Mind/egy

(Előzmények.) Agota Kristof színpadi szerzőként ez idáig gyakorlatilag nem – vagy alig – volt jelen a magyar nyelvű színházi életben. A Szabadkai Népszínház magyar társulata 2002 tavaszán  mutatta be a három regényt (A Nagy Füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság) összefogó Trilógiából készült Nem fáj! című előadást, a színpadi adaptációt Brestyánszky Boros Rozália dramaturg és a rendező, Ilan Eldad végezte el. Az idő távolából az Agota Kristof-regények szikár, csupasz, szókimondó és elhallgatásokkal teli, feszítő és kegyetlen szépségét adekvát módon „színpadra fordító” képi világon és hangulaton túl Vicei Natália (Nyúlszáj A Nagy Füzetből) játéka-jelenléte érződik a legelevenebbnek.

Tíz évnek kellett eltelnie a következő magyar nyelvű Agota Kristof-premierig. Annak is jelentősége van, hogy az Egy elsurranó patkányt éppen a Kőszegi Várszínház mutatta be. A francia nyelvű svájci szerzőként világhírűvé lett, színműíróként többek által az abszurd örökösének tartott  Agota Kristof (1935–2011) életének meghatározó éveit töltötte Kőszegen, és bár mindig gondosan elkerüli, hogy konkrét tér-idő koordináták közé helyezze novelláit-regényeit-színdarabjait – felerősítve ezzel műveinek „egzisztencális”, lételméleti olvasatát –, azért például a magyar fordítások „kisváros”-  és „nagyváros”-ábrázolásában lehetetlen nem fölismerni Kőszeget és Szombathelyt. Az író saját végakarata értelmében gyerekkorának helyszínén, Kőszegen nyugszik, a város tavaly novemberben posztumusz díszpolgárrá avatta. (Bár örökségének el- és befogadása itt sem megy könnyen.)

És most nehéz kikerülni a „nagy szavak” csapdáját. A kőszegi születésű táncos-koreográfus-rendező, Gergye Krisztián 2011. július 27-én szülővárosában indította útnak a társulata 10. születésnapjára szánt Trilógia-maraton című performansz-sorozatát.  Ez volt az egyfelől szinte zavarbaejtően személyes, másfelől az egyént a történelem sodrában elhelyező, a transzcendenshez is utakat nyitó Feltépett múlt-előadás: a kőszegi zsinagógánál és fönn, a Kálvárián. Mindjárt a bemutató után zavarbaejtő volt az a fölismerés is, hogy éppen azon a napon, 2011. július 27-én halt meg Agota Kristof; főleg, hogy a két „kőszegi” alkotó művészete ettől a véletlentől eltekintve is több ponton összevethető: a hiány, keresés, otthontalanság, magány, szabadság és meghatározottság, az identitás, az önazonosság kérdései stb. koordináta-rendszerében. (Gergye Krisztián maga is azt mondja, hogy –  bár a Trilógiát korábban már olvasta – valójában a Feltépett múlt-bemutató és Agota Kristof halálának különös egybeesése indította arra, hogy mélyebben megismerkedjen az író életművével, elsősorban a színpadi darabjaival.) Az pedig nemcsak a szellemi energiák jótékony és örömteli együtt-áramlását, hanem a gazdasági helyzetet is jellemzi, hogy végül hármas koprodukcióban, a Kőszegi Várszínház, a Gergye Krisztián Társulat és a Nemzeti Színház együttműködésében sikerült tető alá hozni ezt a fontos és különleges – a létrehozói által kísérletinek aposztrofált – előadást.

(Egy elsurranó patkány. A szöveg.) Az Egy elsurranó patkány a Mindegy című, novellákat és színműveket tartalmazó Agota Kristof-kötetben Takács M. József fordításában jelent meg (Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2007.).  A válogatás az 1984-es átdolgozást adja közre, az első változat 1972-ben született. Ahogy a fordító az utószóban mondja, az „Egy elsurranó patkány hírnevét a Michel Raskine rendezte 1993-as franciaországi bemutató alapozta meg”. Földes Anna – részleteiben a kőszegi bemutató színlapján is olvasható – szövegelemzésében „szürreális történelmi játéknak” nevezi a darabot, amelyet cselekményében és színpadi struktúrájában is „túlbonyolítottnak”, hatásában viszont „kivédhetetlenül erősnek” gondol, hozzátéve, hogy ebben a szürreális patkánysztoriban – amely elnyomók és elnyomottak bonyolult viszonyrendszerét ábrázolja – az író „eltökélt politikamentessége”  valószínűleg nem lesz tartható a színpadon. Végezetül pedig fölveti, hogy az Egy elsurranó patkány színpadra állítását „egy szuverén látással és merész fantáziával rendelkező rendezőnek egy szigorú dramaturg közreműködésével érdemes lenne végre megpróbálni”.  (Szuverén látás, merész fantázia – Gergye Krisztiánt nehéz volna találóbban jellemezni.)

A tizenegy jelenetre osztott Egy elsurranó patkány színpadi struktúrája egyfelől valóban túlságosan bonyolult – vagyis másfelől meg szinte áttetszően, didaktikusan egyszerű; valószínűleg éppen innen van az a „kivédhetetlenül erős” hatás, amely a színháziassággal is eljátszó szöveget összetartja és a végletekig szétfeszíti. A szerzői instrukció szerint megosztott a színpad: amikor az egyik fele látható, a másik láthatatlan. Az egyik fele a hálószoba: „Ágy, éjjeli szekrény, néhány szék. Hátul egy ablak, balra egy ajtó. Az ablakon és az ajtón függöny. Szőnyeg. A falakon festmények.”  (Tegyük hozzá: a háló börtöncellaként is szolgál – színház a színházban.) A színpad másik fele a nappali: „Alacsony asztal, bárszekrény, fotelok, hátul franciaablak. A színpad két részét lengőajtó választja el egymástól.”

Az instrukcióban szereplő lengőajtó afféle „csillagkapuként” is működik (társadalmi helyzetek és életkorok, identitások között); ahogy tulajdonképpen a színpad, a színház lényegileg mindig „csillagkapu”, amennyiben egy másik (jó esetben mélyebb) valósághoz nyit utat. A szerző egy színészre osztja Bredumo (a bíró) és Keb (az elítélt) szerepét, a „profán háromság” harmadik szereplője Roll: a megtört és idős Keb lelkes és fiatal megfelelője. A szerzői instrukció szerint szintén egyetlen, összetartozó páros Brig-Georges: az egyik szerepében börtönőr, a másikban inas (szolga).

Gergye Krisztián természetesen nem a hagyományos forgószínpadon képzeli el a darabot, dramaturgiai „trükkje” a térképzésben áll: úgy osztja két részre a játékteret (úgy követi a szerzői utasítást), hogy a néző csak az egyik helyszínt látja – attól függően, hogy a nézőtér melyik oldalán foglal helyet. (Ennek a döntésnek aztán messzemenő gyakorlati és „filozófiai” következményei lesznek.) Egyébként pedig nincsen semmiféle trükk: a darab leírt, kinyomtatott szövege szinte szóról szóra elhangzik az előadásban; néhány nagyon apró, bár jelentéses változtatástól eltekintve. Az 5. jelenetben például, amikor Patkány azt mondja Rollnak, hogy „Hetvenévesen te is ugyanebben a helyzetben leszel. A tieid lesznek hatalmon, és kiverik a fogaidat”, a megszólalás a szöveg szerint így folytatódik (miközben Patkány Kebre mutat): „Hát nem látod, hogy ez te vagy? Ami negyven év múlva leszel?” A kérdések  helyére most ez a megjegyzés került: „A tieid vannak hatalmon, és kiverik a fogaidat.” A kőszegi előadás karakterét inkább a szövegbetoldások és a választott zenék – például az egyértelműen 1956-hoz kötődő Egmont-nyitány – határozzák meg. A darabot és egymást is értelmező vendégszövegek egyrészt a 20. század magyar (kelet-európai) történelmét, másrészt Agota Kristof  személyes sorstörténetét, harmadrészt a jelenkori Magyarországot emelik be az előadásba. Térey János Köztisztaság tér és Bódis Kriszta Ötödik part (Agota Kristof) című verse már csak azért is könnyen szervesül az Agota Kristof-drámához, mert a színdarab hangütése: vers – Roll, az idealista költő tollából és szájából:  „(…) A nap még ott ragyog, / de már lemenni készül, / a lámpák gyökereiket / az utcába mélyesztik. // A bizonytalan esti fényben / ferdén felröppen egy madár, / a szél felszakítja az ég sebeit.”  (A szövegben csak egyszer, az előadásban többször fölbukkanó nyitóvers önmagában is összevethető a tavalyi Gergye-performansszal.) Itt érdemes megjegyezni, hogy Agota Kristof  költőként indult, verseit még magyarul írta. Az ideidézett Bódis Kriszta-vers záróképe pedig talán éppen az Egy elsurranó patkányban olvasható sorok ihletésében született: „megkapaszkodom hogy a hegyes / széllökések ki ne csavarjanak / gyökerestül / azt hiszem más dolgom nincs”. A „föltépett seb” – „föltépett múlt” metafora a Térey-versben is megjelenik. A Köztisztaság tér problémafölvetése az Egy elsurranó patkányéval szinte azonos (még akkor is, ha az Agota Kristof-darab mechanizmusa „fekete-fehérnek” mondható): „Ocsúra és tisztabúzára osztani / E daliás magyarokat lehetetlen; Nem sikerül szétválasztani őket, / Feketére-fehérre! (…) Az eleven húsmasszában / Egy pillanatra azt hihetni, / Hogy ádáz dühében mindenki egy: Éppencsak a düh vektora más. (…)” Bódis Kriszta verse a 8. jelenet előtt, Térey János verse a 8. jelenet végeztével hangzik föl; a jelenet első mondata úgy szól, hogy „a versfaragás tilos”.  A művészet helyzetét-feladatát-értelmét illető reflexió a darabnak is, az előadásnak is fontos rétege.

Az előadás fontos vendégszövege az az interjúrészlet, amelyben az akkor már súlyos beteg Agota Kristof Scipiades Erzsébet kérdéseire válaszol: a múlt év márciusában Budapesten, a Kossuth-díj átadásának napján. Az interjúkban is jellegzetesen zárt és szűkszavú, de valami megmagyarázhatatlan, végtelen derűt sugárzó Agota Kristof beszél kőszegi élményeiről – megemlíti a II. világháborúban a téglagyárnál összeterelt zsidókat, gyerekként látta őket –; beszél korai első házasságáról – gimnáziumi történelemtanárához ment férjhez rögtön az érettségi után, már egy kisgyerekkel hagyták el az országot ’56-ban –; beszél a svájci óragyárban eltöltött időről. Elmondja azt is, hogy kedvenc faluja-városa Kőszeg: neuchateli otthonában, a szobája falán van egy kép, amely Kőszeget ábrázolja.

Mindemellett Gergye Krisztián a Szürkület, avagy az utolsó vendég című (szintén a Mindegy-kötetben megjelent) Agota Kristof-drámából is kölcsönzött párbeszédeket – különös, fájdalmas, izzó szerelmi kettősöket – a bemutatóhoz. (Nyilván nem ezért volt fontos számára, de a Szürkületben is van „konkrét” kőszegi utalás: „Az utca széles volt, alacsony, fehér házak és hatalmas gesztenyefák szegélyezték. Nyár elején ezek a fák fehér könnyeket hullattak, fehér szirmokat, melyek olyan vastagon borították a földet, hogy a lépteim zaját sem hallottam.”)

(Egy elsurranó patkány. A kőszegi bemutató.) A határmenti város szélén, túl a közigazgatási határon van az a kimustrált autókkal, telefonfülkékkel és más, ismeretlen rendeltetésű gépekkel telerakott, elhagyatott gyártelep (…egy vaslábasban sárga fű virít…),  ahol  Gergye Krisztián rátalált az Agota Kristof-bemutató egyetlen lehetséges helyszínére: egy 27-szer 17 méteres alapterületű, nagy belmagasságú, filmstúdiószerű – kopár, a pusztulás jeleit mutató – raktárhelyiségre, amelynek kétszárnyú, összedöndülő vasajtaja is játszik az előadásban. (Az egykori téglagyár és a 87-es út közötti keskeny sávban kialakított parkban – vagy inkább sűrű zöldben – áll az  innen elhurcolt zsidók tiszteletére emelt emlékoszlop.)  A helyszín megközelítése fölér a határátlépés rítusával: a környezet borzongat és „behúz”. A vasajtónál Marton Róbert (bokáig érő, szigorú fekete bőrkabátja alól fekete-fehér csíkos inas-mellény villan elő) fogadja a nézőket: tíz-tizenkettes csoportokban tereli a helyére a közönséget. Most Georges és/vagy Brig: inas és/vagy börtönőr. A hűvös kimértségről hidegre, magyarról németre vált, aztán mintha román vezényszavak pattognának: nevetgélnénk, ha nem volna olyan filmszerűen tökéletes, valóságos és nyomasztó ez a beterelés. Holokauszt, határzárás, az örök kelet-európai frusztráció, Kertész Imre-diagnózis. Helyben vagyunk. (A rácsozat és a csíkminta egyébként is végigvonul az előadásban: Bredumo-Keb fürdőköpenyén és a Patkány csíkos kantáros nadrágján is ez a mintázat köszön vissza. A leengedett kantár ráadásul kaján farokként működik.)

A bemutatót rendezőként-koreográfusként-látványtervezőként jegyző Gergye Krisztián (ő játssza-táncolja a talányos játékmester Prospero-Patkányt is) hosszában dupla ráccsal-kerítéssel osztotta ketté a raktár-barakk terét, a kettős kerítés között tőzeggel beszórt határsáv: senkiföldje (ahol néha átmasírozik egy fegyveres, egyenruhás őr), a széleken két-két fa nyújtózik a palatetőig (igaziak, dézsában). A bejárat felőli játéktér a hálószoba-börtön, a túloldalra kerülő nézők a nappaliba helyezett eseményeket-történéseket láthatják. Vagyis csak a történet fele zajlik a szemünk előtt – még akkor is, ha néha maguk a szereplők is átlépik a határt, vagy „átbeszélnek” egymásnak a két idő- és térfélről. De fölfoghatjuk úgy is, hogy két előadás megy párhuzamosan; vagy úgy is, hogy az élet alapvető  modellje ez a töredékesség: az egészet nem foghatjuk be soha, az emlékezés apró mozaikdarabkáiból próbáljuk meg kirakni a magunk teljességét. Társadalmi-történelmi értelemben persze a rendszerváltás előtti Nyugat és Kelet egymástól való elzártsága, az általános dezinformáltság (mint a szaggatott, recsegő-ropogó Szabad Európa-vétel a rádión) és a diktatúra fullasztó levegőhiánya jelenik meg itt. (Azért erős a késztetés, hogy kétszer nézzük meg az előadást: egyszer „innen”, másszor meg „onnan”; és erre most az egyszer meg is van a lehetőség: a premier után adódik még egy – ebben a formában az utolsó alkalom.) Mindenesetre Gergye Krisztián nem könnyíti meg sem a színészek, sem a közönség dolgát – miért is könnyítené –, bár az „útjelzőket” pontosan és érzékenyen helyezi el. A színészek mindenekelőtt nem működtethetik a hagyományos, lélektani alapú szerepépítés, a „logikus végszavazás” mechanizmusát. Ráadásul a (logikus) rendezői döntés következtében az idős Mme Bredumo és a gyönyörű, fiatal, Rollhoz kötődő Noémi szerepében ugyanaz a színésznő, Bánfalvi Eszter lép színre, Rollt Makranczi Zalán játssza: a színpadi senkiföldjén fölállított magas kettőslétrán bemutatott kegyetlen, fájdalmas szerelmi kettősük – fényglóriában, filmesen zúgó fakoronák között – az előadás emlékezetes jelenete.  Az „egy újságíró – egy fotós” összegyúrt kis szerepéből pimaszul sziporkázó tűzijátékot csinál Szatory Dávid. Amikor például bevonul a börtöncellába a híres politikai elítélttel interjút készíteni, szerepe szerint mindössze egyszavas mondata van: „Sajtó!” Ő viszont ezt a mondatot ezer árnyalatban, aktuális áriává fejlesztve adja elő.

Az elhibázott életével szembesülő-leszámoló, összetört Bredumo-Keb (tulajdonképpen ő a címszereplő), vagyis Hollósi Frigyes a szünetet nem ismerő, folytonos színpadi létezés magasiskoláját mutatja be – az ember azt érzi, hogy hadd nézze, nézze még. (A megszólítása következetesen Károly, mire ő visszakiabál, hogy „Charles” – ennél szebben és pontosabban nehéz volna kifejezni az identitásváltás kínjait.)

Bizonyos szempontból az előadás csúcspontja, amikor – a zárójelenet előtt, a fikció és a valóság között húzódó furcsa senkiföldjén – maga Agota Kristof is megjelenik: Murányi Tünde (egyébként Mme Argas, aki szerepe szerint Svájcban nőtt föl) és az újságíró a Scipiades Erzsébet-interjú dialógusait „alkalmazzák színpadra”. A megtévesztő figurális hasonlóságon túl Murányi Tünde egy-egy pillanatra azt megmagyarázhatatlanul mélyről eredő szelídséget és derűt is képes megteremteni, amely az írónő eleven lényének sajátja volt. (Itt válik igazán komollyá az alcím: In memoriam Agota Kristof.)

Az alapvetően képekből-mozgássorokból építkező előadás elemei végül elementáris összművészeti látomássá állnak össze: a finálé előtt összenyílik, pontosabban a rácsokon innen és túl átláthatóvá válik a teljes tér is, egymásban tükröződünk. Mint egy tétre menő sakkjátszma – de ki a győztes? 2011. július 27-én a kőszegi Gergye-performansz a gyökérzetével az égbe-semmibe kapaszkodó fa kiszolgáltatott látványával ért véget. 2012. július 27-ére, a kőszegi és magyarországi Agota Kristof-bemutató napjára a barakkban fölállított fák közül az egyik még új levelet is hozott. Legyen ez a győzelem.

(Az Egy elsurranó patkány kőszínházi bemutatóját októberben tervezi a Nemzeti Színház. De az már egy másik történet, másik előadás.)

Kőszegi Várszínház–Gergye Krisztián Társulat–Nemzeti Színház

Fordította: Takács M. József

Jelmez: Béres Móni

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező, koreográfus, látvány: Gergye Krisztián

Szereplők: Hollósi Frigyes, Makranczi Zalán, Gergye Krisztián, Marton Róbert, Murányi Tünde, Bánfalvi Eszter, Szatory Dávid