Being John Malkovich

A Pokoli vígjáték előzményeként 2008-ban született a Seduction and Despair (Hódítás és kétségbeesés) c. produkció, ahol a későbbi előadás alapelemei – a kamarazenekar és két szopránénekes által szolgáltatott élő zenei kíséretet, valamint Malkovich monológja – már egységbe rendeződtek, majd a produkció 2009-ben nyerte el végső színpadi formáját és jelenlegi címét. Az előadás mindkét szülőatyja bécsi: Martin Haselböck az általa 1985-ben alapított Orchester Wiener Akademie művészeti vezetője, Michael Sturminger pedig szabadúszó író, film-, színházi és operarendező. Közös munkájukban a klasszikus zene és a kortárs színház közötti kapcsolatot, átjárást keresik, s e kutatás első állomását jelentette a Pokoli vígjáték, amelyet 2011-ben a Casanova életét feldolgozó The Giacomo variations c. előadásuk követett. Mindkét produkcióhoz megnyerték a túlnyomórészt filmes szerepeiről ismert, ám színpadi színészként is kiemelkedő John Malkovichot.

E választásuk telitalálatnak bizonyult, hiszen – bár mind a rendezés, mind a zenekari és énekesi produkció tisztességesen kivitelezett – a majd’ 60 éves John Malkovich, aki egyaránt tökéletesen alakítja az ellenállhatatlan hódítót és kíméletlen sorozatgyilkost, emeli ki az előadást a középszerből.

A Pokoli vígjáték egy filmvászonra illő valós élettörténetet dolgoz fel (készült is belőle film). Jack Unterwegert 1974-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték egy nő meggyilkolásáért. A börtönben novellákat, verseket, színdarabokat, önéletrajzi regényt kezdett írni, amelyeket neves kiadóknak küldött el. 1990-ben – osztrák értelmiségi körök közbenjárására – amnesztiában részesült, valóságos celebbé vált, ám szabadulása után kilenc prostituáltat gyilkolt meg, több esetben újságíróként be is számolt saját vérengzéseiről. 1992-ben tartóztatták le ismét, majd aznap, amikor kimondták az életfogytiglan szóló börtönbüntetés ítéletét, cellájában felakasztotta magát.

A valós történetek művészi (akár színpadi, akár filmes) feldolgozását fenyegető gyakori hibáktól – a történet hű követéséből fakadó ellaposodás, unalmassá válás, adramatizmus – három dolog menti meg az előadást. Egyrészt Sturminger abszurd szituációba helyezi a történet hősét: Unterweger halála után megírta második önéletrajzi könyvét is, s annak promóciós rendezvényére érkezünk, amelyen maga a halott szerző tart felolvasást. Az élő kamarazenekari kíséret, valamint a sorozatgyilkos életének fontos nőalakjait, a nőkkel való terhelt kapcsolatát megszemélyesítő szopránénekesek közreműködése szintén a kiadó ötlete volt, hogy emelje a könyvpromóció sikerét. Ennek az alaphelyzetnek megfelelően az előadás díszletét mindössze a zenekari pódium előtt álló asztal jelenti, amelyre ki van készítve egy kancsó víz, valamint a népszerűsíteni kívánt kötet pár példánya, borítóján a szerző arcképével.

Másfelől az osztrák sorozatgyilkos élettörténetére mindvégig „rárakódik” egy második réteg: a (művészeti alkotások során végigvonuló) szívtelen nőcsábászok és nőgyűlölők alakjának felidézése. Ahogy a két szopránban testet öltenek az Unterweger életében fontos szerepet játszó nők, úgy Malkovichban összpontosulnak az irodalom és zeneirodalom nagy hódítói és gyilkosai. E karakterek sorsa a művészetben a halál, a pokolra szállás, jobb esetben a megbánás – s az előadás címe is tükrözi e szimbolikát: főszereplőjének könyve a Pokoli vígjáték címet viseli, amely egyértelműen utal Dante művére (valamint Unterweger valós önéletrajzára, amely Purgatórium címen jelent meg). Nem véletlen hát, hogy az előadás Gluck Don Juan pokolra szállása c. balettbetétjével kezdődik, majd Malkovichnak a Sturminger által írt szövegből és saját improvizációiból felépülő monológját Boccherini, Vivaldi, Beethoven, Haydn, Weber és Mozart témában „ide illő” áriái és zenekari közjátékai tagolják. E klasszikus áthallás annál is inkább „mentőövet” jelent az előadás számára, mivel annak végkövetkeztetése igen gyenge lábakon áll: bár a halott szerző megígéri, hogy felfedi az igazságot a gyilkosságokról és saját személyiségéről, végül csak annyit tudunk meg, hogy nem létezik igazság, csak kreált élettörténetek vannak, s ha hősünknek megadatna, hogy újrakezdje az életét, akkor is inkább gyilkos lenne, mint egy senki.

Harmadrészt pedig John Malkovich zseniális színészi játéka az, ami megmenti az előadást az életrajzi ihletésű adaptációk veszélyeitől. Malkovich a Gluck-betét záró dallammenetei közben sétál be a színpadra, fehér öltönyben, fekete alapon fehér pöttyös ingben, napszemüvegben, és a lehető „legcivilebben” viselkedik. Bár tudjuk, hogy fiktív karaktert alakít, első megszólalásaiban – amikor még csak a könyv kaliforniai bemutatójáról vagy a benne „fizikai stresszt kiváltó” komolyzenéről beszél – annyira természetes, hogy úgy tűnik, mintha saját magát személyesítené meg a színpadon (mint tette ezt már filmben is). Az egyetlen nyilvánvalóan árulkodó jel ekkor még csak karcos osztrák ál-akcentusa. Fokozatosan egyre inkább belecsúszik a színpadi karakter alakításába, mégis az előadás egész ideje alatt egyensúlyozik Jack Unterweger és John Malkovich között. Ebben helyenként a szöveg is segíti: „Feltehetik maguknak a kérdést, hogy mi különleges van abban, ha valakit Jacknek hívnak. Jack – ahogy talán önök is tudják – Johannes vagy Hans németül, Juan és Giovanni spanyolul és olaszul. És természetesen John. A John közönséges névnek tűnhet. Ám ha ezt a nevet viseled, a nők szeretnek vagy gyűlölnek, tarthatnak hazugnak vagy perverznek – de soha nem hagynak magadra.” (Az idézet másfelől főhősünket ismét összekapcsolja Don Juan alakjával is.) Az előadás más pontjain a közönséggel létesített közvetlen kapcsolat segítségével egyensúlyoz a két – fiktív és valós – személy között: lemegy a nézőtérre, hogy a nézők szemébe nézve tegyen fel pár „túl személyes kérdést” szexuális életükről. A kérdezés fizikális személyességét és „civilségét” azonban a következő pillanatban már fel is oldja Unterweger eszmefuttatásával a nőknek személye iránt mutatott érdeklődéséről. („Amikor kiszabadultam a börtönből, volt egy nő, aki fizette a lakásomat és a kocsimat, egy másik napi kétszer felhívott, hogy megkérdezze, kíváncsi vagyok-e a bécsi művészeti és társadalmi élet legfrissebb szenzációira, sokan pedig csak le akartak feküdni egy gyilkossal.”)

Az előadás talán legkevésbé sikerült komponense a zenei és a prózai részek egymáshoz illesztése. A kamarazenekar által játszott betétek, s még inkább a két szoprán énekesnő áriái (dramaturgiai szempontból) aránytalanul hosszúnak bizonyulnak. A prózai szöveg pattogós, rövid, sőt gyakran félbehagyott-újrakezdett mondatokból vagy jól tagolt hosszabb, összetett gondolatmenetekből áll – az áriák (természetükből fakadó) „hömpölygése” azonban nem konstruktívan ellenpontozza a főszereplő monológjait, hanem sokkal inkább megakasztja az előadás lendületét. Szintén némileg zavart okoz, hogy míg Malkovich – ahogy említettem – mindvégig zseniálisan „átjár” a fiktív és valós személy között, addig az énekesnők igyekeznek teljesen átlényegülni a megformált karakterré (anya, meggyilkolt prostituált, szerető), amihez azonban gyakran némileg szegényes színészi eszköztárat használnak.

Az áriákat Malkovich hol kívülállóként figyeli (az egyiket egyenesen a közönség soraiból hallgatja), hol partnerként együtt játszik az énekesnőkkel, hol pedig félig szerepben, félig civilként tesz-vesz a színpadon. Az utolsó operabetét alatt egy kötelet akaszt a nyakába, amelyet rendkívül bonyolult módon rögzít az asztal lábaihoz, majd az asztalon ülve egy öngyilkosjelölt kétségbeesett eltökéltségével bámul az alatta tátongó „mélységbe”, ahová ugrani készül. A Mozart-ária tragikusságát és saját színészi átélését (amiről szinte már elhisszük, hogy most az egyszer tényleg komoly), végső cinikus megjegyzésével rombolja le: „Mi a fene folyik itt? Tényleg azt hiszik, hogy meg fogom ölni magam ebben a színházban? Egyszer már megöltem magam, és azt kell, hogy mondjam, ezt az élményt nem szeretném megismételni. Ha gondolják, jöjjenek vissza holnap este, hátha addigra meggondolom magam. De mára ennyi elég volt!”

Michael Sturminger–Martin Haselböck: Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai

Vezényel: Martin Haselböck

Zene: Martin Haselböck

Rendező: Michael Sturminger

Közreműködik: John Malkovich, Kirsten Blaise, Marie Arnet, Orchester Wiener Akademie

Helyszín: Vígszínház