Sors-szimfónia

Pedig A kis lord fölzaklató előadás. A szépséges képekből, kibomló motívumsorokból (pl. aranyló gombok, csillagok vagy a fehér cipőpucoló rongy – amely lehet kesztyű is) kirakott, a történet vékony, de erős talapzatára állított mozaik minden eleme a helyén van, mind jelentéssel és jelentőséggel bír; mind árnyal, kiteljesít egy másikat (harmadikat, negyediket). Mozaik – vagy kaleidoszkóp.

A háromszorosan színházi keretbe helyezett – így keletkezik a végtelen – előadásban mindvégig az a tét, hogy ki vagy; és vajon miért lettél az, aki. (Mi állandó, és mi változik?) Mondjuk átestél-e – és ha igen, hol – a korláton; mint Hobbs úr (Szabó Tibor). Ami voltaképpen ugyanaz, mint amikor a kis lordot a kastélyába rendeli a köszvénytől kínzott Lord Dorincourt (Jordán Tamás). Sőt talán az sem túlzás, hogy a kis lord története sajátos evangéliummá változik Jeles András (világ)színpadán, ahol megint megjelenik a Gyermek, aki elementáris jóságot és ragyogást hoz az egészen konkrét nyomorúsággal, megcsontosodott előítéletekkel, hazugságokkal és ellentmondásokkal teli létezésbe: Grünwald Dávid ártatlanul pontos megszólalásaival mindig tévedhetetlenül mutatja föl az igazságot. Mellette az időtlen, tartózkodó, szilárd szelídség és – muszáj leírni – szeretet: Mrs. Errol szerepében Csonka Szilvia áraszt valami finom, egyenletes fényt. (Aztán a tengerparti árnykép-álomban alakja Cedric alakjába tűnik át; aztán ő játssza el a korán megnyomorított örök-gyereket – éppen a nyilvános WC-nél.)

Mellesleg nem pont azért feledkezünk bele a hollywoodi történetekbe – meg a mesékbe – is, mert biztosak lehetünk benne, hogy végül minden jóra fordul? Cedric Errol korán elvesztette az édesapját; édesanyjával él egy amerikai kisvárosban. A nyílt eszű, okos, barátságos kisfiút mindenki szereti. Egy nap váratlan látogató érkezik, Havisham ügyvéd, aki Dorincourt gróf megbízásából jött: Cedricet kell magával vinnie Angliába, ahol a gyermeket – nagy vagyon örökösét – várja a nagyapja. Cedric amerikai édesanyjára viszont nem kíváncsi. Akadnak azonban, akik gonosz tervet eszelnek ki, hogy megfosszák a kis lordot az örökségtől. A gonosz terv persze kudarcra ítéltetik.

A Burnett-regényből kivont sztori nagyjából ennyi – de ha ennyi lenne, nem volna érdekes. Jeles András azonnal mindennek megmutatja az ellenkezőjét – a másik oldalát – is. Az élet mellett mindvégig ott van a halál; a jóság mellett a vérszomjas és groteszk jótékonyság (ez utóbbi Mrs. Pardiggle – Nagy Cili – viszolyogtatóan nagyszerű monológjában); a feledés mellett az emlékezet. (Ez is, az is pusztító lehet.) És amit naturalista eszközökkel ma lehetetlen hitelesen ábrázolni, azt Jeles András észrevétlenül lecsupaszítja, elemeli (például a vályogvető megszemlélése-jelenetben, Senkovics Petrával, Endrődy Krisztiánnal; és egy másik gyermeki-emberi sorssal).

Az egy-egy plasztikus vonásban megnyilatkozó, takarékosságukban erőteljes színészi alakítások nélkül az előadás nem történhetne meg. Tulajdonképpen senkinek nincs sok ideje, mégis mindenkinek kompakt sorsa van. Mindjárt a kenyeres Prue-nak: Kiss Mari ráadásul hátborzongató egyszerűséggel és szépséggel énekel (karján a kisded). Havisham ügyvédnek: Szerémi Zoltán olyan, mint valami szögletes, száraz akta, de amikor a világ legteátrálisabb műfajában áriára fakad, annál szebb szerelmi vallomást képzelni sem lehet. Dicknek, a cipőgondozó indiánnak: Kálmánchelyi Zoltán tragikus és nevetséges indián-toposzként jelenik meg; önmaga szobra (márvány?) és paródiája. És akkor Mr. és Mrs. Bagderről (Orosz Róbert, Németh Judit) még nem beszéltünk: cseppben a tenger, leporellóban a történet, a névcserékben a lényeg és a lényegtelen. Vagy ott van a filmbejátszásban pillanatokra feltűnő tüchtig-bizalmas kalaposné: Poór Éva. (Vagy a bábbá merevedő Cedric kapitány háta. És így tovább.)

Jeles filmen színházat csinál, színházban filmet, mondja Kovács András Bálint; és ez a megállapítás akár az élesen jelenetezett, igazi filmbejátszásokkal kitágított (ahogy futnak a felhők, ahogy hullámzik az óceán, ahogy a homokfutó mögött elmaradnak a fák) új előadásra is alkalmazó. De csak részben: A kis lord hangsúlyosan, boldogan, kifejezetten: SZÍNHÁZ. Ez a legelső szó, amely elhangzik: az előadást végig kézben tartó játékmestertől és narrátortól, Balogh Jánostól. Mintha az élet-halál urának teremtő hangja szólna: legyen színház – és lesz színház. Létrejön, a szemünk láttára: a föltáruló kulisszákkal, az ezernyi tárggyal, a kézi meghajtású türkizkék hullámveréssel – külön tiszteletkör a műszaknak, a kellékeseknek –, a szó legmélyebb értelmében végig jelen lévő zenekarral. De nemcsak a szemünk láttára jön létre, hanem velünk és általunk is: a premierközönség (felnőtt és/vagy gyerek) azonnal, mintegy varázsütésre, belemegy a játékba. Aztán amikor a záróképben az összes szereplő a filmvásznon nyüzsgő autók felé fordul, egy pillanatra újra fölmerül a fűszeresnél rajzó méhek tánca: itt a happy end sem olyan. A kis lord leveszi aranyhaját – és Grünwald Dávid meghajol a társulat koszorújában. Végül az a szőke paróka ott marad középen a színen: volt-nincs színház. De lesz megint. Legyen.

A kis lord

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Díszlet: Perovics Zoltán

Jelmez: Bánki Róza

Zene: Melis László

Rendező: Jeles András

Szereplők: Balogh János, Grünwald Dávid, Vlahovics Edit, Csonka Szilvi, Szabó Tibor, Kálmánchelyi Zoltán, Kiss Mari, Horváth Ákos, Bajomi Nagy György, Budai Dávid, Szerémi Zoltán, Orosz Róbert, Németh Judit, Jordán Tamás, Schmidt Róbert, Nagy Kata, Vass Szilárd, Kiss Mari, Nagy Cili, Endrődy Krisztián, Trokán Péter, Poór Éva, Borbiró András, Kristóf Roland, Alberti Zsófia, Senkovics Petra, Bálint Éva, Kelemen Zoltán, Cseke Ádám

Zenészek: Poppre Ádám, Lévai Tímea, Unger Tünde, Varga Dóra, Szabó Róbert Endre, Takács Dániel, Senkovics Petra, Papp-Ionescu Dóra, Korponay Zsófia