Nekrošius Shakespeare-trilógiája
Shakespeare: Hamlet; Othello; Macbeth - Meno Fortas
Kristijonas Donelaitis Évszakokja a közismert három Shakespeare-tragádiával ellentétben „tiszta lap”. A litván irodalom alfájának tartott idill hazájában természetesen jól ismert mű, iskolai kötelező olvasmány, ám eddig senkinek sem jutott eszébe színpadra állítani. Litvánián kívül pedig a mű szinte teljesen ismeretlen, ahogy a benne felidézett világ sem olyan „otthonos”, mint a jól ismert Shakespeare-drámáké.
Nekrošius a Hamlet színre állítása után azt mondta, hogy az előadás „világnézetének és színházi poétikájának összefoglalása” lett. Később a Macbethben vagy az Othellóban sem vet fel új filozófiát vagy színházi modellt, hanem a Hamletben testet öltő gondolatokat mélyíti tovább. Az Évszakok azonban egy lépésnyi távolodást jelent a Shakespeare-trilógiától, mintha a litván idillben néhány olyan sarkalatos kérdést szeretne megragadni a rendező, ami pontosan ellentéte a tragédiákban felvetetteknek. Ugyanakkor – főleg színházi nyelvezete szempontjából – utolsó előadása a korábbiak szerves folytatásának tekinthető.
Hamlet - Meno Fortas
Nekrošius a három Shakespeare-művet (bevallottan) „családi krónikaként”, „családi tragédiaként” fogja fel, az előadás egy család, és azon belül egy ember tragédiája. Az Évszakokban azonban a főszereplő egy közösség. Az előadásban (az irodalmi művel ellentétben) nincsenek névvel bíró alakok, csak karakterek: a falusi tanító, a falu bolondja, a megesett lány. A Shakespeare-hősök valódi, világrengető tragédiáját Nekrošius tompítja előadásaiban, az Évszakokban pedig már egyenesen az apró-cseprő, személyes kis tragédiákat viszi színpadra. Ám az a világ, ahol a napot, alig, hogy kisüt, máris eltakarja egy felhő, ahol az idillbe unos-untalan befurakodik az éhínség, a részegeskedés – nagy tragédiák nélkül is igencsak gyászos világ.
Nekrošius egy interjúban kijelentette, hogy előadásaiban „nincs szimbolizmus, nincs semmiféle »jelentés« a valóságon túl”. Pedig nézői, értelmezői gyakran hivatkoznak az előadások bonyolult utalásrendszerére, szimbolikájára, a megfejtendő jelekre. Ezen ellentmondás feloldását a következőben látom: Nekrošius egyrészt széttöri a metaforákat azzal, hogy egész egyszerűen szó szerint, „fizikai értelmükben” tekinti azokat, másrészt viszont a színpadra kerülő tárgyakat a színpadi világ „rendezőelvévé” teszi, vagyis poliszemantikus értékkel ruházza fel azokat. Így a két sík: a fizikai, tárgyi világ, valamint a metaforák síkja olyannyira közel kerül egymáshoz, hogy a néző úgy érzi: öröktől fogva létező, archaikus, megfejthetetlen, de megfejtésre nem is szoruló képekkel találkozik az előadások során.
A fenti, első hallásra talán kicsit bonyolultnak tűnő módszer nem is olyan ördöngös, ha megnézzük az egyes előadások adott részleteit. A Hamletben a királyfi egy helyen azt mondja: „Én coboly köntöst csináltatok”, s Nekrošius valóban nagy bundákba öltözteti szereplőit. Avagy Hamlet azon kérdéséből, hogy „Mi ördög volt hát a szembekötősdi, mely rászedett?”, és Laertes szavaiból, miszerint „Szembekötősdit nem játszunk velem!” valódi szembekötősdi lett a színpadon, méghozzá az egérfogó jelenetben. Amikor Macbethnek a drámabeli boszorkányok azt jósolják, hogy „nem győz soha ellenség Macbethen, Míg a birnami erdő Dunsinane Dombjára nem vonul”, a főhős visszakérdez „Hol a fa, Amely kilép a földből?”. Az előadásban Macbeth és felesége által megölt szereplők lassan mind kopasz fákká válnak, s a főhősöket az őrületbe, majd a halálba kergetik. Az Othellóban pedig Jago szájából hangzik el a mór és Desdemona szerelmére utalva, hogy „Most még jó a hangolás, De a zengő húrokat majd meglazítom.”, s a színpad jobboldalán mindvégig zongora áll, amely mögé Jago időről időre visszahúzódik. Othello, mielőtt megfojtaná Desdemonát, monológjában azt mondja: „Rózsád ha letörtem, Hiába, nem nő, nem virul ki újra”, s mind a gyilkosság előtt, mind utána fateknőkbe ültetett rózsákat locsolgat.
Othello - Meno Fortas
Ugyanakkor Nekrošius nem véletlenül kezeli a Hamletet, a Macbethet és az Othellót trilógiaként, hiszen a három tragédia között is működik ez a fajta asszociációs mechanizmus. Hamlet a következő szavakkal próbálja meg bűne bevallására bírni anyját: „Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz, Mely megmutatja szíved bensejét”, ám e tükrök majd a Macbeth előadásában töltik be szerepüket; Othello a drámában „egy jégben edzett toledói pengével” vet véget életének, Nekrošiusnál viszont Hamlet atyja ad fiának jégtömbbe fagyott kardot bosszúja betöltéséhez.
Nekrošius nemcsak a drámákban található metaforákat teszi szószerintivé, hanem gyakran a leghétköznapibb elvont fogalmakat is fizikálisan jeleníti meg. A Hamletben a félelmet a vastárcsa, a Macbethben a bűnt kövek és téglák, az Othellóban a féltékenységet az egymásra fordított fateknők teszik hihetetlenül képszerűvé. Ugyanakkor e „testet öltések” az azt elszenvedő színész számára valódi fizikai megpróbáltatást is jelentenek, hiszen Hamlet alakítójára valóban egyszerre folyik az olvadó jég hidege és a csöpögő viasz forrósága a színpad fölé erősített tárcsáról, a Macbethet játszó színész térdén több kilónyi tégla tornyosul, az idősödő Othello pedig tucatnyi, egymáshoz kötött teknőt húz maga után a színpadon. Az Évszakokban e fizikai megpróbáltatások visszatükröződése a főhős sziszifuszi munkáját jelző téglafal-építés a lengő hintáról.
Másrészről viszont Nekrošius rendkívüli fontossággal ruházza fel a színpadi tárgyakat. A három tragédiának, valamint az Évszakoknak egyaránt megvan a sajátos atmoszférája, hangulata, amelyet egy-egy szóban össze lehet foglalni: a Hamlet ködös, borús, a Macbeth provinciális, az Othello tengeri, az Évszakok pedig falusi (ami abban különbözik a Macbeth vidékiességétől, hogy míg itt a falu mint közösség áll az előadás középpontjában, ott a falu mint élettér jelenik meg, ám a benne élők nélkül). Míg az Évszakok esetében a hangulatra vonatkozó megállapítás elég triviálisnak tűnhet (hiszen a mű célja eleve egy falusi közösség mindennapjainak ábrázolása), addig a tragédiák színreviteleiben a különböző atmoszférákat nemcsak a shakespeare-i mű határozza meg, hanem erősen visszavezethetők arra a forrásra is, ahonnan a drámaíró merítette témáját. Hiszen a Hamlet „alapanyaga” egy XIII. századi dán történetíró, Saxo Grammaticus leírása Amleth herceg életéről; Macbeth valós történelmi személy volt, ám Duncan trónját nem orvul, hanem annak jogos örököseként szerezte meg, s Nekrošius hősének számkivetettsége arra utal, ahogy Shakespeare megfosztotta szereplőjét tisztességességétől; Othello történetét pedig a szerző az olasz Geraldi Cinthio Száz mese című elbeszélésgyűjteményéből vette.
Macbeth - Meno Fortas
A drámák által felvetett alaphangulatok a színpadi tárgyakon keresztül válnak hangsúlyossá. Nekrošius előadásainak esetében nem szívesen használnám se a „kellék”, se a „díszlet” szót, inkább színpadi tárgyaknak nevezem azokat, hiszen valójában e tárgyak a néző asszociációiban válnak díszletté vagy kellékekké.
A Hamletben különböző vasszerkezetek, homályos funkciójú gépezetek foglalják el a színpadot, a Macbethben kopasz fák, az Othellóban vitorlarudak, vasajtók és fateknők, az Évszakokban pedig ferdén a falra szerelt fapolcok, durván összeácsolt fapad és székek. Mind a négy színpadon szerepel egy olyan tárgy – a lehető leghétköznapibb tárgyak –, amely az előadás középpontját, az „axis mundi”-t jelenti. Ennek szerepe a Hamletban a legerősebb, ahol egy nagy, nehéz fogas fémtárcsa lógott-forgott a szereplők feje felett, amelyen időnként hidegen megcsillant a fény. A tárcsa mintegy a félelem fizikai megjelenítése, sőt megjelenése, hiszen a színészek bevallása szerint eleinte nem voltak benne biztosak, hogy biztonságosan rögzítve van-e, ezért próba közben óhatatlanul félve fel-felpillantottak rá, s ez a momentum benne is maradt az előadásban. Hamlet a tárcsa alatt mondja el monológját, s később Gertrud és Ophelia is alááll. A Macbethben két kiszáradt fa az axis mundi, hiszen rögtön az első jelenetben Macbeth és Banquo egyforma ruhában, hátizsákjukban kopasz fákat cipelve lépnek be, majd leteszik azokat a földre, hogy mindvégig Macbeth bukása lebegjen a történtek felett. Az Othellóban pedig egy vízszintmérő jelenti a tengerészek világának középpontját, amely megkerülhetetlenül áll a színpad közepén. E pózna mellett ül mindvégig az a két néma szereplő, akik bójaszerű, vízzel teli műanyagkannák mozgatásával utánozzák a tenger nyugodt hullámait, majd viharossá válását. A vízszintmérőre fonódva évődik Jago és Emilia, s dühöngésének jelenetében körülötte kering vadul Othello, magával ragadva Desdemonát. Az Évszakokban is visszaköszön az oszlop mint a világ középpontja, ám itt az inkább valamiféle les funkcióját tölti be: a szereplők rendszeresen erre másznak fel, ha többet akarnak látni, vagy ha figyelmeztetni akarnak valakit.
A színpadi tárgyak másik csoportja az egyes szereplőkhöz köthető kellékek, amelyek mintegy „állandó jelzőkként” tapadnak az alakokhoz. Claudius és Gertrud attribútuma a hatalmas, vízzel – esetenként aranyló vízzel – teli kelyhek: az egyik jelenetben a királyi pár alattvalóival koccint, majd Claudius imája alatt elpattan az egyik kehely, s a víz végigömlik a királyon, aki amiatt átkozódik, hogy „nincs elég eső Az üdv egében, hogy fehérre mossa” kezét. Ophelia állandó kelléke a pipa, amelyet bátyjától csen el búcsúzásukkor, Laertésé a koporsószerű utazóláda, Poloniusé pedig a sétapálcára emlékeztető kamarási bot. A Macbeth esetében a tükör kap kitüntetett szerepet, amely ugyanúgy Macbeth és felesége lelkiismeretévé válik, mint a szétpattanó üvegkehely Claudius kezében. Ezen előadás másik fontos kelléke a boszorkányok üstje, amely azonban csak szájával felfelé állítva szolgál a bűvös főzetek kotyvasztására, lefordítva viszont alatta vannak elrejtve a titkok, s a megfáradt Macbeth is arra pihen le, akár egy fatuskóra. Az Othello hajófedélzetet idéző színpadán kétoldalt két vasajtó áll, amelyet Desdemona játékosan a hátára vesz, amikor Cassio és Othello meglátogatják szobájában, ám amikor alóla víz szivárog, a hajótörés képzete által előrevetített tragikus vég jelenik meg a szemünk előtt. Jago attribútuma egy virágcserép, az intrikus annak lyukas alján keresztül „lesi ki” az eseményeket.
Nekrošius fontos elvének tartja, hogy vér nem folyhat a színpadon – még a legszimbolikusabban jelölve sem. A gyilkosságokat mindegyik esetben az állandó kellékek segítségével jeleníti meg: a királynő szobájában elrejtőzött Poloniust nem karddal öli meg Hamlet, hanem annak kamarási pálcájával; a Macbeth boszorkányai, akik leginkább vidám falusi menyecskékre emlékeztetnek, vastag kötelet és fejszét hordanak maguknál, hogy Moirákként elvágják az áldozatok életének fonalát; Jago megsebesítésekor pedig Othello földhöz vágja annak virágcserepét.
Othello - Meno Fortas
Érdekes kérdést vetnek fel a három tragédia főhősei, és az azokat játszó színészek között feszülő kapcsolatok. Nekrošius mindhárom főszereplő esetében rendkívül fontosnak tartja azok korát: Hamlet fiatal, mivel – szerinte – csak egy nagyon fiatal fiút tudnak ennyire megviselni a családjában történtek; Macbeth öreg („Elég sokáig éltem: az utam Zörgő, sárguló avarba hanyatlik”); Othello szintén öreg, s ez azért rendkívül fontos, mert Nekrošius Othellóját nem bőrszíne, hanem kora különbözteti meg a többi szereplőtől. Hamletet az egyik legnépszerűbb litván rocksztár játszotta, aki semmiféle színházi tapasztalattal nem rendelkezett (bár színpadival igen), Macbethet egy olyan színész alakította, aki előtte soha nem játszott Shakespeare-darabban, Othello szerepében pedig a vilniusi színművészeti főiskola egyik legtekintélyesebb tanára lépett fel. Ez utóbbi színész alakította Hamlet atyjának szellemét is, Macbeth szerepére pedig Nekrošius eredetileg a Claudiust játszó színészt választotta ki. Tehát tulajdonképpen mindhárom előadásában ugyanazon eseményt vizsgálta három különböző szemszögből: a gyilkoséból (Claudius, Macbeth), az áldozatéból (Hamlet atyja, Othello) és a bosszúállóéból (Hamlet). Az Évszakokban viszont a nagy tragikus hősök magasztos küzdelmével és bukásával szemben egy falusi tanító vesződései állnak, ahogy a keményfejű helyieket a helyes életvitelre és illemre okítja.
Nekrošius értelmezésében a Shakespeare-drámák hangsúlya egy kicsit mindig máshová esik, mint az eredeti történetben, s – szerintem – ennek legfőbb oka az, hogy vannak olyan monológok és párbeszédek, amelyek az eredetiben a legnagyobb titokban hangzanak el, Nekrošiusnál azonban valaki hallja vagy kihallgatja szokat. A Hamletben Claudius kihallgatja, ahogy a királyfi kolostorba küldi Opheliát, Gertrud fültanúja Hamlet és a sírásók szóváltásának, a Szellem végignézi Laertes és Hamlet párbaját; az Othellóban pedig a mór Jago mindkét fontos monológját kihallgatja, s mintegy ismerve annak szándékait, szinte kiprovokálja az árulást. Az utolsó tragédiában sokszor maga az udvar (amely némiképp az Évszakok falusi közösségét vetíti előre) is hallja a fontos párbeszédeket. Mindenekelőtt a „bójákat” hintáztató fivérek fültanúi minden eseménynek, ám ők rezzenéstelen arccal hallgatják végig azokat. Az udvar tagjai viszont, miután Othello és Desdemona első veszekedését végignézik, „fojtogatósat” játszanak, mintegy előrevetítve a végkifejletet. Amikor pedig az beteljesedik, Othellóval együtt letelepednek Desdemona halálos ágyának szélére. Az Évszakokban a falusiak majdnem végig egy karámszerű tákolmányban ülve figyelik a többieket, ahogy azok csúszkálnak, udvarolnak. Néha felugranak, és vijjogva-károgva figyelmezetik egymást valami vélt vagy valós veszélyre.
Banálisan fogalmazva Nekrošius előadásai „természetközeliek”: rendkívül fontos szerepet játszanak bennük a természeti elemek, mint a víz, tűz, föld, hamu, jég, valamint az állatok (pontosabban az emberek, akik állatformát öltenek). Véleményem szerint itt ragadható meg leginkább Nekrošius említett szövegértelmezési módszere, vagyis amikor a shakespeare-i hasonlatokat szó szerint, fizikai értelemben jeleníti meg a színpadon. „A jég egyszerűen jég. Vízzé válik. Ez nem metafora” – mondta egy interjúban.
Macbeth - Meno Fortas
A természeti elemek a Hamletban jelennek meg legközvetlenebbül, később egyre szelídebb formában bukkannak fel. Az első tragédiában olvadó jég és olvadó viasz csöpög a vaskorongról, a vándorszínészek hamut fújnak a királyi pár arcába, ömlik a víz a szétpattanó kehelyből. A Macbethben viszont a fák már hátizsákokból nőnek ki, az Othellóban pedig műanyagballonokba zárva hullámzik, tajtékzik a tenger. Végül az Évszakokban már látszólag „betörte” az ember a természetet: a víz pohárba töltve, a jég csúszkálásra való, a folyón masszív híd vezet keresztül – még akkor is, ha a litván idillben a természet mégiscsak újra és újra kiszabadul a korlátok közül.
Az állatok jelenléte szintén a metaforák szó szerint vétele miatt hangsúlyos. Shakespeare szerint „csaholnak a hamis nyomon (...) a csalfa dán ebek”, s az udvar valóban kutyaként vonít és ugat, a Macbethben a boszorkányok különböző állatokat idéznek meg („Varangy hív”; „Macska hármat: nyau, nyau, nyau...”), s ők maguk változnak ezen állatokká. Az Othellóban viszont a sirályok vijjogása hallatszik mindvégig, hol összhangban a bójába zárt hullámveréssel, hol ellenpontozva azt. Az Évszakokban sokszor mintegy hívószóként funkcionál egy-egy állat neve, azt ismételgetve indul el egy-egy jelenet, ahogy a magyar folklórban is rigmusok hívják a nyitnikéket vagy a gólyát.
A cikk az 2003/5. számában jelent meg.
