Kivetkőzve

Egy Alföldi-előadás mostanában önmagában esemény. De a Weöres Sándor Színház Shakespeare-bemutatója szerencsére sokkal több ennél – az, aminek lennie kell: „sokfenekű" színház. A társulat példamutatóan egységes, miközben mindenkinek saját arca van; bár ez a „saját arc", ugye, erősen kétséges az előadás belvilága szerint. Sőt: a rendezés mintha éppen erre, a Shakespeare-komédiából fakadó átöltözések, kivetkőzések sorozatának egyre túlhajtottabb, egyre abszurdabb, egyre rémisztőbb koreográfiájára fűzné föl az előadást. Mindenki bírja a felfokozott iramot szóváltásban és szépen megszerkesztett „olaszos" rohanásban (így még nagyobbak a csöndek); mindenkinek jár egyenként is az a néhány perc hírnév. Külön szép, ahogy a két zseniális főszereplő – a többiekkel abszolút partneri viszonyban – működik az előadásban: Bánfalvi Eszter játszott már itt, Bányai Kelemen Barna ezzel a bemutatóval csatlakozott a szombathelyi társulathoz.

(Férfifalanszter.) A Makrancos Kata úgy borzongatóan aktuális (ráadásul a bemutatója óta csak egyre aktuálisabb), hogy nincs szüksége direkt aktualizálásra. Az a néhány betoldott mondat is belesimul az előadásba, és következik az előadásból. (Például amikor Lucentio papájának szerepében Kelemen Zoltán hófehér porcelánöltönyben – mint tehetősnek tűnő „pízai" polgár – elegáns kismotorját hátrahagyva, a széksorok között rohangálva, magából kivetkőzve beleordítja egy néző arcába, hogy miközben egyetemista gyereke szórja a pénzt, ő valójában húsz éve nem volt nyaralni.) Alföldi olyan hajszálpontosan teszi ki a hangsúlyokat, hogy tényleg élni kell a gyanúperrel: Shakespeare itt jár köztünk, tévét néz, facebookot böngész, figyel. Kalauza a Shakespeare-szövegre folyamatosan reflektáló Alföldi Róbert, tolmácsa Nádasdy Ádám. A fordító a kifeszített, szinte artisztikus szerkesztettséget minden percben szétrobbantani kész káromkodás-áriákat persze szintén nem írta bele a szövegbe, de helyénvalónak tartja mindegyiket, főleg, hogy már soha nem tudjuk meg, Shakespeare korában voltaképpen mi minden hangzott el a színpadon. Az előadás pont azzal az erőfitogtatásra, agresszivitásra, a másik (nem) legyűrésére épülő-alapozó világgal szembesít, amelynek működése nálunk mintha öröktől fogva természetesnek, ráadásul újra és újra megerősített társadalmi és kulturális törvénynek tűnne. Nem tűnik föl, hogy működik: „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játékszer." Lehet cinkosan nevetni. Sőt röhögni. Érvelés helyett cifrát káromkodni és kakaskodni – ahogyan a Makrancos Kata fenomenális, egy rugóra járó, bábszerű összhangban mozgó férfifalansztere teszi. (Ez a bábszerűség a komikus hatáson túl szintén a kulturális sémák működési módját húzza alá.) Pedig lehetne másképp is: Kata és Petruchio meglátni és megszeretni-típusú megismerkedési jelenete a Rómeó és Júliáéval vetekszik. Az még csak élvezetes pantomim-mutatvány – bár nem akármilyen –, amikor Petruchio a lépcsőn ülve várja Katát, ezerszínű némajátékával percekig maximálisan lekötve a néző figyelmét. De az már a legtelítettebb, legigazabb és legritkább színház, amikor egymás tekintetének vonzásába kerülve (hiszen Kata jön!), egyetlen szó nélkül, egyetlen végtelen és sűrű pillanatban megtörténik az, amit úgy hívunk: szerelem. Két tűzvész találkozik. Gyönyörű, amikor Petruchio azonnal lábhoz teszi a fegyvert: leemeli és a padlóra helyezi vállán átvetett útitáskáját (amelybe majd a stafírung, a pénzesláda kerül). A „meggyűrűzésnek" már komikus-ironikus felhangjai vannak – és annál tragikusabb a társadalmi sémákba szorított folytatás.

(Kis nagyfiú.) Van egy szeretetre, szerelemre vágyó, okos, önálló és szép lány – és van egy „ide nekem az oroszlánt is" típusú, robbanékony, árva és ágrólszakadt („pénzem, az van!", dehogy van), minden porcikájában szorongó „kis nagyfiú", aki elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni; mert otthon, ugye, nincs esély – ez is Shakespeare. A követendő példa egyszerű: nem ital, nem ember, nem játékszer. A beavatáson a fenti minta szerint Petruchio is sikerrel átesik, megveszi és betöri azt a nőt – mi az neki. Főleg, hogy folyton attól fél: gyereknek nézik. Főleg, hogy jól megfizetik. Mert „a pénz nagy úr", ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Petruchio a biztonság kedvéért még a közönséghez is kiszalad a megerősítésért. Aztán alaposan megdolgozik a pénzéért. A két nővér között nem az a különbség, hogy az egyik „halkszavú", a másik meg kötöznivaló hárpia. Hartai Petra éppen elég makrancos, talpraesett és nagyszájú Bianca szerepében. A különbség az, hogy Bianca nagyszájúsága az elfogadott keretek között marad: ő megadja magát az átlagnak és a társadalmi látszatoknak.

(Látszat és lényeg.) A Makrancos Kata szellős, áttetsző, funkcionális színpadi világa modern nagyvárost jelez. Van is, meg nincs is. Pont annyira van, amennyire kell. Graffitis fal előtt híd, lépcső, vasúti átjáró, metróállomás, erkély, családi ház, Petruchio tanyája – vagy amit akartok, mindig a helyzet szerint. A középen folytonos mozgásban lévő üvegajtó – amelynek két szárnya mögött mindig megbújik, hallgatózik valaki – rögtön a „látszat és valóság" szédítő, állandó mozgásban lévő hintájába ülteti be a nézőt. Előbb-utóbb mindenki kivetkőzik önmagából. De hát álruhák és átöltözések nélkül nincs Shakespeare-vígjáték. A kérdés mindig az, hogy „minek látszunk" és „mik vagyunk"; és hogy a kettő között mi a kapcsolat, hol bujkál és létezik-e egyáltalán a személyiség. Az Alföldi-rendezés minden lehetséges szinten szemügyre veszi ezt a problémát, közben a színházról (mint „olyanról") is beszél, sőt kicsit megfricskázza Shakespeare-t. A játékmester-szerepbe bújó Tranio például a keveredések, megtévesztések tetőpontján megállítja és többször újraindítja a játékot a kedvünkért, vagyis – látszólag legalábbis – a megértés kedvéért: ki kicsoda, ki kivel cserélt és miért. A színészek többször birtokba veszik a nézőteret (egye fene, vegyék: akkor mi vagyunk a násznép). Amikor az elszánt, érzelmek és elvárások között őrlődő apa, Baptista Minola – Mertz Tibor – egy óvatlan és vehemens pillanatban majdnem kilép az emeleti páholyból, megbillen a tér, de talán a világ is. A korszerű zord varjú-öltönyök között elementáris hatást vált ki a vőlegény Petruchio reneszánsz-paródiája. Tessék, egy „klasszikus Shakespeare", az utánzás papagájos színekben pompázó remekműve: piros bársonykabát, helyre sapka, harisnya, fölötte rövidnadrág, kopogós csizma. Ez is kivetkőzés, átöltözés: úton a megzabolázás felé. Színes lakodalmi luftballonokkal fölcicomázott motor testesíti meg és nevetteti ki a ló- és férfierőt. Petruchio és Grumio kettőse mögött egy másik klasszikus páros: Don Quijote és Sancho Panza sejlik föl. (A Grumio nyakában lógó táskarádió pedig időközben átköltözött a WSSz Ványa bá-előadásába, Tyelegin nyakába. Ő szintén hű fegyverhordozó. Shakespeare-től Csehovig különben sem olyan hosszú az út.) Az eltorzított Don Quijote-párhuzamban ott lapul a kérdés: milyen az ideális nő – és persze milyen az ideális férfi. Mi a szerelem. Grumio mindenesetre adandó alkalommal beszáll Kata kínzásába: az előadás egyik dermesztő jelenete, amikor Petruchio szolgája – Szabó Tibor – megérezve Kata végtelen kiszolgáltatottságát, hűvös kegyetlenséggel előbb az étel fölkínálásával-megvonásával kínozza, aztán megpróbálja (a röhögve előbújó háznéppel együtt) rávetni magát. A motorparipán ekkor már egyetlen lufballon sincsen: az egy ideig árván, ironikusan lebegő óriási piros szívet a karját széttáró Petruchio cigarettája pukkantotta szét a böfögő nászéjszaka után, amikor – mint valami önelégült, hülye kamasz – bejelenti, hogy „ügyesen kezdte az uralkodást". Tüzet különben a nézőktől kér: apró, akár öncélúnak ítélhető ötlet – de cinkosságot teremt a férfinép körében. (Persze arról nem készült kimutatás, hogy nők vagy férfiak kínálnak-e inkább öngyújtót Petruchiónak.)

(A nyílt színen.) Három nyílt színi vetkőzés/öltözés van az előadásban. Előbb „Tranio megy át Lucentióba": Kenderes Csaba és Jámbor Nándor ruhát cserél (miközben lényegi változás nem történik). A fergeteges cirkuszi mutatványba forduló Bianca-licitben az ifjú Tranio – Lucentio szerepében – és az öregecske Gremio – Szerémi Zoltán – csap össze: Gremio az utolsó pillanatban föladja a versenyt, Tranio nyer; de a gatyája is rámegy, szó szerint. A harmadik – gyönyörű, sokértelmű, rituális – ki/vetkőzés, átöltözés Katáé. Miközben megaláztatása, hátborzongató éheztetése, minden értelemben vett besározása után Petruchio házában megszabadul habos menyasszonyi ruhája foszlányaitól, és a háttérben lezuhanyozik (vizet a tűzvésznek), vagyis vízcsobogás és éteri zene kíséretében végképp „megszelídül", átöltözik, átváltozik, aközben az előtérben – mint valami lassított fölvétel – megtisztul, kiürül, átváltozik a tér, Petruchio szedett-vedett háza is. De a végkifejlet a legdermesztőbb. Az elegáns, kalapos Kata könnybe lábadt szemmel, átszellemülten előadott zárómonológja, az odaadó feleség kiskátéja remekmű: annyira kor/szerű, annyira hiteles és annyira abszurd, hogy talán mégis paródia.

(„Valami tréfa lesz.") Az öltönyös férfifalanszter háttal a közönségnek összezár, és a söröket letéve vastapssal jutalmazza az engedelmes Katát nyílt színen két vállra fektető, lehetetlen küldetését tökéletesen teljesítő Petruchiót. Az akcióhoz a frissen besározódott, megtépázott özvegy – Vlahovics Edit – és a frissen besározódott Bianca tartja a gyertyát. Ebben a kifeszített zárópillanatban a színház és az élet néz farkasszemet. Nem mindegy, hogy a nézőtéren milyen reflexek lépnek működésbe.

Shakespeare: Makrancos Kata – avagy a hárpia megzabolázása

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Fordította: Nádasdy Ádám

Díszlet, jelmez: Zöldy Z Gergely

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendezőasszisztens: M. Kapornaki Rita

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Mertz Tibor, Bánfalvi Eszter, Hartai Petra eh., Bányai Kelemen Barna, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Matusek Attila eh., Jámbor Nándor eh., Balogh János, Kelemen Zoltán, Szabó Róbert Endre, Vlahovics Edit, Avass Attila