Az emberi tényező

Az éjszaka csodái – Tünet Együttes

Az éjszaka csodái címmel április 16-án a Trafóban mutatta be legújabb hibridprodukcióját a Tünet Együttes. Az ihletet Weöres Sándor azonos című verse szolgáltatta. A Weöres költői világához méltó látvány megteremtésében Mezei Ildikó és Taskovics Éva képzőművészek alkotásai segítik a társulatot.

Jenei Péter | 15. 05. 7.

A mozdulatokkal irányítható videójátékok és a motion capture korában nem csoda, hogy itthon is egyre több és egyre nagyobb produkció próbálkozik a mozgókép és a különböző előadó-művészeti formák valamilyen szintű összeboronálásával. A legnagyobb lélegzetvételű projekt ebből a szempontból Wagner tetralógiájának, A Niebelung gyűrűjének valós idejű animációval körített színpadra állítása, melynek első részét, a Rajna kincsét, március végén mutatta be az Operaház M. Tóth Géza rendezésében. A Tünet Együttes sem először kísérletezik a valós idejű animáció és a tánc ötvözésével. A Nincs ott semmi, avagy alszanak-e nappal az álmok, a Nem emlékszem, így neveltek volna és az Olyan furcsa vagy ma című előadásaikban is kisebb-nagyobb szerepet kapott a vetített látvány. A Nincs ott semmiben... olyan intenzitással, hogy az előadás egyik jelenetéből élőszereplős rajzfilm készült Árnyékfilm címmel.

A technológiai alapot Az éjszaka csodái esetében egy a Kitchen Budapest által fejlesztett szoftver, az Animata szolgáltatja. A program különlegessége abban áll, hogy lehetővé teszi az előadás alatt megrajzolt figurák animálását, sőt arra is képes, hogy a színészek, táncosok mozdulatait használja mindehhez alapként. Ha úgy tetszik, mesterséges árnyék, vetített báb hozható létre vele.

Az előadás első jelenetében egy fiút (Szász Dániel) látunk. Apró mozdulatokkal bemelegít, majd rövid, de annál intenzívebb szólóba kezd. A rivalda jobb és bal oldaláról két reflektor világítja meg, így a két árnyék két különböző szögből vetül a háttérben lévő vászonra olyan illúziót keltve, mintha nem egyedül lenne a színen. A szóló után érkezik a rajzoló (Mezei Ildikó, ill. Taskovics Éva) a laptophoz, és a vásznon megjelenik egy rajzoló pont. Kezdetben csak bátortalanul néhány vonalat húz, melyek gyorsan semmivé foszlanak. A táncos és a pont hamar interakcióba lépnek. Először a fiú, mint egy laser pointert kergető kismacska, próbálja elkapni a pöttyöt, de az incselkedve mindig kicsúszik a kezei közül. Aztán egyre több önbizalommal telítődve a kis fekete pötty átveszi a vezető szerepet. A fiút legyűri a földre, sarokba szorítja, belerajzolja egy dobozba. Úgy tűnik, hogy független entitásként van jelen, de az is lehet, hogy a fiú képzeletvilágának kivetülését látjuk. A játékot megunva a pont egy már megmaradó alakot rajzol. Fiatal nő mellévé, karjává, lábává, hajává állnak össze a kusza vonalak, s ketten kezdenek furcsa pas de deux-be.

tunet-ejszaka-csodai2

A kettős után a rajzolt alak valóságos lénnyé materializálódik. Legalábbis annyiban, amennyiben a vetítővászon mögött megjelenő alakot hús-vér embernek tudjuk elfogadni. A lányból (Furulyás Dóra) először ugyanúgy csak felvillanó részleteket látni egy elemlámpa cikázó fényénél, mint korábban a rajzolt alak esetében, és csak fokozatosan állnak össze a sötétben lebegő testrészek emberi testté. A lány sikeresen a vetítésre használt tüll mögé csalogatja a fiút, és ebből a kivetített világ által létrehozott takarásból már csak alkalmanként lépnek elő. Viszont azokban a ritka esetekben is csak a vászon síkjára „tapadva" látjuk őket. Hiába vannak a vetített kép előtt, mégis csak annak keretein belül mozognak, annak szabályrendszeréhez igazodnak, a tüll mögül pedig csak a látvány valóságosabbnak kinéző figuráiként vannak jelen. Az előadás utolsó aktusaként a táncos ugyan lecsapja a zümmögő légyként körülötte röpködő pontot – ezzel véget vetve a képzelgés, álmodozás szabad folyásának –, de addig a pillanatig a rajzolóké és az általuk létrehozott vetített világé a meghatározó szerep.

Az előadás így elsősorban a filmezés legkorábbi kísérleteinek 21. századi követőjeként írható le. Ahogy a Charles-Émile Reynaud által vezetett Théâtre Optique kísérleti mozgóképeiben és Winsor McCay Gertie, a dinoszaurusz című animációjában, úgy Az éjszaka csodáiban is interakcióba lépnek a vetítéssel a színpadon jelenlévő alkotók. Igaz, hogy míg száz évvel ezelőtt a filmes eszköztár még nem tette lehetővé, hogy ez az interakció spontán történjen meg, addig ma, a már említett szoftvernek köszönhetően mind a vetítésben, mind pedig a táncosok reakciójában tér nyílik az improvizáció számára. Szabó Réka koreográfiája azonban feloldódni látszik az előadásban. Természetesen jelen van a tánc, de az emberi mozgás a vetítővászon síkjára kasírozódik. A mozgás eggyé válik a projekcióval, és a vetített látvány lesz a domináns. Viszont míg az említett korai példákban a vetítésnek – annak technikai korlátai miatt – önként vetették alá magukat az alkotók, így fokozva a hangulatot, addig ma ez a gyakorlat legalábbis meghaladottnak tűnik. Mindennek ellenére ezzel a módszerrel még mindig nagyon is lehet nevettetni és meghökkenteni.

Mert a Tünet Együttes előadása Weöres Sándor címadó verséhez híven szétszálazhatatlanul fonja egybe a szürreális, (fél)álomban látott képzelgés világát és a valóságot. Ahogy a versben, az előadásban is szabadon csaponganak az érzelmek és a gondolatok. Furulyás Dóra és Szász Dániel kettőse pedig a vetítés dominanciája ellenére is képes jelentőségtelivé tenni az emberi tényezőt.