhőpárbaj

Fotógaléria:

kni