Arc nélküli harc

THEALTER 2013: Fehér Ferenc: Kampf – M Studio

A cím ellenére számomra sokkal inkább a harc hiányáról szól a sepsiszentgyörgyi M Studio számára Fehér Ferenc által koreografált és rendezett mozgásszínházi előadás, melynek magyarországi bemutatója a 23. szegedi Thealter Fesztiválon volt látható.

Kovács Emese | 13. 07. 30.

Az egyedi, önmaga által kifejlesztett mozgáskultúrával rendelkező Fehér Ferenc kezdeti, elementáris erővel ható szólómunkái után fokozatosan áttért több fős előadásokat készítésére, próbálja másoknak is átadni sajátos táncnyelvének esszenciáját. Eddigi munkáiban alkotóként és előadóként is jelen volt (mint a négyfős Brothersben vagy a Thealteren szintén látható kétfős Runningban), a Kampf az első olyan darabja, amelyet kizárólag mások testére komponált. Izgalmas feladat ez egy olyan folyamatosan saját magából kiinduló és építkező alkotó számára, mint Fehér. Itt csak külső mozgatója lehet a történéseknek, hagyva, hogy az előadók saját testéhez, mozgáskultúrájához idomuljanak markáns mozdulatjegyei. Láthatóan igyekszik szélesíteni saját eszközeit a térszervezésben, a mozgás jellegében (merít néptáncból, tajcsiból), és használni törekszik a sepsiszentgyörgyi társulat tagjainak adottságait is, mégis az elkészült mű megkérdőjelezhetetlenül fehérferis. A koreográfus megtalálja a módját, hogyan legyen jelen az előadásban: a félmeztelen Orbán Levente felhúzott vállú, nyakát előretoló, kissé előregörnyedő, közben minden izmát, inát megfeszítő, ritmikus mozgásában mintha csak magát az alkotót látnánk.

Orbán valamiféle omnipotens, őrült főnök, isten, felsőbb erő, aki irányítja a többi szereplőt. Egy korcsolyázó mozgással közlekedő kishitler ő (ha már Kampf a cím, akaratlanul is eszébe jut a nézőnek a Harcom), akinek elég egy kézsuhintás, és az öt „beosztott” már vetődik, gurul, cigánykerekezik, ugrik is. Vagy éppen nevetve tapossa el társát. Az M Studio különböző testfelépítésű és karakterű tagjainak elég jól sikerült elsajátítani Fehér javarészt földközeli, sok bukfencből, vetődésből, „kukacmozgásból” álló sajátosan akrobatikus (és emiatt közel sem könnyű) formanyelvét. Az állandó izomtónus és precizitás az előadás második felében azonban csökken valamelyest.

A hátsó falhoz állítva találja a szereplőket a belépő néző, akárha kivégzésüket várnák. A jelenetek közt jó pár másodperces sötét darabolja részekre az előadást (amit olykor egy továbbzakatoló zene köt össze). Az előadás hatásos elektronikus zenéjét a Fehérrel már nem először együtt dolgozó Kovácsovics Dávid szerezte, ugyanő felelős az átgondolt fénytervezésért is. Fehér visszatérő képekkel, epizódokkal építkezik, megidézve a kisszerű küzdelmekkel teli protokolláris élet monotonitását. Rendre visszatér például az egymagában bevetésre kész statikussággal guggoló alsónadrágos alak képe, mint maga az egyén, a pőre én. Aztán ahogy a színpadra rajzolt piros négyzettel jelölt játéktéren kívül ő is magára ölti a hivatali öltözetre hajazó inget, nadrágot, bekapcsolódik a bábként mozgatható szolgai gépezetbe. A két nő inkább diáklányos, mint titkárnős térdzokniban, rakott szoknyában, blúzban jelenik meg. SZTK keretes szemüvegükben, két copfba fogott hajjal hangtalanul ordítanak. (A jelmezek Bocskai Gyopár munkái.) Később halovány hálóingszerű köntösökre váltanak a táncosok, és szoros kupacba gyűlve kezdenek zombiszerű szinkron tánclépésekbe, mindezt az izmoktól rángatózó hátú, karjaival szélesen csapkodó kegyetlen hajcsár vezényletére. Csoportjuk kis lépésekből álló koreográfiája, jelmezük fakó színei a nemrégiben a Trafóban vendégszereplő Maguy Marin Társulat May B-jét juttatja eszembe. Míg ott azonban a hihetetlenül precíz egység ellenére határozottan elkülönülő karaktereket láttam, addig itt – az előadók alapvető különbözőségei ellenére – arctalanok maradnak az egyének (kivéve Orbán eksztatikus vezéralakját). Már csak azért is, mert fókuszuk annyifelé kószál, ahányan vannak: ki az irányító alakot nézi, ki mereven maga elé, ki a földre. Egységük szándékosan is megbomlik, a karsuhintásokra előre omlanak, a másikra csapnak, rálépnek, fejet ráznak, vakaróznak, keringőznek, vagy éppen ordítanak, artikulálatlan hangokat hallatnak. Egy felsőbb utasításra kegyetlenkednek egymással, akaratnélküli holdkórosokként. Az ellenállás gondolata fel sem merül bennük.

m-studio-kampf

Egyikük túlméretezett, lecsüngő egybevarrt nadrág-ing kombinációban fut keresztül a homályos színpadi téren. Ő a lúzer, kinek hasraesett helyzetben való erőlködését szenvtelenül nézik társai. Később harmadmagával bújik a bő jelmezbe. Miközben az emberben lakozó megháromszorozódott ego, az én összetevői kissé klisészerű játékaikat űzik, az egyik női szereplő kukacként araszol keresztül a színpadon. A vezető hozzá intézett „Eszter, te mit csinálsz itt?” kérdése, illetve a rá adott „Én most épp kukac vagyok.” válasz az egyetlen szituáció, mikor értelmes tartalmú szöveg hangzik el az előadók szájából, ezzel (illetve a direkt megszólítással) kilógva a kontextusból. Már a külső utasítás sem szükséges az embernek önmaga megaláztatásához, a féreggé válásához.

Egy fegyelmezett, egyszerű ám érdekes, finom mozdulatokból álló talaj koreográfiában folytatódik a „kukacoskodás”, Eszterhez csatlakozik Szekrényes László is. Szintén szép pillanata a koreográfiának, mikor Szekrényes a hátán fekve lábával a magasba emeli a levegőt taposó lányt, majd egyszer csak átforgatja őt tengelye körül. Azonban feleslegesnek, elcsépeltnek tűnő mozdulatok is előkerülnek, olykor megismétlődnek, mint a balettparódia, egy-két tigrisbukfenc, összetett talppal ülésben körbefordulás, a másik elfújása. Az előadás vége nem okoz meglepetést. Végső üzenete: szembe lehet szállni az őrült kényszerítő erővel, öntudatra kellene ébredni. A tömeg erősebb lehet az egynél. De az egyénnek is farkasszemet kell néznie a gonosszal. Aztán jöhet a csoportos kivégzés.