Világostól a Millenniumig

Gyász és életigenlés

A Zsuráfszky Zoltán rendezte Kiegyezés / 150 az aradi vértanúk kivégzésének allegorikus képével indul: a lassú gyászzenére a fehér inges férfiak egyenként emelik vállukra a föléjük magasodó szálfákat, majd cipelni kezdik őket. Rövid út után egy sorba állítják őket a színpad végére, majd maguk is eléjük állnak, mintha a kivégzőikkel néznének szembe. Mindezt gyászkendős asszonyok figyelik. Hirtelen három dörrenés hallatszik – és közben három villámlás cikázik keresztül a hátteret alkotó félkör alakú kivetítőn gomolygó felhők között. Az asszonyok fájdalmasan összekapaszkodnak, és a fejükre, vállukra borított gyászkendők mögött eltűnnek a férfiak. Csak a szálfák állnak továbbra is egyenesen, mint megannyi lecsupaszított, ágait vesztett sírkereszt.

A fényváltás az előtérben görnyedten ülő, sötét ruhás, idősebb alakokra irányítja a figyelmet. Már nem a hősöket, az áldozattevőket, a vértanúkat látjuk – rájuk csak a hátul továbbra is látható szálfák emlékeztetnek –, hanem a mindennapi embereket, akiknek a történtek terhével kellene továbbélniük. Fekete ruhás asszonyok vonulnak az öregek elé, és közben lassú, álomszerű táncot lejtenek. Nehézkesen felállnak az öregek is, és komótosan induló, óvatos táncba kezdenek, amelynek néhány mozdulatára ráerősítenek. Ezek a kiemelt gesztusok fájdalmat, gyászt, elkeseredettséget érzékeltetnek. És közben a Ghymes dalát halljuk, amely szintén a halál üzenetét közvetíti: „Édesem, csak lélegezz, / Mint a túlvilág. / Táncba csalt s most így szuszog, / Szép, de fáj a tánc."

Eközben az öregek közé egy összekapaszkodott fiatal pár érkezik. Összetartozásukat a vállukra vetett közös vörös kendő jelzi. Egymást átölelve figyelik az öreg párok nosztalgikus, fájdalmas táncát, amelyben a múlt terhét éppúgy érezni, mint a jelen kilátástalanságát. De tovább szól a dal is: „Gyorsul úgyis mindenem, / Mint az ölelés, / Épp a vége egy rövid / Görcsberepülés. / És ezért most tánc- / És ezért most táncolunk..." A „mégis", „mindennek ellenére" dala és tánca ez, amely többszörös nekifeszüléssel keresi belakhatatlanná vált világban a feltámadó élet esélyeit. Erről szól a dal is: „Újra kavarog a – / Végre csikorog a – / Mégis mosolyog a – / Napra hunyorog a – / Tánc a ködben, tánc a jégen".

Azonban ekkor megmerevednek az öreg párok, míg a fiatalok energikus forgásba kezdenek. Ennek feltartóztathatatlan lendülete mozdítja meg az öregeket is. Mintha álomból ocsúdnának, lassú táncba fognak. Az idős párok összekapaszkodása a múlt fájdalmait őrzi, de lassan maguk is egyre nagyobb lendületbe jönnek. Mintha a gyászt lassanként valahogy legyőzné az újrakezdés vágya.
Az előadásnak ezek a bevezető jelenetei, a mozgásokra, táncokra és a térformák teremtette képekre épülő jelzései allegorikusan beszélnek egy ország állapotáról, a benne élők lelkületéről. De legfőképpen arról, hogy próbálja legyőzni a kifáradó gyászt az újrasarjadó élet.

De a Kiegyezés / 150 a továbbiakban nem a bevezetőjével felvázolt metaforikus táncszínházat folytatja. Ezután kifejezésmódot – és némileg nézőpontot is – vált az előadás. A mozgás mellett az ének, sőt a verbalitás is megjelenik kifejezőeszközként. És némileg változik a téma is.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2017/1. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft