A végigvitt gondolat
Húsz éves a Közép-Európa Táncszínház
Már a bemutatott művekre gondolva is imponálóan termékeny volt az elmúlt évtized, hiszen tizenöt alkotó-koreográfus egy híján negyven (!) opuszáról szól a társulati kronológia, vagyis a korábbi időszakhoz képest kevesebben jóval több produkciót jegyeznek A számokon túl aztán sokféle módon szemlélhetjük a korszakot; nekiindulhatunk akár időrendben is, esetleg áttekinthetjük a hihetetlenül gazdag tematika szerint vagy kifejezetten az alkotókra koncentrálva. És ha színpadi emlékeinket fölelevenítjük, utóbbi hirtelen nagyon erős motívum lehet! A KET elmúlt tíz évének legjelentősebb, reprezentatív művészi vonulatát ugyanis tizenhét művével kétségtelenül Horváth Csaba jelöli ki, s e tény nem kerülhető meg, mert ezúttal a személyes alkotói fejlődéstörténet és a műhely igen lényeges korszaka egybeesik. Elválaszthatatlan. Nem lehet szétfejteni a különféle adottságokat, a váratlan impulzusokat és bizonytalan ösztönzéseket, az előadó- és a színpadra alkotó művész titkos alkímiai összjátékát, amelyből e sorozatban nagyszerű művek születtek. Horváth Csaba „közép-európás" idejében (is) olyan energiákat mozgósított önmagában és a társulatban, hogy e második korszak ide kötődő hét évében több szinten járta végig saját szellemi-alkotói köreit. Témaválasztásai, táncnyelvi és szcenikai törekvései határozottságot, mind erősebb szigort és letisztultságot mutatnak, miközben látni intenzív, lényegig ható játékát a konkrét és absztrakt feszültséggel teli egyidejűségével. Itt azonban a játék mint a brutális valóságnak szóló reflexív - és művészi - kényszer és mint e nyersanyagot - tematikai és formai értelemben is - megdolgozó variációs hajlam értelmeződik és nyer egyéni töltést.
Horváth Csaba: Alkonyodó (Szűcs Elemér, Zarnóczai Gizella)
A koreográfus első, itt született műve lényegében összeköti a társulat amúgy is nehezen megbontható kétszer tíz éves történetét, hiszen Tűzugrás című „rituális játéka" az előző periódus végéhez kötődik, miközben már a következő felütésének tűnik. Most azonban legalább műfaji megjelölése miatt érinteni kell: a rituális játék, s főképpen a rítus, ritualitás mint idea s mint formateremtő elv ugyanis Horváth Csaba eddigi munkásságában, s így a Táncszínház utóbbi korszakában erős hangsúlyt kapott. Különleges módon Horváth a legeltérőbb témákat hozta közös nevezőre, vagyis hajtotta saját művészi igájába a „rituális" színpadi jelenségében. Úgy tűnik, a szokottabb, személyesebb előadói létmódon túl, mindig bizonyos távolságban, áttetszőségben tartja alakjait, akik így önmagaságukon túl, szinte médiumokként közvetíthetnek a kvázi világok között. E síkok érintődhetnek, összeérhetnek köznapinak tűnő figurákban - mint az Alkonyodó életből kifelé lebegő alakjainál -, az allegória és a szimbólumképzés egymáshoz olykor egészen közel eső személyes teremtményeivel - amint az Etna színpadán -, archaikus messzeségben derengő lényekkel (Szarvashajnal) vagy épp az előadókban megérzékítődő hiányban (Szindbád), illetve a hiány eleven, asszociatív formarendjében (Ős K.) és különleges módon egy fogalom ritualizálásában is (Barbárok). Újabb fejezetet írnak itt a mítoszokat valamiképp újraértelmező vagy afelé kalandozó művek, részint épp a ritualitás lehetséges színpadi formáinak kiteljesítésével, ugyanakkor e tematikán belül is feltűnik az a szenvedélyes, megszállott lendület, amellyel az alkotó műteremtő gondolataihoz adekvát formát keres.
A Orfeusz két felvonása például meglehetősen különböző rendben bontakozik ki; míg egyik, sokszereplős része Horváth időntúli szertartásszínházának letisztult erejével hat, addig a Tükörmély - később Ketten - Orfeusz tekintete - címmel önállóan is játszott formája már sok szempontból absztrakcióként hat. Elindul a mítoszok felbontása, soklényegű (át)értelmezése vagy nemegyszer épp a személyes lét mítoszba emelése. S hogy ez az út szinte adja magát, hogy teljesítendő kihívás, abban valószínűleg Horváth partnerének, Ladányi Andreának is része van; perfekciójával, különleges adottságaival és sajátos keménységével ösztönzőleg hathatott a koreográfusra, s - egy újabb szinten - az alkotóban generált igények által a műhely munkájára is. Előzményként ekkor már ott az Ős K. és legfőképpen A csodálatos mandarin, a KET műsorrendjében szükségből mindjárt két verzióval. Mint tudni, Bartók örökösei megvonták a zenét Horváth művétől, így az alkotó úgy döntött, a nélkül játssza darabját. Jól tette! Ekkor derült ki igazán, hogy mennyire erős, szuverén és eredeti alkotás született, s főleg, hogy többet mutat meg a zene lényegéből, mint gondolhattuk volna. A színpadi mű struktúrája ugyanis hibátlanul ráfeszül Bartók zenedrámájára! S itt már megint két, ámde szorosan kapcsolódó jelenség mutatkozik a rendező-koreográfus és vele a műhely életében. Az absztrakció erősödésével ugyanis a mozgásvilág egyre szigorúbb rendszerré, kőkemény és megszakíthatatlanul szerves folyamattá sűrűsödik, hihetetlen előadói készenlétet igényelve, már csak azért is, mert immár a zenei struktúrák mozgássá boncolása folyik, s ehhez par excellence zeneművek kellenek! Vagyis a választott zenei és mozgásmatéria e könyörtelen megfejtés (alkotás) révén végül egymás elvont tükörképeiként jelennek meg. Már e kérlelhetetlen irányt jelöli A négy évszak hangzás-analízise, de főként a D. Sosztakovics és A. Schnittke darabokra készült, elvontságával is történelmi utalásokat sejtető Forte(Hymn), és az ismét a mítoszok mélyéből merítő revelatív táncszínpadi alkotás, az &Echo. Utóbbi, Horváth Csaba Táncszínházhoz még kötődő utolsó műve már egy absztrakt rítus, tehát többszörösen is elvonatkoztatott jelenség. Az alkotó páratlanul következetes utat járt be a Közép-Európa Tánszínházzal; több itt készült opuszáról kellene még szólni, így az ars poetica erejű Nagyvárosi ikonokról, de most tovább kell lépni, hiszen megannyi fontos tény sorakozik még a társulati történetben.
Min Tanaka 2004-ben, még Horváth KET-ben teljesedő pályájának idején dolgozott a társulattal; a Cédrus az európai gondolkodásmódnak szokatlan butoh szellemiségében készült, s ki másról szólhatna, mint a zseniális festőről, Csontváry Kosztka Tivadarról! A grandiózus munkában filmszerűen lebegve, egymásból bomlanak elő a „napút festőjének" izzó vásznai, de az előadók próbákon kigyötört személytelen személyessége és a szcenírozás halálos pontossággal adagolt effektjei a dekorativitás helyett inkább a sejtelmes, és többnyire nyomasztó impressziók irányába viszi a művet. A rendezői vágy teljesült: a képek helyett a képek metafizikai mélységei, egy megfejthetetlen, csodálatosan öntörvényű zseni világa idéződött meg. - És a tíz évet jegyző alkotók közül e ponton Énekes István kötöttségektől szabadulni vágyó, valóságon túliból teremtődő, olykor finoman bizarr lírája nyitódhat fel. Az Anna Karenina pályaudvar „szürreális játékában" a mozdulati és tárgyi részletek konkrétságuk ellenében is összeoldódnak egy elemelt, költői szövedékben.
Horváth Csaba: Barbárok (Szent-Iványi Kinga, Katona Gábor)
Összetéveszthetetlen művekkel gazdagította a KET repertoárját Gergye Krisztián is, néhány vonásában különös módon, néha akár ellentettségében kapcsolódva Horváth alkotásainak bizonyos elemeihez, óhatatlanul is erősítve e korszak jellemzőnek tűnő művészi tendenciáit. A rítus-ritualitás témáját maga is több szinten teszi tárgyává avagy eszközévé, míg egészen más módon eljut saját szintéziséig. Kiváló példái ennek a T.E.S.T. előadások; a nőkre, illetve férfiakra íródott változat szólisztikus - és egy-egy közjáték erejéig nagyobb létszámú - etűdjei a nemiség kérdései helyett más értelemben, egy távlatosabb koncepció szerint felelnek egymásra, mert a fölemelendő testi és a leszálló szellemi manifesztálódik a két oldal bonyolult tükröződésében. E végigvitt gondolat határozott mérték szerint alakuló képeiben az alkotó szokatlan mozdulatrajzokkal és bátor hangsúlyú szcenikai elemekkel operál, s a lényeg valahol a figurák teremtményszerűségében fogható meg. A darab-párt átfesti egyfajta dekorativitás, az expresszió feszítő vágya, s így végül a tudat alatti lét végtelen rituáléjának hat. És érdekes, hogy Gergye szívesen választott zeneszerzői között is ott van A. Schnittke és D. Sosztakovics (Zyklon-B), e személyes sorsában is a történelmet író zaklatott tehetség.
Aztán 2006 táján átrendeződik a kép; új arcok, a legifjabb táncos és alkotó nemzedék tagjai jelentkeznek a Közép-Európa Táncszínház életében. Szögi Csaba társulatvezető a frissen végzett táncosok egyfajta továbbképzésére alapított MU Terminál csapatából hív fiatal előadókat, majd a kortárs művészeti terepet továbbra is szemmel tartva koreográfusokat. Természetesen e rövid időszak karaktere a bemutatott művek alapján még csak most formálódik, s valójában a Táncszínház újabb tíz esztendejében forrhat ki, néhány fontos jelenség azért érzékelhető. Úgy tűnik például, Hámor József vonzódik a keleti világ felé, a Mandala és Karaván című darabjaiban zenei, szcenikai és koreografikus értelemben is megjelenik bizonyos orientalitás, Duda Éva ugyanakkor Aréna és Az ismeretlen címmel készült opuszaiban befelé tekint, intellektuális igénnyel dolgozza ki a részleteket. Mellettük a műhely megszólított még debütáns alkotókat is, így a társulati tag Virág Melindát (Altera Pars) vagy a nagyobb létszámmal először itt dolgozó Réti Annát (Éjszakai műszak). Valamennyien intenzív táncos anyagismerettel vannak felvértezve, Duda és Hámor ebből már alkotóként is sokat megmutatott, és a jubilálás okán csak kívánni lehet, hogy műveikből támadjon ismét olyan szép, fajsúlyos sorozat, amellyel a Közép-Európa Táncszínház a következő tíz esztendőben is a kortárs magyar tánc/művészet megkerülhetetlen tényezője marad!
