Imbolygó kockaköveken a lejtmenet

Elsőként A Gézagyerek című istendrámáját mutatták be október elején – s játsszák is tovább a színház egyik kistermében oly bátorsággal és lendülettel, hogy októberben és novemberben csak bérleten kívüli előadást terveztek belőle.

Rusznyák Gábor rendezése több – nem feltétlenül összegereblyézhető dimenzióban mozgó – elvárásnak és esztétikai kritériumnak akar egyszerre megfelelni. A rendező egyrészt a drámaszövegből kiolvasható szociografikus, rendszerváltásra utaló jeleket épít be az előadásba, ugyanakkor szeretne felmutatni ettől a kortól függetlenül a jelenben is érvényes mondanivalót. Ezek mellett a helyi közönségnek is kedveskedni igyekszik, miközben a próbák során láthatóan nemcsak az előadás, hanem az új társulat is formálódott. Ennek a soksugarú igyekezetnek – mely nem tudott végül egyetlen határozott irányt kiválasztani – az a vége, hogy az előadás szövetében egy-egy szál elvarratlanul marad, kilóg, vagy összecsomósodik.

Rusznyák Gábor az idősödő anya, Rózsika néni, és az autisztikus vonásokat magán viselő fiatal férfi, Gézagyerek kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. Az anya érzéseit egyetlen súlyos, ám észrevétlenül, egy bolti beszélgetés során, a felszabadulás örömében kiejtett mondattal fedi fel: „sokszor gondoltam, de kimondani nem mertem volna, hogy miért nekem ez a csapás, nem mertem kimondani”. Ennek a mondatnak a meghosszabbítása, kibontása az, amit Máhr Ági és Rusznák András játszik az előadás két felvonásában.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Rózsika néni egy elszegényedett faluban éldegél „hibás” fiával, ahol még az épeknek sincs munkájuk, s csak várják, hogy elteljen velük az élet. Egy napon azonban csodával határos módon pont a Gézagyerek kap munkát a közeli kőfejtőben: biztonsági felügyelőre van szükség, s ezt a lehető legolcsóbb módon igyekszik megoldani a német bányatulajdonos: a fogyatékkal élő fiút alkalmazza. Az örömhírre Máhr Ági a megdöbbenéstől szinte földre rogy, nem is akar hinni a fülének, egyetlen gyönge mosoly suhan át arcán. Fia az apja nyomdokaiba lépve a kőfejtőben kezd dolgozni, ám az autista fiú munkája értelmetlenségén gondolkozva egyre kedvetlenebbül, egyre inkább tiltakozva jár köveket nézni, s mikor munkatársai félig kedveskedve, félig heccelődve megviccelik egy balesettel, elszakad nála a „cérna”, és nem hajlandó többet munkába menni. Visszatér a fekete és fehér kockakövek figyeléséhez a konyhába, csakhogy újabban Isten tevékenységére, létezésére is rákérdez – továbbra is ártatlanul és őszintén.

Máhr Ági Rózsika nénije a csapásokat és az örömteli fordulatokat inkább csak módjával megélő anya, aki legfeljebb futólag derül fel – egyébként fekete ruhában, visszafogott, folyamatos fájdalommal gyászol (férjet és kapcsolatokat). Fiával való elvetélt viszonyát mutatja, hogy semmilyen helyzetben nem érinti meg, mindig jelentős távolságot tartva magyaráz gyermekének, ha lehet, akkor a szoba ellentétes végében ül le. Egyetlen alkalommal érnek össze kezeik: az egyik este lehúzott nadrággal hazatérő fiút akarja rendbe tenni, aki riadtan, nagy csattanással csapja el a fenyegetően közelítő anyai kezet. Kettejük legintimebb pillanatában, mikor az anya igyekszik lecsillapítani a munkából korán hazaérkező, a baleset miatt feldúlt, a maga zártságából kifelé ordító, szinte szűkölő, kétségbeesett Gézagyereket, akkor is csak egy elborzasztó gesztussal igyekszik közeledni fiához: a gyerek nyakában függő kapuskesztyűt felhúzva simít végig rajta, s csak térde ér közvetlenül a fia hátához, más szabadon hagyott testfelülete nem.

A következetesen végigvitt, a testi kontaktus hiányaként lekottázott anya-gyermek viszony kikerekedését azonban több apró, kevéssé jelentéses részlet nehezíti meg. A helyi közönségnek szóló gesztus, ám a darabba szervesen nem épült be a Gézagyereken az egész előadás alatt pirosló DVTK póló, illetve a csupán az előadás végén értelmet nyerő, addig furcsán, kihasználatlanul Rusznák András nyakában fityegő kapuskesztyű. Nyögve nyelőssé válik így a találóan kigondolt anyai gesztus, s idétlenül veszi ki magát a fel-felbukkanó német mez – nyilván a kőfejtő német nemzetiségére való suta utalás ez.

A színpad, melynek két oldalán három-háromsornyi néző ül, három szintre bomlik: az első szint maga a talaj; a középső szinten egy nagy, ovális szalag két hosszanti szárát látjuk a magasban; a harmadik szint a teremre rálátó kőfigyelő poszt, egy buszülés. A díszlet- és jelmeztervező Cseh Renátó szerkesztette, világosan elkülönülő hármasságot következetlen kellékhasználat maszatolja el. A talaj tele mélyedésekkel és kiugró kockakövekkel, melyek közül csak néhány kap funkciót (ágy, buszmegálló, kocsmaszék), a szereplők viszont ötletszerűen lépegetnek le és fel. A mozgó szalagra felakasztott tárgyak általában szorosan kapcsolódnak az aktuális jelenthez, a néző szeme előtt ellebegő, csak hátsó kerékkel rendelkező bicikli gazdag metaforikus jelentést sűrít magába, de felbukkannak kevésbé eltalált tárgyak is; a szereplők pedig vakmerően hol nem vesznek tudomást a fejük fölött, fülük mellett veszélyesen himbálódzó tárgyakról, hol bevonják őket a játékba. A jelképes és szó szerinti értelmezés összekeveredik, s a találó, unicumos üvegekből összeszerkesztett kocsmai súlyzó mellett a kőfejtőben a munkások valódi tokaszalonnát meg kompótot falatoznak a meghatározhatatlan textúrájú talajon.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Egy negyedik szinten, a zsinórpadláson ül a picinyke zenekar, ami szinte csak másodpercekre szólal meg, addig, amíg egy-egy szereplő a következő jelenthez el nem helyezkedik. Az élőzene mellett néhány hangbejátszást is hallunk: a kőfejtőbeli robbantás hangja furcsán bugyborékol fel a színfalak mögül, a boltos Marika által táncolt és énekelt magánszám pedig sehogy sem illik a képbe. Fabók Mariann egyébként is kirobbanóan élettel teli figurát mutat az isten háta mögött poroszkáló falu lakói között, olyannyira, hogy az ő szövegét még meg is „modernizálták” picit, igaz, fölöslegesen: az valójában mindegy, hogy „ecid” zenét vagy szilikon-party-t nyomtak a klubban a falusi fiatalok.

Rusznák András nehezen találja meg a kulcsot az autisztikus fiúhoz, az anyjával való kapcsolatának kidolgozottságát heves, túlzásba vitt taglejtésekkel ellensúlyozza a többi jelenetben – szárnyaszegett madárként hadonászik. Komikus, ugyanakkor megható párt alkot a hápogó és kacsás papucsot viselő Vízikével, ahogy elfuserált gerlepárként a megrendelt pásztorórát indulnak eltölteni. Az idegesség a második felvonásra alábbhagy, s a belső feldúltság és értetlenség, a kutyamunkán, kutyaéleten való elmélyült és kétségbeesett gondolkodás tisztábban tükröződik Rusznák András arcán – igazi, homlok mögötti erőfeszítésekről tanúskodnak összenőtt, felpúposodó, szorosan hegyesre állított szemöldökei.

Fandl Frerenc mintha nem akarná elhinni, hogy a beszélt nyelvhez túlzottan is közelítő, ismétlésekben és redundanciákban hemzsegő szöveg értelmes lehet, lemondó bizonytalansággal tagolja replikáit. A másik munkást alakító Szatmári György a humánusabb, idősebb alak szerepét veszi fel, így kettősük megfosztódik mindenféle komikumtól. A humor csak a kocsmában, Szegedi Dezső feltűnésével kezd működni, a csillogó szemű, mohó, iszákos, söröskorsókba kapaszkodó figura a legszilárdabb pontja a kocsmai jelenteknek. A szétesett Vízike hápogása nagyszerűen illik Seres Ildikó elkenődött sminkjéhez, kacsatartásához és bódult, csendes öntudatlanságához. A szomszéd házaspár túlontúl falusias jelmezekben való föltűnései ellenére sokat ígérően, mélyrétegeket sejtetően mutatja be a házastársi élet dinamikáját ezen a vidéken. Az első felvonásban Müller Júlia és Zalányi Gyula még együtt eteti a befőttesüvegben fogva tartott békákat, a második felvonásra a férj légycsapó helyett egy felnyársalt békával hadonászik, míg felesége a befőttesüveget átölelve vitatkozik vele – kettősük világa marad a leginkább koherens és a legkevésbé túlmagyarázott.

Rusznyák Gábor komolyan veszi magát, a társulatot és a közönséget, s hatalmas lendülettel ugrott neki a Miskolci Nemzeti Színházban a figyelem egyik középpontjában álló Háy-darabnak. Ez a nekiugrás van, hogy kissé ritmustalan, esetenként suta, de korrekten megállja a helyét – az előtérben helyet kapott Háy János.-kiállítás képei pedig megtámogatják a Háy-féle univerzumot, s áttételesen ugyan, de az előadás legjobb pillanataira emlékeztetnek.

Háy János: A Gézagyerek

Miskolci Nemzeti Színház

Díszlet, jelmez: Cseh Renátó

Rendező: Rusznyák Gábor

Szereplők: Rusznák András, Máhr Ági, Szatmári György, Fandl Ferenc, Szegedi Dezső, Cservenák Vilmos, Zalányi Gyula, Müller Júlia, Seres Ildikó, Fabók Mariann, Lukács Gábor