Tükörjáték

A DESZKA Fesztivál második napi programját szakmai beszélgetés nyitotta: A drámapályázatok színe és visszája. Thuróczy Katalin a moderátor szerepében arra kérte a hallgatóságot, kapcsolódjanak be az együttgondolkodásba. Nem hiába: például Vidnyánszky Attila színházigazgató-rendező és Hubay Miklós drámaíró (a fesztivál díszvendége) konstruktívan, saját szakmájukat képviselve szóltak hozzá a témához. Így a beszélgetőtársnak felkért Forgách Andráshoz, Király Ninához és Horváth Péterhez kapcsolódva teljesebb kép alakult ki a magyar drámát érintő pályázati rendszerről. És bár túl sok új információ nem hangzott el, (szerencsére) nem fordult át a beszélgetés a néha meglehetősen furcsán működő rendszer feletti sajnálkozásba. Ez főként Király Ninának köszönhető, aki más, köztük közép- és kelet-európai országok pályázataira utalva rámutatott arra, hogy milyen követendő példák vannak a térségben.

Forgách András, Thuróczy Katalin, Király Nina, Horváth Péter

A nap második szakmai beszélgetésének (Tükörkép - az irónia és a gúny a drámai szövegben) célja nem volt teljesen világos. Schwajda György és Tolnai Otttó nem tudtak eljönni, így Kozma András két beszélgetőtársa Czakó Gábor és Tasnádi István volt, akiknek egy-egy előadása (Disznójáték, Magyar a Holdon) csak a beszélgetés után került színpadra, így hiányzott az a hivatkozási alap, mely lehetővé tette volna, hogy ne csak úgy általában essen szó humorról, iróniáról és gúnyról. A diskurzus ezért a humor fogalmának megragadására törekedett, a gyakorlati, színházi összefüggések, elemzések lényegében elmaradtak. Pedig a gúny és az irónia használata örökké izgalmas esztétikai probléma.

Némiképp kárpótlást jelentett az aznapi előadásokról szóló napzáró beszélgetés, hisz Borbély Szilárd újra felvetette az irónia és a gúny kérdését, amely elsősorban Tasnádi művét, másodsorban Czakó darabját emelte be a diskurzusba, ugyanakkor kirekesztette ebből az Én, Károli Gáspár című előadást. Németh Ákos - minden bizonnyal ezt felismerve - az előadást színpadra állító Árkosi Árpádot kérdezte a monodráma műfajából adódó rendezői problémákról, ám ekkorra a másik két alkotó, Tóth-Máthé Miklós író és Kóti Árpád címszereplő már elment a Színészbüféből, a beszélgetés helyszínéről. Az Én, Károli Gáspár a vele egy napon műsorra kerülő előadásokhoz képest merőben más hangot ütött meg. Ünnepélyesebbet, komolyabbat. Sokan azonban nem jutottak el az előadásra, mert - talán az egész DESZKA programjában egyedüliként - az átfedések nem tették ezt lehetővé.

Szakmai beszélgetés az iróniáról és a gúnyról

Tasnádi István már az iróniáról és a gúnyról szóló délutáni beszélgetésen is felvetette a határfeszegetés és tabudöntögetés kérdését. A napzáró beszélgetés már bátran hivatkozhatott az azóta látott két előadásra, hogy melyek lehetnek a jó humor eszközei. A Magyar a Holdonban a Himnusz (pozitív üzenetűvé való) átírása, valamint a magyar zászló előadásbeli kitűzése-kifeszítése kétségtelenül ennek számít. Azonban kevésbé egyértelmű, hogy bizonyos jelenetekre a nézők hogyan reagálnak: nevetnek-e, vagy némán figyelnek. Ez annak lehetőségét is magában hordja, hogy a közönség egyik csoportja nem érti a másik reakcióját. Két oka lehet ennek. Kétségtelenül van a generációk között egyfajta (talán) látásmódbeli különbség, amely a figurák és a nézők közötti távolságból adódik. Másfelől azonban a négy szereplő (Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Scherer Péter és Katona László) színpadi jelenléte, a nevükhöz tapadó asszociáció olyan erős ebben az előadásban is, hogy a szatíra általuk könnyebben kibontakozhat. E szatírának pedig a közönség is részese. Nélkülük nem is működhetne, hiszen a humor fő hatáseleme a közismert jelenségekre, a hazai állapotokra való utalás, ezek stilizációja, és a nézők erre reagálnak azzal, hogy nevetnek vagy sem. Eközben ők maguk is a játék részévé válnak, és ez megteremti azt a közösségi érzetet, amely lehetőséget ad a főnévként és melléknévként is funkcionáló magyarra, mint jelenségre (véleményként? ítéletként?) nevetéssel reagálni (az öniróniát sem nélkülözve). Mindezek mellett azonban az is tagadhatatlan, hogy a Magyar a Holdon sikerelőadás, melyre a debreceni és deszkás közönség is lelkesen reagált, a nevetés és hangos jókedv mellett régi hagyomány is érvényesült, amikor a közönség tapsolva ismerte fel a darab Editjét és Sándorát, azaz Csákányi Esztert és Mucsi Zoltánt.

Magyar a Holdon (Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Scherer Péter)

A Disznójáték is szatírának íródott 1962-63 telén. Czakó Gábort az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon létezik-e jó halál (és jó élet), és hogy mi az a folyamat, melynek végén az ember eljut ehhez az alapvető egzisztenciális kérdéshez. Nem (csupán) a hatalom kérdéséről van tehát szó, amelyet (nem mellesleg) Fekete Péter rendezése erőteljesen sugall. A szatíra műfaja, mint a nyilvános bírálat eszköze, bizonyos értelemben szükségszerű volt Czakó számára, ma azonban már nem ez az egyetlen lehetőség. Ezért áll kérdőjel a cím melletti műfajmegjelölés után.

A Disznójáték három disznót és egy göbét mutat saját kifutójukon, az ólban, annak a napnak a reggelén, amikor levágják a hízókat. A rendezés a hatalmat, illetve a fogyasztói társadalom jelenségeit állítja a középpontba. E kettőt kapcsolja össze a színpad fölötti hatalmas díszlet, egy fogaskerekekből álló gép, mely így egyszerre szimbolizálja a hatalom és a reklám gépezetét. A három disznó története a bármilyen helyzetben kialakuló hatalmi mechanizmusokat ábrázolja, miközben a fogyasztói társadalom jól ismert szlogenjei is megjelennek rövidebb beszúrások formájában, amelyet a békéscsabai Színitanház III. évfolyamos hallgatói adnak elő. Ezek sokszor céltalanul szakítják meg a történetet, nem illeszkednek szervesen az egészbe. Két disznó, Cornwall úr (Hodu József) és Yorkshire úr (Reiter Zoltán) összefog harmadik társuk, Mangalicza úr (Bicskei István „Bütyök") ellen, így eleve kudarcra van ítélve a böllérek elleni lázadás-támadás. Halálba akarják küldeni, de végül ő maga dönt: nem akar egy hurkába kerülni két társával. Ez a kijelentés valójában a darab egyik súlyos - bár komikusan ható - erkölcsi ítélete. A másik EMeSE, azaz a göbe (Kara Tünde) alakjához kötődik, aki álterhességgel, párnával és fogamzásgátlóval próbálja elkerülni a böllérek kését. Kissé didaktikusan teszi fel a költői kérdést: minek, azaz mi értelme van erre a világra szülni? A zárlatban azonban, amikor már mind a három disznó kampón lógva közelít a húsfeldolgozó pengéje felé, EMeSE - az előadás által nem megalapozott - döntést hoz: mégis vállalja az anyaságot.

Disznójáték (Reiter Zoltán, Bicskei István, Hodu József)

A disznók emberi karaktereket, pontosabban sztereotípiákat testesítenek meg. A típusok azonban nem adnak teljes képet, arról nem is beszélve, hogy a göbe (nem először) egyedül képviseli a nők csoportját. Erős központi metafora köré szerveződik így a Disznójáték, a négy alak a társadalmat képviseli. A disznó jelző a köznyelvben erőteljesen összefonódik a gazemberrel, és ebből kiindulva minden, ami a színpadon az ólban történik, egyszerre emberi is. A nyelv hasonló tematika köré szerveződő metaforikus kifejezései humorosan hatnak, ez azonban közel sem eredményez olyan hatást, mint a Magyar a Holdon humora. Szóvicceket hallunk csupán, melyek nem képesek  az (ön)irónia eszközeként funkcionálni.

Tasnádi István: Magyar a Holdon

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Látvány: Nagy Fruzsina, Juhász András

Jelmez: Nagy Fruzsina

Zene: Árkosi Szíbolcs

Dramaturg: Gyulay Eszter

Rendező: Árkosi Árpád

Szereplők: Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Scherer Péter, Katona László

Tóth-Máthé Miklós: Én, Károli Gáspár

Csokonai Színház, Debrecen

Tervező: Libor Katalin

Zenei munkatárs: Berkesi Sándor

Rendező: Árkosi Árpád

Szereplő: Kóti Árpád

Czakó Gábor: Disznójáték

Jókai Színház, Békéscsaba

Díszlettervező: Fekete Péter

Szcenika: Gnandt János

Zene: Gulyás Levente

Koreográfus: Topolánszky Tamás

Rendező: Fekete Péter

Szereplők: Bicskei István „Bütyök", Hodu József, Reiter Zoltán, Kara Tünde

Közreműködnek a Színitanház III. évfolyamos hallgatói: Cseh Adrienn, Liszi Melinda, Nagy Róbert, Németh Anna, Szabó Gábor, Tari Sarolta, Üveges Réka, Vígh Zsuzsanna