Puzzle-színház

A televíziós és a színházi mechanizmusok ütköztetésének-összehangolásának persze vannak előzményei. A Krétakör Színház például 2000-ben mutatta be Nexxt című előadását, amelynek kerettörténete szerint a nézők nem is színházba mennek, hanem a Frau Plastic Chicken Show 20. adásának élő felvételén vesznek részt. Volt nézők dresszírozása, tévéstáb folyamatos jelenléte és tolakodó fontoskodása, irodalmi előképek beemelése, sokkolás és brutális médiaparódia, valamint az ún. játék és az ún. valóság határainak elmosása, egymásba csúsztatása. Hasonló keretek között működik a Kamara Savaria – a Nexxtnél jóval-jóval kisebb költségvetésű – előadása, a Czukor Show is, bár az alkotók indíttatása kicsit más. Más – finomabb – a végeredmény is.

A nézőket dresszírozó, terelgető animátornak, Simicz Sándornak tényleg vannak – a Mónika-show-ból – hasonló tapasztalatai. Más kérdés, hogy a valódi tévés tapasztalat mit tesz hozzá egy (mégis csak) színházi előadáshoz. Valószínűleg nem túl sokat. Érdekes – vagy talán törvényszerű –, hogy a Czukor Show-ban gyakran éppen a keretjáték tűnik egy leheletnyit művinek és bátortalannak. Még akkor is, ha a közönség jelentős része többnyire érzékelhetően lazán és jókedvűen megy bele a szituációba (rágót kiköpni, mobilt kikapcsolni stb.), és pontban akkor tapsol, sőt, ovál, amikor Simicz Sándor megkívánja. (Óvatos kérdésként talán fölvethető, hogy nem éppen a színház semmivel sem pótolható velejáróját szünteti-e meg a mindig irányított közönségreakció – miközben persze érthető, hogy az előadás éppen ezt a jelenséget kívánja fölmutatni, élére állítani.) Akárhogy is, alapvető élménynek mindenképpen megmarad valami furcsa kis szorongás – és a kiszolgáltatottság: hogy jön ahhoz ez a harsányan vicceskedő fickó, hogy megmondja, mikor mit csináljunk. Egyáltalán, mi ez az egész? És ennek a furcsa kis érzésnek a megalapozásával az előadás részben el is éri célját. Hiszen a tévé-show (kibeszélő vagy szembesítő, mindegy) formanyelve egyfelől tényleg közérthető és könnyen kódolható, másfelől viszont a tökéletes kiszolgáltatottság, a mindent-megtehetek-veled metaforájaként működtethető. Itt kapcsolódik a nagyon mai forma az érvényes tartalomhoz: a Czukor Show a több mint százéves Boldogtalanokhoz, amelynek megírásához egy korabeli bulvárhír adta az ötletet, amelyben jóformán mindenki a saját zsigeri vonzalmainak, sorsának és a másik embernek a kiszolgáltatottja – és amelyet megszületése idején elsősorban túlzott „naturalizmusa” és éjfekete reménytelensége miatt utasítottak el a színházak. A tévé-show-hoz pedig úgy kell a naturalizmus – vagy legalábbis a naturalizmus látszata –, mint egy falat kenyér.

A Czukor Show – „ma rendet teszek a családomban” – egy az egyben a Boldogtalanok erősen lecsupaszított képletére épít, menetközben „csak” a híresen egyedi Füst Milán-nyelv veszik el. Máshonnan nézve: válik közérthetővé. (Valószínűleg alaposabb elemzést is megérdemelne, hogy miféle viszonyban van egymással a Boldogtalanok és a Czukor Show szövegkönyve. Hogy a Füst-dramaturgia – mint valami csontváz – felhasználásával tényleg új dráma született-e, ahogy azt az alkotói szándék feltételezte.) Mindenesetre erősen előadás-függő, hogy a tévé-show látványos kulisszái végképp eltakarják-e a drámát – vagy ellenkezőleg, hozzájárulnak a felmutatásához, megértéséhez.

A középpontban ott ül Gyula, a minden pillanatban robbanni kész nyomdász és kényszeres nőbolond: Anger Zsolt. Tőle jobbra a rég nem látott húg, a feltűnően szép és enyhén ordenáré Erzsébet – Péter Kata –, meg a látszólag mit sem értő, nevetséges hentes és lakástulajdonos, Imre Béla (ezúttal ő a szombathelyi colour locale): Szabados Mihály. Gyulától balra a két rivális nő: a kataton kétségbeeséssel még mindig belékapaszkodó, a viszonyokat csöndben manipuláló Nóra – Vasvári Emese –, meg a hamvas-tapasztalatlan Móni: Csonka Szilvia. Csak belőle válhat a végén – görögösen, a színfalak mögött – áldozat. Gyula és Erzsébet anyjának a tévé-show hatásdramaturgiája szerint csak a hangját halljuk: váratlanul bekapcsolnak egy kihangosított telefont. A névadó Czukor Balázs arca pedig szinte kizárólag a színpad két oldalán elhelyezett tévék képernyőjén látható: a közönségnek háttal teszi fel tárgyilagos, csöndes, alig-provokáló, inkább a helyzet tisztázására irányuló kérdéseit. A néző közben észre se veszi, hogy az öt szereplő semmi mást nem tesz, csak bejön, aztán ül és beszél – és mégis érdekesek, minden rezdülésük telített és igazi.

Az RTL-es színvilágot idéző díszlet óriási puzzle-darabokból épül. Összerakom a családom. Összeillesztem a tévéfelvételt a színházzal, a Czukor Show-t a Boldogtalanokkal. Boldog játék: jó nézni, ahogy kirajzolódik a kép.

Ezért aztán a közönség a végén szeretné tapssal jutalmazni az előadást. Nem teheti. A felvétel a pisztoly eldördülésével véget ér, a stúdiót – mintha mi sem történt volna – gyorsan és szakszerűen ki kell üríteni. Ez volt a Czukor Show: ne nézzenek semerre, jussanak gyorsan haza. (De hát véres a díszlet. Nem vér az: csak piros festék.)

Czukor Show

Kamara Savaria, Szombathely

Díszlet: Szili Péter

Rendező: Dömötör Tamás

Szereplők: Simicz Sándor, Dömötör Tamás, Czukor Balázs, Péter Kata, Vasvári Emese, Szabados Mihály, Anger Zsolt, Csonka Szilvia