Kapucni és balerina

Az előadás keretes szerkezetű, az elsötétített színpad közepén egy kis fénykör világít, ezen keresztül futnak, lépnek be, majd pedig ki a különböző irányokból hirtelen előbukkanó, majd ugyanolyan gyorsan eltűnő, elsuhanó alakok. Eleinte egyesével, majd egymást elmellőzve, szinte súrolva, végül együtt, párba rendeződve jelennek meg, hogy a végtagok segítségével a futás, a lépegetés különböző változatait mutassák meg.

A két lény ruházata egyforma: mell fölött barnaszínű, kapucnis melegítő pamutja takarja el lazán a felsőtestet, a karokat és az arcot, a mell alatt zsákszerűen folytatódó, szürkésen csillogó taft anyag merevsége nem engedi látni a törzset, éles gyűrődései nem követik, épp ellenkezőleg, szögletessé teszik a vélhetően lágy hajlatokat, a test kerekded, domború izmait. A jobb oldali mély, csípőig érő bevágás szabad mozgást enged, illetve mozdulattól függően megfigyelhetővé teszi a jobb lábat, egészen a combig, szinte a combtőig. A jelmez egy jól átgondolt választás eredménye, az előadás koncepciójának egyik alappillére. Fehér Ferenc és Yumi Osanai kisugárzása, testük középpontjából eredő energiáik a meztelenül maradt, földet érő (és így a padlóról visszatükröződő fényben szinte kettősen megvilágított) lábakon és kezeken keresztül jut el a nézőig – a test közepe fekete dobozként magába zárja titkait, a néző szeme a sötét háttérből sugárszerűen kitörő végződéseket, a világos bőrt nézi. Az jelmez takarta testek, alakok többször átminősülnek, a végtagok szükséges, névtelen-arctalan hordozójává „redukálódnak”. Ezek a hordozó testek különféle pózokat felvéve hozzák helyzetbe a végtagokat: irányváltoztató, egy másik testtel találkozó futókat, egy helyben rezgő, két testből álló tömböt vagy négykézláb álló, egymást testfelületein sétálgató testeket látni.

Fehér Ferenc koreográfiájában a kezek és a lábak horizontálisan és vertikálisan, a földhöz támaszkodva és a levegőben suhogva egyaránt egyszerűnek tűnő, nyugodt egymásutánban következő mozdulatokkal igyekeznek mindenféle lehetséges irányban, formában és tempóban haladni. A két test párhuzamos és egymástól kicsit elcsúszatott járkálásai, lehajlásai és felegyenesedései, kilengései nem válnak a végtagok mozgásait vizsgáló testgyakorlat-sorozattá, ugyanakkor kizárólag trükkök bemutatására törekvő, technikai tudást fitogtató erődemonstrációvá sem. Az előadás valahol a kettő között helyezkedik el, az alkotók érzékenységről és elmélyüléséről tanúskodva, hatásvadászattól mentesen.

Páros szakaszok töltik ki az előadás nagy részét, a tempójátékok, precíz egymásba akadások, és egymásról leválások állva, négykézláb, a földön fekve, gurulva-ugrálva is megfigyelhetőek. Emlékezetes a két test egyetlen, nyolckarú bogárrá történő metamorfózisa. A terpeszben ülő Fehér Ferenc mögött szorosan helyezkedik el Yumi Osanai, testük egyetlen, szelvényekből álló potrohhá alakul, kalimpáló, remegő végtagjaik egy hátára esett bogár menekülni akaró, ám csupán a levegőt felkavaró, helyváltozatást elérni nem tudó igyekvéseit juttatja eszünkbe. A produkció egészére jellemező ez a nemi különbségtétel nélküli állapot; a két táncos nem nőként és férfiként viszonyul egymáshoz, hanem két (nemtelen vagy egynemű) mozgó test kapcsolatát, a kapcsolat által befolyásolt létezési, menekülési módjait láthatjuk.

A szóló szakaszokból mennyiségileg talán kevesebb van, emlékezetességük azonban a páros egységekhez hasonló. Fehér Ferenc végigsétál a színpad közepén. Egyszerűnek tűnő, ám mégis gondosan tervezett és kivitelezett másodpercek (mint ahogy a többi jelenet is): a fény nem homályos, de nem is erős, éppen csak a lábakat helyezi előtérbe, az alakot eltakarja; Fehér talpai összehúzódnak, meggörbednek, mintha tojásokon járna; a zene elhallgat, teljes csendben figyeljük az óvatos, de határozott mozdulatokat. Mikor Fehér a színpad szélére ér, egy kutya beugat az Átrium büféjéből – az április 13-i estén vélhetőleg nem volt ugyan bekomponálva, de hangulatteremtő, félelmet keltő hatással bírt. Yumi Osanai hosszabb szólója alatt nagy terpeszben áll, és nagyot süllyeszt, tenyereit talpaival párhuzamosan a talajra helyezi és játékos, aprólékos mozdulatokkal lépked kezeivel. A hosszan végzett mozgássor közben lábujjhegyre áll, a kitartott pozíció egy különös, négylábú élőlényhez teszi hasonlatossá testét.

A legemlékezetesebb, képpé merevedett jelenetben Osanai tűnik a főszereplőnek, ám Fehér rokonszenvesen aládolgozó munkája észrevétlenül, de ugyanúgy kiemeli a férfi alakját is. A lány a színpad jobb szélén, a nézőkhöz közel húzódva jobb lábát a feje felé emeli, s ott tartja hosszú másodpercekig (talán percekig is?), az őt előzetesen körbejáró, körbetáncoló Fehér a háttérben, szórt fénnyel megvilágítva áll mozdulatlanul nagy terpeszben. Mintha egy balettintézetben egy nehéz gyakorlat sikeres megvalósításán dolgozó balerináról készült fotóra az emeleti próbaterem ablakát is belekomponálták volna, s ebben az ablakban épp egy graffitit készítő csuhás alak látható.

Nem csak az egyszerűnek tűnő, de komoly összpontosítással és összehangolódással létre hozott mozdulatok az érdekesek, hanem Fehér Ferenc zenei megoldásai is. A csendek és apró szünetek beiktatása mellett izgalmas, hogy a zenei váltások nem teljesen párhuzamosak a mozgásbeli változásokkal. Az egyes koreografikus szakaszok áttolódnak, átnyúlnak az újonnan jelentkező zenei egységekbe, így nem szögletesen illeszkednek, hanem összeérnek, a zenei és táncos szakaszok fésűszerűen kapcsolódnak egymásba.

Fehér Ferenc és Yumi Osanai együttműködése pontos és precíz munka, nem akar mindenképpen látványos lenni, inkább szerénységével igyekszik meggyőzni. A mozdulatok harmonikusak, igyekeznek egyféle regisztert minél inkább kitágítani – mi pedig csöndben a két táncos lágyságának különböző minőségeit figyeljük.

Running

Jelmez: Simon Judit

Zene: Fehér Ferenc

Hang: Kovácsovics Dávid

Szakmai konzultáns: Mándy Ildikó

Koreográfus: Fehér Ferenc

Előadók: Yumi Osanai, Fehér Ferenc

Helyszín: Átrium Film-Színház

Képgaléria:

Jókúti György

kni