Radio Müezzin egy mese, amit el kell mondani

Az előadás egy varázslatos mese-kollázs, amit a mesék főszereplői mondanak el: a Vallásügyi Minisztérium egyik alkalmazottja, aki Koránt tanít egy mecsetben, egy villanyszerelő, aki egy súlyos baleset után kezdte a Koránt tanulni, egy parasztgazda fia, akit a szegénység űzött Kairóba, egy kiváló hangja miatt megbecsült testépítő és egy rádiótechnikus. Az első négy müezzin: ők éneklik a muzulmánokat imára hívó Azsánt. De a Kaegit lenyűgöző sokszínűséget nem nézi jó szemmel a Vallásügyi Minisztérium, és központosításba kezdett: kiválasztott néhány kiváló hangot, akik a rádión keresztül fogják felváltva imára hívni a híveket. Így az Azsán az egész városban egyazon időben ugyanazon hang által énekelve fog felhangzani.

A képek forrása: Reflex fesztivál

A dokumentumszínházi előadás az egyéniség, a személyiség, a hagyomány és a modernség fogalma kapcsán vet fel számos kérdést. Milyen mértékben avatkozhat az állam a vallási rítusba, anélkül, hogy ezt elferdítené? Hogyan érzékelik ezt a változást a muzulmánok, és hogyan érzékelik a zömmel keresztény európaiak? Bár a felvetett problémák a lehető legérzékenyebbek, és az előadás az előítéletek megváltoztatását is céljául tűzi ki, a produkció természetes és mentes minden didaktikus jellegtől.

A Rimini Protokoll produkciója a színházi mese fogalmán való elgondolkozásra is hívja a nézőt. A dokumentarista színház bizonyos szempontból tisztességesebb azokkal szemben, akik a teremben ülnek: a történet valós, ellenőrizhető, a diskurzus aktuális, és ez az időbeni közelség segíti a felvetett proléma közelebbivé tételét is. Másrészt, ha a fellépők nem színészek, és a történet valós, vajon színházi előadásnak vagyunk-e a tanúi? A sepsiszentgyörgyi előadás igenlő választ ad a kérdésre. Mihelyt a színpadra került, a Radio Müezzin átvette a színpadi konvenciókat, és a színházi előadás problémáival szembesült. Így az eredeti előadók küzöl ketten már nem részei a projektnek; egyik müezzin töténetét a rádiós szomszédja mondja el (hiszen minden szakállas egyiptomit egyformának látnak az európaiak), egy másikat pedig az egyik rendezőasszisztens helyettesíti. Ezeket a változásokat nem rejtik el a néző elől, és épp az előadásnak a dokumentumjellegtől és a valóságtól való függetlenedésének bizonyítékai. Bármi történne, a mesét el kell mondani, az előadásnak folytatódni kell.

A mecsetbelsőt utánó díszletben négy vetítővászon előtt, amin lakóterek, mecsetbelsők vagy utcaképek jelennek meg, az öt előadó a közönséghez szól, minden túlzás és a szentimentalizmus legkisebb nyoma nélkül beszélve önmagukról. Diskurzusuk az életüket meghatározó történetekből és az életüket a jövőben megváltoztató döntésről alkotott véleményükből épül fel. De tartalmaz olyan, látszólag irreleváns részleteket is, amik a vetítések által megjelenített életterükkel együtt az öt szereplő személyiségének felépítésben lényegesek. Márpedig ahhoz, hogy az előadás elérje célját, és a színen levők meséi és a nézők (akik számára ezek a mesék legtöbbször idegenek) közti kapcsolat létrejöhessen, ezeknek a szereplőknek a felépítése kifogástalan kell hogy legyen. Stefan Kaegineksikerül ez.

Az előadás filmszerűen, rövid, kontrasztba állított, okosan összerakott képekből építkezik. A vallási rituálékat bemutató jeleneteket például az uborka árammal való megütését prezentáló, a villamosság veszélyességét bizonyító jelenetek váltják. A feszes ritmus és a komolyság és humor közti ellentét hozzájárul az előadás központi témájának kiemeléséhez: a muzulmánok, bár nagyon szigorúak és elhivatottak, ha vallásukról van szó, nagyon hasonlítanak az európaiakra, akik félve néznek rájuk. Végülis az ember(i)ségről van szó: hogyan védjük, hogyan juttatjuk érvényre a technikával és a sztereotípiákkal szemben.

Fordította: Bodó A. Ottó

Az írás az In/between Reflex(ions) műhely keretében született, a szerző a bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti  Egyetem hallgatója.