A hatalmasok hatalma sok

 Se ki-, se bejárat ketrecajtókkal teli, csupasz fém-Dánia a Carmencita Brojboiu álmodta díszlet. Benne színpompás „fogoly” a harsány vörös selyemben, tekintélyt parancsolóan vonuló Gertrúd (Polgár Emília), az acélbetétesében trappoló, kopasz, piros „winner” pólós Claudius (Szekrényes László), a bőrszerkó és ciklámen sál összeállításban magát illegető, mondvacsinált hadfi Laertes (Fehérvári Péter) és a halványkék tüll-muszlin ruhában, almát rágcsálva szökellő Ophelia (Györgyjakab Enikő). Csak nekik nehézkes a gyászt felölteni – Polonius (Nagy Attila), Horatio (Bajkó László) és Hamlet (Dávid Attila Péter) színe a deres szürke, a fekete. Finoman túlzó, célzatos a jelmezvilág, ahogy már az első jelenet gesztusai is: temetési földszórás – jellegzetesen valaki monoton, valaki remegő kezű, valaki mohó, valaki a mások búcsújába belekontárkodó. Ugyanígy stigmaként mindenkihez köthető egy-egy hangsúlyos, visszatérő mozdulat: Claudius talmi díjbirkózóként öklözi a levegőt, a biztos talajt vesztett Hamlet folyton elborul, domina anyjában flamenco-duende izzik, az úrnő után nyálát csorgató, csetlő-botló Polonius (és a zárképben megjelenő, munkavédelmi maszkos Fortinbras) viszont akár egy pantomimus. A fizikai akciók mind deklaráló személyiségrajzolásra hivatottak.

Az előadás – Sándor L. István nevéhez fűződő – dramaturgiája szintén nem a megszokott menetrendet követi. Kezdetben karakterszemle, majd aprólékos viszonyfestés egyes jelenetek (pl. egérfogó) többszöri, más perspektívából is vázolt bemutatásával, végül pedig áramütéses jelleggel fut ki a konfliktus a betetőzéséig, illetve kezelhetetlenségének kényszerű belátásáig. Ezt a felosztást dúcolja alá Hamlet háromszori megszólalása is. A keserédes szájízzel, kötelességből lázadó fiú tehetetlenségében az eddig megszokott nyelvet (a testek beszédét) angol Shakespeare-sorokra cseréli. Itt a szavak nyújtanak menedéket, fél perc nyugtot. Temérdek az ehhez hasonló fineszes lelemény; Uray – pont ezek révén – a dráma minden szintjét megkarcolja. Elsőre a herceg tűnik a legegészségesebbnek, mintha ez nem is az ő tragédiája volna. Dávid Attila Péter játéka például az infantilizmustól a jeges higgadtságig mindenen végignyargal, ami a hiteles hamleti palettára felfér, de küzdelmét, szenvedését mégse tudom komolyan venni addig, míg ellenfelében csak egy bumfordi óvodást látok. A mellékszereplők ugyan tipizált gúnyában, de kulcsminőségbe emelkednek, így néma becsvágyával például a magát uborkapakolásba burkoló, királynője helyett lányának dirigáló, ugyanakkor meghunyászkodó természetű Polonius is. Madarat tolláról, Claudiust felkarjáról – nem több ő, mint egy üres fejű, hiú, kókler uralkodó, aki „ki-csihi-puhizta” magának a trónt. A fejedelmi ékszer, a rubint gyűrű szüntelen körbejár. Ilyen a hatalom természetrajza, nem válogat, mindenkiből majmot vagy roncsot farag. Holnapi hullák mind. Gertrúd válogatás nélkül markolássza az útjába kerülő férfiakat, Polonius bérbe adja a lányát Claudiusnak egy meghitt popsipacsi erejéig, Rosencrantz és Guildenstern már korábban hajbók-lényekké lettek, „vízitündér-Götz-baba-Ophelia” pedig csak szürreális, Arvo Pärt-ittas haláltáncában tud karmestere lenni környezetének.

Mindenki az országon, valamint az egymáson való uralmi vágyak bábja, sorsközösséget alkot minden udvarbeli. Buta eszményük: a hatalmasok hatalma sok. Míg első lelkesedésből a romlott-bomlott, törtető sokaságon szörnyülködtem, végül rajtuk keresztül felsejlett az igazi Hamlet dilemma is: idomulni a dagályos csőcselékhez, vérrel felelni a vérre vagy dacból fűbe harapni.  Hiába a szűkszavú adaptációs forma, ezt a kuncogást és torokgombóc-növesztést szimultán kiváltó előadást még William is megtapsolta volna.

Shakespeare: Hamlet

M Studio, Sepsiszentgyörgy

Díszlet, jelmez: Carmencita Brojboiu

Zene: Arvo Part, Orbán Ferenc

Dramaturg: Sándor L. István

Rendező: Uray Péter

Szereplők: Szekrényes László, Polgár Emília, Dávid Attila Péter, Nagy Attila, Fehérvári Péter, Györgyjakab Enikő, Bajkó László

Helyszín: Merlin Színház

Más írások ugyanerről:

Tóth Ágnes Veronika: Szédülés

Szoboszlai Annamária: Nem kell a szöveg