Szemtelen mesék

Majoros Ági egyszemélyes bábszínháza 2006 óta játszik gyerekeknek. A rendkívül sikeres, sokfelé vitt Százszorszép Bóbiska és a kevesebbet játszott A talizmán után a harmadik gyerekelőadásának, Az aranyhajú királylánynak a bemutatója ugyan 2010 őszén volt, de még viszonylag kevés helyen lehetett találkozni vele, ezért is öröm, hogy bekerült az ESZME fesztivál programjába.

Majoros Ági színháza most is a megszokott erényeket mutatja. Az előadó kedvesen, megnyerően mesél, láthatóan meghitt viszonyban van a bábjaival, melyeknek könnyedén ad önálló életet. Most is érdekes az a közeg, amelyben a játék zajlik: Mátravölgyi Ákos (aki a szeretnivaló bábokat is tervezte) ezúttal egy hullámosan hajló szekrény fiókjai és ablakai közé képzelte el az előadást.

Az aranyhajú királylány

Problémát csak az okoz, hogy nem igazán erős az az írói anyag, amelyre az előadás épül. Szabó Attila klasszikus mesei paneleket vegyít mai valóságelemekkel. Egyik hőse egy királylány, akit a keresztelőjére hívatlanul betoppanó boszorkány azzal az átokkal sújt, hogy kopaszon éljen. Az immár nagylánnyá serdült lány a facebookon levelezget szerelmével, Timóttal. Titkolja kopaszságát, mint ahogy a fiú is azt, hogy nem királyfi. Nem az a legfőbb probléma ezzel a „mesei” indítással, hogy a (kis)kamaszok életéből ismerős internetes világot olyan bábszínházi közegbe helyezi az előadás, amely inkább az óvodások, kisiskolások számára érdekes, hisz manapság nyilván a számítógépezést is egyre korábban kezdik a gyerekek. (És kifejezetten szellemes, ahogy a számítógépes kifejezésekből érdekes játékokat bont ki az előadás: például egy „valódi” egér viszi a levelet a lánytól a fiúhoz, és egy bájos kukac gabalyodik bele a vírusok keltette üzemzavarba.) Az már sokkal zavaróbb, hogy ennek a témafelvetésnek (vagyis hogy másnak szeretnénk láttatni magunkat, mint amik valójában vagyunk) nem lesz valódi folytatása és következménye. Az is zavaró, hogy a továbbiakban félbehagyott történetről félbehagyott történetre ugrálgat át a mese, így egy idő után a felnőttek is eltévednek benne, nemhogy a gyerekek. (Például a gonosz mostoha ármánykodásával és annak következményeivel, amely újabb átkot szabadít a királylányra, egyáltalán nem foglalkozik az előadás, hanem az előadó kedvesen közli a bábuval, hogy téged kiírtunk a meséből. De ez azt is jelenti, hogy teljesen máshol folytatódik a történet, mint ahová eddig eljutottunk.) Mindenképpen érdemes lenne egy kicsit következetesebbé tenni az írói anyagot, mert ez megerősítené az előadásban benne rejlő bábszínházi és előadói erényeket.

A nap második előadása viszont nagyon jó irodalmi alapból indult ki: Gimesi Dóra a Grimm testvérek Egyszemke, kétszemke, háromszemke című meséjéből készített bábszínházi változatot. Az alapanyagot mindenféle szempontból szabadon kezelte: nemcsak a történetet módosította, hanem azt a világot is, amelyben a mese zajlik. Ebben a történetben a mai Magyarországra és az előítéletek működésére ismerni – anélkül, hogy az áthallások tolakodóak lennének, és a felmerülő tanulságok is kerülnek mindenféle didaxist. Nyilván azért is, mert a fület gyönyörködtető, rendkívül szellemes szövegben (amely nemcsak rímekkel és szavakkal játszik, hanem irodalmi allúziókkal is) minden nagyon ízlésesen és mértéktartóan jelenik meg.

„Hol volt, hol nem – ma így szól a mesém / Egy kis ország a világ közepén / Egy pattanás a földnek homlokán / Ki föntről nézte, meg se látta tán... / Kis ország volt, de legszebb mind között / Itt volt legjobb a hagymás kőrözött / Itt legbúsabb a bús, nagy népi lélek / A borban itt legédesebb a méreg / A vének szemén legszürkébb a hályog / S itt voltak persze legszebbek a lányok. / Páratlan volt a szépségük, hiszen / Orcájukon páratlan volt a szem” – ezzel a bevezető szöveggel kezdődik az előadás, amelynek mindvégig jellemzője marad, hogy az átkötő, mesélő részek versben szólnak, míg a párbeszédek prózában hangoznak el.

A prológ a problémát is pontosan megjelöli: a páratlan szeműek között a kétszemű lány a deviáns, akinek pusztulnia kell, egyszemű és háromszemű nővérei halálra akarják éheztetni. Erzsikének csak egy barátja van, István, a kecske, akit egy öregasszony csodás képességgel áld meg: ha Erzsike kéri, terülj, terülj asztalkámmá változik. A nővérek kilesik húguk titkát, és elpusztítják a csodakecskét, de az még holtában is képes táplálni az éhezőket. Végül megjelenik az álruhás királyfi, hogy szerelmével kiszabadítsa a gonoszok közül Erzsit. „Kis ország volt, és legszebb mind között / Az Erzsi mégis messze költözött / Hol minden arcban két szép szem ragyog / Ott választottak együtt csillagot” – szól az előadás epilógja. De búcsúzóul még országa gondjára bízta Erzsi a kecskéje sírját: ha gondozzák, lesz étel elég – mondta a népnek. „Kik úgy utálták, inkább rá se néztek / S egymás szemét kaparta két irigy / Nővére ki – ez rendben is van így. / A Pista sírját nem gondozta senki / És kisvártatva nem volt már mit enni / És éhen pusztult férfi, nő, gyerek / Hogy hány szemük volt, most már egyremegy” – szól a szomorú tanulság.

Szemenszedett mese

A remek irodalmi anyaghoz érdekes közeget teremtett Bartal Kiss Rita tervező-rendező: különböző magasságú, kerekeken gurítható fakeretek között zajlik a játék. Az elemekből változatos térformák alakíthatók ki, és a keretek alatt lévő fiókokból könnyen elővarázsolhatók a bábok is. Kifejezőek a bábok is: a gonosz nővérek nemcsak groteszken nevetségesek, hanem félelmetesek is. Erzsi és a királyfi igazi bábhősök, viszont a kecske szinte éterien bájos figura. A kétszemélyes előadást a tervező-rendező Hannus Zoltán társaságában játssza el. A két különböző játékstílus jól kiegészíti egymást: Bartal Kiss Rita finomabb, koncentráltabb játéka ügyesen ellenpontozza Hannus színesebb, harsányabb játékmódját.

A harsányság stílusteremtő erővé változik a nap harmadik előadásában, a MárkusZínház produkciójában. Az előadás motorja A helység kalapácsa esetében is Pilári Gábor szellemes, energikus játéka. Nemcsak remekül teremt kapcsolatot a közönséggel (mindenkihez van egy-egy szellemes gesztusa, találó, humoros megjegyzése), hanem egyenesen provokálja is a nézőket, így avatja őket a játék részeseivé: begyalogol közéjük, kokettál velük, borral kínálja őket, rájuk bízza a kellékeket, bábokat, sőt a beragadt ajtót érzékeltetve egy néző vállába akasztja meztelen lábát. Mindezt a nézők nem veszik zokon, hanem dőlnek a nevetéstől. Vajda Zsuzsanna elnéző gesztusokkal, finom jelzésekkel terelgeti vissza Pilári nekiszabadult játékosságát a történetmesélés irányába.

A MárkusZínház előadását ugyanolyan pimasz gesztusok működtetik, mint ahogy Petőfi is viszonyult A helység kalapácsában az irodalmi hagyományhoz. Néha az előadás Petőfi komikus nyelvét is felerősíti: visszakérdeznek a kisiklott hasonlatokra, belegabalyodnak a túlbonyolított tirádákba. Az előadásban a történet Petőfi nyelvén szólal meg, ezt egészítik ki a játékosok szellemes kiszólásai.

A játék groteszk, mégis mívesen kidolgozott bábokkal zajlik. Pontosabban mulatságosnak ható óriásfejekkel, amelyek a játékos teste elé tartva változhatnak teljes alakokká. De nincs szigorú rendje a mozgatásuknak, szabadon lehet őket lóbálni, dobálni, egymásra is hányni – így születik meg az a zűrzavar, amelybe Petőfi eposzparódiája is torkollik.

Ezzel az alapvetően felnőtteknek szánt mulatsággal fejeződött be az ESZME fesztivál első napja.

Majoros Ági Bábszínháza

Író: Szabó Attila

Báb- és díszlettervező: Mátravölgyi Ákos

Zeneszerző: Nagy Szabolcs

Rendező: Bartal Kiss Rita

Játssza: Majoros Ági

ESZME Bábszínház

A Grimm testvérek meséjéből írta: Gimesi Dóra

Tervező, rendező: Bartal Kiss Rita

Zeneszerző: Bakos Árpád

Játsszák: Bartal Kiss Rita, Hannus Zoltán

MárkusZínház

Petőfi Sándor műve nyomán

Alkotó-előadók: Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna