Szentpétervári álom

Sőt, talán istenkísértés egyáltalán bemutatni A félkegyelműt: a minden tekintetben monstre előadás Szombathelyen – nyilván óvatosságból – nem a nagyteremben, hanem az emeleti kamarateremben kapott helyet; nem mintha nem lenne jó egészen közel kerülni Dosztojevszkij szereplőihez. Itt minden mindennel összefügg, a jelentések sűrű hálója úgy hullámzik, mint a díszletbe foglalt barlangnyíláson át a tenger. Mindig van meglepetés. A legutolsó pillanatban például belekerül az előadás rendszerébe az a tárgy, kellék, amely azonnal egy motívumsor hangsúlyos első motívumává lép elő, és új értelmet ad az egésznek; legalábbis megnyit, hangsúlyossá tesz egy lappangó értelmezési lehetőséget. Ez a kellék az óriási szamárfej: Fekete Linda viseli a nyitóképet megelőző (nyitó) képben, közben orosz népdalt énekel, valahonnan a lélek mélyrétegeiből. (A maszk alatt csak a hangjáról ismerhető föl.) A szamár fontos, sokfelé elvezető szereplője a regénynek – és a Jeles-átiratnak is. Miskin herceg Jepancsina szalonjában elmeséli, hogy a svájci idegenségérzetet és szomorúságot a bázeli piactéren ordító szamár oldotta föl benne először, aztán elhangzik az asztalnál Jepancsina megjegyzése is, hogy „egyébként némelyikünk még bele is szeret a szamárba”. (A Shakespeare-utalást az 1996-ban az Európa Könyvkiadónál megjelent  Dosztojevszkij-kiadás – Makai Imre fordítása – sem felejti el föloldani, nem bízza az olvasóra a megfejtést: „A tábornokné Titánia tündérkirálynőre utal, aki szerelmes lett a szamárrá változtatott Zuboly takácsba.”)

Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

A félkegyelműben többször föltűnő szamár a keresztény szimbolikában jól elhelyezhető, és ez az értelmezési út rendesen el is takarja a Jepancsina megjegyzésében rejlő másik lehetőséget, amire most Jeles András finoman fölnyitja a szemünket. A Szentivánéji álom alaphelyzete szerint házasság-házasságok készülnek, miközben a házasulandók feje fölött veszekednek az istenek. (Éppen a másik „maratonista”, Mohácsi János mutatta meg tavaly Szombathelyen, hogyan megy ez.) Innen nézve még indokoltabbá válik, hogy a Jeles-átirat kicsit megbontja a regény-kronológiát, és nem a Szentpétervár felé száguldó vonaton, Miskinnel, Rogozsinnal és Lebegyevvel, hanem Nasztaszja Filippovna szalonjában, a házasságszerző Tockij és Jepancsin, valamint a félkegyelmű-változat és menyasszony-paródia Lina (Jeles András leleménye) közreműködésével indítja a történetet.

A félkegyelmű alaphelyzete szerint szintén házasságok készülnek – de hogy közben van-e valaki és mit csinál a házasulandók feje fölött, a regény egyik nagy kérdése. A nyitott és roncsolt kupolán át mindenesetre most is benéz az ég. Mindehhez a regényben is, az előadásban is rendkívül fontos szerepe van az álomnak, és annak a furcsa, álom és ébrenlét határán billegő állapotnak, amelyben Miskin gyakorlatilag létezik. Bár a színpadra végül csak egy olyan jelenet kerül – a randevú Aglajával a parkban –, amelyben Miskin álma is „játszik”, a herceget gyakran látjuk a színen álomban, félálomban. (Kis túlzással – szimbolikus értelemben mindenképpen – „végigalussza” a történetet.) A „némelyikünk még bele is szeret a szamárba” pedig egészen konkrét – fájdalmasan, szikáran ironikus – jelentést kap abban a Jeles András-jelenetben, amely Miskin és Aglaja randevúját ismétli meg, Miskinnel és Jepancsinával, őszi fényben. Kiss Mari elegáns és gyönyörű, szemében ezúttal nem fénylik föl a gyermek: francia sanzonja csupa fegyelmezett, katonás fájdalom. Bánki Róza még arra is ügyelt, hogy a randevú alkalmából Aglaja és Jepancsina öltözéke hasonló legyen. (Miskin Aglajának a padon: „Ön hasonlít az édesanyjára.”)

Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

A „szentpétervári álom” szereplői megtévedtek és megtévesztettek: „Én nem ilyen vagyok” (Nasztaszja Filippovna), „Mintha nem is te volnál” (Miskin Rogozsinnak), „Te pedig… valóban nem te vagy” (Rogozsin Miskinnek). Ezen az úton eljuthatunk a Jeles-átirat talán legfontosabb találmányához, a visszaemlékezés, illetve álombetét (pontosabban a rohamot kísérő vízió) formájában más Dosztojevszkij-regényekből (Karamazov testvérek, Ördögök) átemelt jelenetekhez, amelyek a személyiség minimum kettős természetét, a szerepek fölcserélhetőségét jelzik. Nagy kár, hogy a két Ördögök-jelenet végül az időtakarékossági kényszer, vagyis a húzás áldozatául esett. Nemcsak azért, mert itt hangoztak (hangozhattak volna) el a legerősebb társadalomkritikai mondatok pl. a hatalom természetéről, hanem azért is, mert a Miskin portréjára ráúszó Verhovenszkij-portré kikezdi a Miskin alakjára az utóbbi lassan másfél évszázadban rákövült kliséket; a Nasztaszja Filippovna portréjára ráúszó Lebjadkina-portré pedig árnyalja-mélyíti NF áldozat-szerepét. A megalázott Sznyegirjov törzskapitány a Karamazov testvérekből viszont benne maradt (életre keltett flashback képében, Jepancsina asztala körül) az előadásban, és bár a történet az alkuszik-nem alkuszik tematikához  kapcsolódó motívumsort erősíti, egy másik momentumot óhatatlanul kitakar a képből. A kitakart történet a svájci Marie-é, akinek sorsában Nasztaszja Filippovna sorsa ismerhető fel: Miskin Svájcban ráhagyta a gyerekekre, hogy a szerencsétlen, megalázott lányt szerelemmel szereti, pedig szánalomról és irgalomról volt szó, de a herceg az egyszerűség és az érthetőség, vagyis a konvenciók kedvéért belement a játékba. Miskin pontosan ezt teszi Péterváron, és a Pétervár melletti Pavlovszkban is: a konvenciók kedvéért belemegy a játékba, szépen megpróbál lovagot játszani. Az előadás egyik legfájdalmasabb, legkomikusabb mozdulata, amikor a bohóc-szerepben leledző Ferdiscsenko „fölbujtására” Miskin sután, de eltökélten – mint valami ügyetlenül rángatott marionettbáb – fölemelkedik a székéből, és születésnapi vendégek előtt elragadtatottan kijelenti, hogy igen, elveszi feleségül Nasztaszja Filippovnát.

Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

A Szentivánéji álom-nyomvonalon továbbhaladva éppen – a Jeles András értelmezésében hangsúlyosan idegen, a hétköznapokban kissé autista, rebbenékeny – Miskin az a szamár, amelyikbe a nők beleszeretnek; pedig ő valójában nem alkalmas a szerelemre, más feladata volna. Akkor sem, ha külsejében közben idomul a konvencionális világhoz: az örökség révén az életébe belép a pénz, és szárnyas köpenyt viselő garabonciásból elegáns fiatalemberré válik.  Dosztojevszkijnél (és Jelesnél) persze nem zárul be olyan tisztán a kör, mint Shakespeare-nél, „Athén” és az „Athén melletti” erdő határait a nézőnek magának kell megkeresnie, az előadás keretein túl.  További támpont a díszletfalon ütött, barlangbejáratot idéző rés – mögötte a közönyös, örökösen hullámzó tenger. A barlang nemcsak a szerzetesekhez (lásd Pafnutyij apát) és szent bolondokhoz vezet el, hanem a nevezetes platóni barlanghasonlathoz is. Ha a barlangbejárathoz viszonyítva helyezzük el az előadást, akkor mindannyian sötét barlangban ülünk, egy társaságban a valóság árnyaival. (Ez volna a színház?) Ebbe a barlangba lép be Miskin: Svájcból, kintről, fentről, a fényből. Igen ám, de Szókratész szerint kétféle látási zavar létezik, két okból: hunyorgunk, ha a sötétből érkezünk a fénybe – és hunyorgunk, ha a fényből, az abszolút jóból érkezünk a sötétbe. Miskin hunyorog, Miskin bizonytalan. Fél. De maga se tudja, mitől. A félkegyelműben minden a halál felé tart.

Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

A vizualitásban megképződő jelentések mellett fontos szerep jut a zenének (Melis László munkája) az előadásban. (Ez egy zenés Dosztojevszkij!) A sűrű képváltásokat orosz népdalok, altatódalok (megint az álom)  kísérik, de nem pusztán időtöltő, hanem dramaturgiai funkcióban, nagyrészt Fekete Linda, kisebbrészt Varga Dóra és Nagy Cili gyönyörű, orosz nyelvű előadásában. Nasztaszja Filippovna születésnapi jelenetének csúcsán pedig szinte megismétlődik egy jelenet a magyarul Kegyetlen románc címmel ismerhető Rjazanov-filmből: a gitárral és csörgődobos, táncoló cigánylányokkal kísért áradó, sírnivalóan kemény és érzelmes dal, amely a cigánytábor megzabolázhatatlan, szenvedélyes szabadságvágyát feszíti az égnek; ezúttal Szabó Róbert Endre előadásában. Rjazanov a Hozomány nélküli menyasszony című Osztrovszkij-dráma átiratára alapozta a filmet (meg is vádolták a klasszikusok iránti tiszteletlenséggel). A félkegyelmű – kegyetlen románc.

Azt a talányos szépséget, ami maga az előadás, sok kontúros, de sosem eltúlzott figura népesíti be: fölismerhető a Dosztojevszkij-panoptikum. Trokán Péter nagyvonalúan laza Jepancsin tábornok, Balogh Jánost Gavrila Ivolgin szerepében gyülemlő belső indulatok feszítik, Vlahovics Edit bolondos-félkegyelmű, mackó úrral beszélgető Linája cizellált, többdimenziós esettanulmány (ő Nasztaszja Filippovna társalkodónője), Bajomi Nagy György Tockij szerepében az orosz keresztapa, Orosz Róbert Ferdiscsenkója az abszurdra mutató bohóc, ahogy az abszurdra mutat Endrődy Krisztián koporsókészítője is (annak a jelenetnek a megformálása külön kis műalkotás). Szabó Tibor példásan visszafogott – ezért szépen és nevetségesen fájdalmas – a különben könnyen rossz ripaccsá tehető Ivolgin tábornok szerepében, aki lehetett volna költő vagy szónok (egy óvatlan pillanatban sámlira pattan), de csak részeges nagyotmondó lett, másképpen: megrögzött hazudozó. (Vagy álmodozó.) Németh Judit tárgyilagos méltósággal viseli sorsát Ivolgin tábornok feleségének szerepében, a flashback-jelenetben Sznyegirjov törzskapitány béna, torz, félkegyelmű feleségeként merül föl Miskin emlékezetében: monológja fájdalmas, groteszk vallomás a szenvedésről. A törzskapitányt Vass Szilárd játssza: pontosan egyensúlyozva a pátosz és a keserű, dühös irónia határán. Külön figyelmet érdemel Kovács Gergely a mafla, dadogó Burdovszkij szerepében (még egy félkegyelmű-variáció). Sok, szépen kivitelezett magánszám. Aglaja/Csonka Szilvia és Nasztaszja Filippovna/Alberti Zsófi ugyanazon kép (fotográfia), ugyanazon helyzet két oldala, színe és visszája: fehér és fekete – vagy fordítva. Előbb Aglaja nevetése hullámzik bele NF nevetésébe a pad-jelenetben, aztán a két női sírás mosódik egymásba. Szép, ahogy egy idő után Aglaja felveszi NF csípőringásának ritmusát. A kiteljesedés még hátra van.

Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

Ha nincs Miskin, nincs A félkegyelmű sem. A Weöres Sándor Színházban van: Czukor Balázs. És van Rogozsin is: Horváth Ákos személyében. Az egyik légiesen áttetsző, a másik plasztikusan erőteljes. Az egyik az ég, a másik a föld; első látásra legalábbis. Az előadásban köztük jön létre igazán eleven dialógus: két találkozásuk a Rogozsin-házban az előadás két tartópillére.  Az első találkozás alkalmával, a kés villanó jelére Miskint utoléri az epileptikus roham – minden testi tünetével együtt megmutatva az esendő, küzdelmes, kínlódó embert –, amely a „nem lészen többé idő” stroboszkópos villanásában éri el tetőpontját, és a keresztről levett Krisztus képét idézve nyugszik el: Rogozsin karjában tartja az ájult Miskin testét. Ugyanez a kompozíció jön létre az Aglaja/Miskin és a Nasztaszja Filippovna/Rogozsin páros találkozása után, amikor Miskin megint nem képes szabadulni NF vonzásából. Csak ebben a képben NF veszi föl a megfeszített pozícióját: a földre omolva Miskin karjában nyugszik el (mint egy gyermek). Ahogy végül aztán ő, Nasztaszja Filippovna fekszik kiterítve Rogozsinnál: a világ bűneit magára vállaló áldozati bárány, akinek lábánál Miskin és Rogozsin léte végképp lemerülni látszik. Miskin kártyát rakosgat, és bűvös-bájos altatódalt énekel.

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Dosztojevszkij műveinek felhasználásával írta: Jeles András

Díszlet: Perovics Zoltán

Jelmez: Bánki Róza

Zene: Melis László

Rendező: Jeles András

Szereplők: Czukor Balázs, Horváth Ákos, Alberti Zsófi, Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Kiss Mari, Csonka Szilvia, Fekete Linda, Nagy Cili, Balogh János, Vlahovics Edit, Orosz Róbert, Bajomi Nagy György, Szabó Tibor, Poppre Ádám, Kristóf Roland, Endrődy Krisztián, Vass Szilárd, Reczetár Dávid, Varga Dóra, Németh Judit, Lévai Tímea, Szabó Róbert Endre, Budai Dávid, Kovács Gergely