Melankólia és krízis

De egy ilyen szomorú napnál mi sem teremthet megfelelő hangoltságot Gergye Krisztián koreográfiájára a Melankóliára. A MODEM modern, impozáns épületével egybenőtt Kölcsey Központ nagyterme rendkívül alkalmas helyszíne a kortárs tánc előadásoknak: letisztult nagy tér, bárhová elhelyezhető színpad és nézőtér. Talán túl nagy is lett a tér, ugyanis Gergye koreográfiája alapvető változásokon ment keresztül a Trafóban látott nagyszabású, zsúfolt bemutató óta. A kevesebb táncossal való személyesebb fogalmazás talán intimebb térben jobban működött volna. Bár Szakács Ildikó és Philip György hangkulisszája ebben a minőségi akusztikai térben jobban érvényesül.

Fotó: Dusa Gábor

A koreográfiában történt változásokat nehéz pontról pontra nyomon követni, hiszen az előadásnak nincs története. Az bizonyos, hogy Tárnok Maricának az első változatban félreeső, szoborszerű figurája ebből az előadásból kimaradt. Gergye gyászos udvaribolond figurája került a középpontba. A hatalmas sötét bábfigurák közül is csak a férfi bábnak jut szerep. A két énekes (Arnolfini házaspár tán) szerepe, jelentősége csorbult legkevésbé.

Gergye Krisztián a szakmai beszélgetésen visszautasította, hogy verbalizálja a látottakat, megfejtse, behatárolja koreográfiájának szimbolikáját, mondván azzal elveszítenénk az asszociációk terepét, amire szükség van a megfelelő műélvezethez. Peer Krisztián úgy fogalmazott, hogy Gergye esztétizált világa egy olyan más univerzum, ami felé az antropológus kíváncsiságával kell közelíteni, hogy a szabályok, szokások feltérképezésével megérthessük ennek a világnak a rendszerét, lényeit.

Hudi László egy technikai, koncentrációbeli hiányosságra hívta fel a figyelmet. Úgy érezte a társulat ifjú táncosai a táncrészek közben remekül összpontosítanak, ám amint feladatuk adódik, kizökkennek a rítus megkövetelte fegyelmezettségből, egysíkú esztétikai, figuratív létezésükből. Gergye elismerte, ha ez kizökkentette a befogadót, akkor ott valóban hiba történt a „gépezetben", de ez nem azt jelenti, hogy táncosai ne tudnának azonosulni saját, egyedien megrajzolt világával. Mivel keveset játszanak, éles helyzetben ritkán tudják megtapasztalni, így feleleveníteni és későbbiekben kivédeni ezeket a kizökkenéseket.

Felmerült még az örök kérdés, szerencsés-e ha a koreográfus együtt táncol a társulatával, mennyire tudja így szemmel tartani az eseményeket, átlátni a helyzetet. A táncosok elmondták, nekik segít, ha Gergye Krisztián velük táncol, könnyebben rá tudnak így hangolódni, mozdulatról mozdulatra figyelve a feladatra. Bármennyire kötött is a forma, az aznapi közönség is inspirálja a koreográfust, amit táncosai érzékelnek, érzik egymást, így alakul ki az aznapi rítus. Természetesen van még mit tanulni, felzárkózni a technikai megvalósításban.

A negyedik nap esti előadása a Holland Cunami - Drowning in Europe áldokumentarista krízis-színház, amit - az Emigránsokhoz hasonlóan - ismét a debreceni pályaudvaron rendeztek meg. Ezúttal a váróteremben építették fel a színpadot és a nézőteret szemben a hatalmas zöldeskék parasztasszonyokat ábrázoló szocreál freskóval. A helyspecifikus színjátszás lehetőségeit most sem aknázták ki megfelelően, bár sokkal modernebb technikát, dramaturgiát alkalmaztak, mint a Mrozek-darab előadása tegnap. A nyílt terep, (ahogy Marc Auge francia antropológus nevezi ezeket a tereket: non-lieu) ez a nem-hely lehetővé tette, hogy a távozók, érkezők, várakozók, iszogatók, dolgozók is színháznézővé váljanak.

Forrás: port.hu

Ardai Petra és Luc van Loo életét 1989-es balatoni megismerkedésüktől napjainkig egy narrátor (Scherman Márta) meséli el, miközben a holland férj Balaton dalokat játszik és énekel, a feleség bort, sajtot, mogyoróvajat, heringet és speciális holland kenyérpálinkát szolgál fel a nézőknek, olykor-olykor megszakítva a meseszerű narrálást ironikus megjegyzéseket fűz a szöveghez. Ardai Petra elárulta, hogy előadásukban nincs helye improvizációnak (ez egy külföldivel, aki nem bírja úgy a magyar nyelvet nehéz is lenne), minden szerep és mondat előre ki van osztva.

Az előadás számos elemből áll össze, és valóban egybe van tartva működőképesen, de az igazsága, vagy inkább úgy fogalmazok, a tétje elveszik. A fikció, hogy 16 millió hollandot magyar földre evakuálnak valóban inkább gondolkodásra, mint politizálásra késztet. A kérdés, hogy befogadnánk őket vagy sem erkölcsi és nem valós politikai, gazdasági, tehát reális téttel bíró felvetés, így valamelyest feloldozza az embert az udvariatlanság, így a valódi válasz alól.  Úgy tűnik, a hollandok, épp úgy, mint a magyarok, közhelyeket tudnak csak mondani a másik félről, nekem sem jutott egyéb eszembe, mint szőkeségük, a sajtjuk és a tulipánjaik, ne csodálkozzak, hogy számukra alkoholista betyárok és huszárok nemzete vagyunk. De mit tudunk elmondani magunkról és ők magukról, ezen a ponton sem érünk túl a közhelyeken, ami még szomorúbb, ez talán abból adódhat, hogy a nemzeti identitás a közhelyek gyűjteménye, melynek igazolhatósága kideríthetetlen, de mégis a miénk. A videó bejátszások reprezentatív holland családokat és fiktív magyar önreflexiót mutatnak be, a legizgalmasabb mégis az egyetlen valódi találkozás. Holland férfi és nő három éve élnek Magyarországon egy kis faluban, és magukhoz vettek egy 18 éves, eddig állami gondozásban élő, roma fiút. Ebből a találkozásból sejthetjük meg egyedül, mi történne, ha jönnének a hollandok. Idegenként befogadnának minket, hiszen nincs is nehezebb, mint közhelyeket igazsággal megtölteni, megváltoztatni, eltörölni.