Castellucci grimasza

Az előadás, amely Európa minden fontos színházi helyszínén és fesztiválján megfordult már, nem kevés vihart kavart maga körül. Keresztény csoportok vádolták meg blaszfémiával, és tiltakoztak ellene (a párizsi előadást meg is kellett szakítani tüntetők miatt), de a kritikusi és közönségreakciók is igen széles skálán mozogtak a felháborodástól a totális közönyig. Valójában Castellucci nem csinált mást, mint jó popsztárhoz méltóan vett néhány tabut, amelyből mindenki kiválaszthatja azt, amelyik kiveri nála a biztosítékot, és kikevert belőle egy előadásnak álcázott színházi blöfföt.

A színpadon egy kórházian steril, fehér bútorokkal berendezett modern szobabelső, a háttérben pedig egy Antonello da Messina Salvatore Mundi című festményéből kinagyított, hatalmas Jézus-portré. Két díszletmunkás vezet a színpadra egy totyogó, egyedül mozogni is alig bíró öregembert, és leültetik a kanapéra, a tévével szemben. Hamarosan belép a szobába a fia is, egy üzletember külsejű, kifogástalan öltözékű és frizurájú férfi. Menni készülne, de apja nyöszörögni kezd, és hamarosan megtörténik a baj: a bepelenkázott öregember pelenkájának tartalma elkezd kipotyogni, és foltot hagy a kanapén és az öreg köntösén is. A fiú türelmesen feltakarít, lemosdatja az apját, újra tisztába teszi – látszik, hogy nem először történik mindez.

Átülteti az apját egy tiszta székre, de már épp végezne a felmosással, amikor megismétlődik a dolog: a papa ismét bekakil. A fiú változatlan türelemmel megismétli a mosdatás és pelenkázás rítusát, közben nyugtatgatja a bútorokat és saját magát is ürülékkel bőségesen összekenő apját, aki folyamatosan bocsánatot kér, időnként el is sírja magát. A harmadik „balesetnél”, viszont már elszakad a fiúnál a cérna, és ráüvölt magatehetetlen apjára – ezután ő az, aki kénytelen bocsánatot kérni.

Az egész színpadi szituáció akár megrendítő is lehetne, hiszen egy olyan mindennapi élethelyzettel szembesít, amelybe, tudjuk, bármelyikünk belekerülhet (akár egyik, akár másik oldalon), de egyikünk sem szeret tudomást venni róla. Azonban a színpadon minden – az öregember agóniájától kezdve a székletet helyettesítő barna folyadékon keresztül a nézőteret időnként elárasztó ürülékszagig – annyira mű, és annyira az eltúlzásra hajt, hogy a jelenet sokkal inkább hidegen hagy, minthogy a húsunkba vágna. Ráadásul a sokkoló és megbotránkoztató gesztusoknak megvan az a természetük, hogy egy idő után az ellentétes hatást érik el. Nem véletlen, hogy az apa harmadik becsinálásakor feltartóztathatatlanul meginduló barna folyam láttán szolid nevetgélés hangzik fel a nézőtéren.

Ilyen körülmények között arra sem érzem ösztönözve magam, hogy elgondolkodjam, miért tornyosul az események fölé végig Jézus szelíd arca. Vádolja talán Castellucci, amiért ilyen szenvedést és testi hanyatlást kell elviselnünk a földön, vagy épp ellenkezőleg, imádkozik hozzá, hogy legyen erőnk elviselni? Erre a kérdésre a fiú utolsó gesztusa sem ad egyértelmű választ, amikor a színpadról lesétálva fejét a Krisztus-portré ajkához érinti.

Még csak ezután kezdődik az előadás azon része, amelyik a legnagyobb felháborodást váltotta ki.

Egy hátizsákos iskolás fiú sétál a színpadra, elővesz egy kézigránátot, és nagy robaj kíséretében a Jézus-festményhez vágja. Majd veszi is elő a következő gránátot. Lassan még hét másik gyerek szállingózik a színpadra, és ők is dobálni kezdik a képet. Az egyre nagyobb zajba egyházi zene hangjai szűrődnek. Mikor már az egész színpad tele van gránátokkal, a gyerekek elégedetten megszemlélik „művüket”, majd lesétálnak a színpadról. Ezután a kép kidudorodik, „mozogni kezd”, majd sötét festék borítja el (a festéket azonosították tintaként, vérként és ürülékként is – hogy valójában mit jelképezhet, arról ki-ki döntsön ízlése szerint). Végül hátulról leszaggatják az egész festményt, és feltűnik a szöveg: „you are my shepherd” (te vagy a pásztorom).

A vallási csoportok tiltakozására reakcióként Castellucci sok helyen és sokféleképpen magyarázta előadását. Egy biztos: az ő verziója szerint semmi nem az, aminek látszik, és darabja igazából mélyen vallásos ihletésű. A gyerekek képromboló gesztusa valójában nem is képrombolás, és nem is egy vallásos jelkép (és ez esetben egyben egy műalkotás) megsértése. Épp ellenkezőleg: ez csupán a gyerekek figyelemfelkeltő gesztusa, egyfajta imája, hogy Jézus meghallgassa őket. Krisztus arcának szétrombolása pedig valójában a teljes azonosulást jelenti vele. Egy helyütt még odáig is ragadtatta magát, hogy a darabbéli emberi fekáliát a szeretettel azonosította. Nehéz komolyan venni a rendező magyarázkodását, főleg, hogy az előadás nem képes igazolni azt. Én inkább egy jó adag cinizmust éreztem az egész mögött. Castellucci elővesz egy rakás olyan elemet, amellyel biztosított a botrány (és egyben a magas előadásszám): emberi ürülék, vallási jelképgyalázás (mert akárhogy magyarázzuk, a Krisztus-portré megdobálása primer jelentésében csak az marad, ami), gyermekagresszió; csatornaszagban erjeszti közönségét húsz percen keresztül, majd ártatlanul biztosítja őket szándékai tisztaságáról. „Jézus arctalan. Festményeket és szobrokat látok. Festők ezreiről tudok, akik szinte minden idejüket a keresésnek szentelték. Hogy megpróbálják visszaadni a leírhatatlan, szinte láthatatlan arckifejezést: a sajnálat grimaszát” – mondja a rendező. Jézus megszaggatott portréja mögött azonban ezúttal felsejlik Castellucci grimasza is.

Más is látta, máshol is látta:

Tompa Andrea: Egy felsértett Krisztus-arcról

Néder Panni: A sajnálat grimasza

Nyulassy Attila: A zsigerien kellemetlen hit