Se vacsora, se Haydn

A gasztroBaLet című előadást vacsorával egybekötve tervezték, ahol a nézők gasztronómiai élvezetek mellett gazdagodhattak volna akusztikus és vizuális élményekkel. A vacsora végül elmaradt, de az előadás így is különlegesnek ígérkezett: az ajánló szerint a gasztroBaLet nem más, mint az érzékek vacsorája, az érzékelés lehetőségeinek mozgás és művészi képek segítségével történő kitágítása, Haydn zenéjének újragondolásával egyetemben.

Az előadás nem hazudtolja meg mindezt, mert tulajdonképpen mindenből van benne egy kicsi. Van desszert, a nézők az előadás egy adott pontján kézbe vehetik a székük alá helyezett műanyagdobozokat, melyekben egy-egy szem bonbon lapul. Lehet tehát eszegetni. Van mozgás, duettek, szólók, táncos és kevésbé táncos jelenetek, igaz, a balett műfajára csak a Ladányi egyik lábán viselt fekete balettcipő és néhány balettszerű mozdulat emlékeztetnek. Van zene, amolyan dobszólós-elektronikus, és van Haydn is, igaz, ő inkább csak nyomokban. És van más is, például vetítés, videójáték, Play Station. A gasztroBaLet olyan világot jelenít meg, ahol a megidézett klasszikus formák és motívumok - azáltal, hogy csupán utalásszerűen jelennek meg - elszakadást és hiányt érzékeltetnek. A mozaikszerűség és töredékesség az egész előadásnak fontos jellemzője, mégsem válik a produkció előnyére.

A zenei anyag erőteljes: visszafogott majd fülsüketítő (élő) dobszóló, később tömény és kőkemény elektronikus hardcore punk, hangosan és agresszíven, néhol már a hallgathatatlanság határán. Ebben a barátságtalan és rideg zajvilágban, ahol előkerül a metró jól ismert hangosbemondó-szövege is a biztonsági sávról és az ajtók záródásáról, szinte felüdülésnek számít a csekélyke, vagyis néhány taktusnyi nyugalmat és békét sugárzó, vidám Haydn-zene. Az előadás felépítése zenei jellegű, az egymást követő részeket tekinthetjük tételeknek, melyek szorosabban és lazábban kapcsolódnak egymáshoz. A Vívóterem széles terében a nézőkkel szemben a színház csupasz fekete fala, ez jól jön a vetítéshez. A tér sejtelmesen sötét, középen egy ezüstösen csillogó dobfelszerelés, előtte (nekünk háttal) Borlai Gergő ül, akitől a bevezető dobszólót hallhatjuk. A nézőkhöz közel néhány kisebb dobállvány és cintányér áll. Egyik oldalon egy szintetizátort látunk (a másik zenész, Kaltenecker Zsolt végig ott ül a hangszer mögött, pedig csak az előadás utolsó részében van szerepe), és itt-ott zenekari pultokat idéző székeket. Hátul, a dob mögött, a fal mentén egy hosszú asztal áll, mely szintén a meg nem valósult lakomát juttathatja eszünkbe. Ezen az asztalon táncolja az előadást bevezető első duettet Ladányi Andrea és Vida Gábor. Az előadás világát nemcsak a térbeli elrendezést tekintve jellemzi aszimmetria: Ladányi a másik lábán fekete tűsarkú cipőt visel, a másik két táncos, Fejes Kitty és Kovács Martina jelmezei is felemás színű és anyagú, aszimmetrikus darabok.

A tételek között vannak barokkos mozdulatokkal kivitelezett rövid közjátékok, amikor a szereplők parókákat kapnak a fejükre, és előkerül valahonnan egy barokk szoborfej (minden bizonnyal Haydn) is. Azután Ladányi és Vida átöltöznek. Majd következnek a Play Station-ihlette részek, amikor az előadás vizuális effektjei és a hátsó falra vetített jelenetek számítógépes játékokat elevenítenek fel, a táncosok mozdulatai pedig a videójátékok szereplőinek mozgását utánozzák. E mozgássorok természetellenessége legalább olyan kimódolt és teátrális, mint a barokkos hajlongások és pukkedlik sora. A segítőként funkcionáló két táncosnő fegyvernek látszó tárgyakkal közlekednek ide-oda a térben, aztán az egyik szék alól előkerül egy motoros fűrész is. Ez a vetítéssel illusztrált háromdimenziós harcjáték az előadás központi jelenete, Ladányi hős harcosként győzi le a diszkóban őt megtámadó ellenségeket. Ennyi marad a táncosnőnek a Play Station és a virtuális valóságok idejében.

Az utolsó jelenetre ismét a fal melletti asztal került kiemelt helyzetbe. A zárótételben Ladányi Kaltenecker Gábor szólója alatt végigcsúszik az asztalon, melyet előzőleg olajjal locsoltak fel. Vergődő mozdulatokkal kúszik előre, hiszen az olaj miatt csak részben lehet ura mozdulatainak, mozgását a kiszámíthatatlanság, az egyensúly keresése jellemzi. A testén megcsillanó olaj szép látványt nyújt, ebben a kompozícióban a kiszolgáltatottság és bizonytalanság koreográfiája a legfontosabb. Bár a jelenet emlékeztet Ladányi egyik korábbi szólójára, a Tutyilára, ez a megrendítő zárótétel az előadás legerősebb jelenete.

Az előadás szándéka világos, (többé-kevésbé) önironikus módon a kulturális hagyományok helyét és a tánc lehetőségeit vizsgálja a zajos, agresszív és elidegenedett világban, a koncepció ugyanakkor mégsem szerencsés. A nézőnek nehéz megfelelően összefűzni a motívumokat és egymáshoz illeszteni a részleteket, benyomásainkban a remek jelenetek ellenére is támad némi zavar: az előadás működhetett volna bonbon nélkül is, illetve hivatkozhattak volna Palestrinától Brahmsig bármely más zeneszerzőre is. Ha az elmaradt vacsorát végül nem is sajnáljuk, némi plusz Haydn mindenképp hiányzott az élvezetekhez.

gasztroBaLet

Ladányi Andrea Társulata

Stylist: Lakatos Márk

Fény: Payer Ferenc

Video: Keserű Zsolt

Zene: Borlai Gergő, Joseph Haydn, Kaltenecker Zsolt, Mats Öberg

Látvány, koreográfia: Ladányi Andrea

Előadók: Borlai Gergő, Ladányi Andrea, Vida Gábor, Kaltenecker Zsolt, Fejes Kitty, Kovács Martina

Helyszín: Bárka Színház

Bemutató: 2009. november 1.

További írások az interneten az előadásról:

Kútszegi Csaba: Érzékek vacsoracsatája

Miklós Melánia: Csoki és szalvéta a dobozban

Tóth Ágnes Veronika: Paróka, fűrész, csoki