Rítus és realitás

Ezúttal Gogol műveiből készített előadást Troickij. Izgalmas helyzet ez: vajon egy ukrán rendező mit mutat meg a Magyarországon is sokat olvasott, játszott ukrán (származású, orosz nyelvű) író sajátos világából. Az a kérdés, hogy képes-e változtatni a Gogol-képünkön. Mutat-e más színeket belőle, kínál-e más utakat hozzá? És ha erre törekszik, akkor ehhez milyen művészi nyelvet használ? A magyar színházi gondolkodástól eltérő módszereket választ-e? Kimozdítja-e a megszokott eszközeikből az előadásban résztvevő színészeket? Tud-e hatni a nézői elvárásokra, kínál-e közönsége számára a megszokottól eltérő élményeket?

Bennem elsősorban azért keltett hiányérzeteket az előadás, mert nem tudok egyértelműen válaszolni a fenti kérdésekre. Először is nem világos számomra, hogy milyen Gogol-képet közvetít Vlad Troickij kecskeméti Gogol-kollázsa. Pontosabban kétfajta törekvést is látok benne. Egyrészt a Gogol által ábrázolt világ is megjelenik az előadásban, másrészt magának az írónak a gondolkodása, személyisége is felidéződik benne. Magyarországon is jól ismert művek jelennek meg az előadásban, hosszú részleteket látunk például a Háztűznézőből, a Holt lelkekből, de a bevezető részben felidéződik például A köpönyeg is. Másrészt Gogol leveleiből vett szövegrészletek is beépülnek az előadásba, amelyek így a szerző szemléletmódjába is beavatnak bennünket. (Például hosszas, többször visszatérő vita kerekedik abból a kérdésből, hogy mire is való a színház.)

De mindez bennem nem állt össze egységes képpé. Nem értem, hogy a színjátszás értelméről szóló diskurzus miképp kapcsolódik ahhoz a mulatságos tablóhoz, ahogy egy eladósorba került lánynak bemutatják a lehetséges kérőit, vagy ahhoz, hogy a különböző özvegyasszonyok miképp fogadják azt, hogy egy ismeretlen utazó halott (vagy szökött) parasztokat akar vásárolni. Talán a kulcsot ehhez a szép zárókép kínálja, amikor az égő kéziratok fényéhez a Bognár Gyöngyvér játszotta nő egy könyvet tart, mintha Gogol naplóját olvasná, és a szerző szavait idézve arról beszél, hogy az ember mindig jóra törekszik, és az élete legfőbb eredménye is az volt, hogy a figuráiban képes volt leszámolni a negatív tulajdonságaival. Mint ahogy végül az egész írói életművével leszámolt Gogol, mikor a halálra készülve elégette kéziratait, köztük a Holt lelkek második részét. Erre utal a kályhában lobogó papírok fénye az előadás zárlatában.

E szerint az utalás szerint az emberben megbújó rossz seregszemléjét kellene látnunk az előadás korábbi részében. Ennek érzékeltetéséhez azonban nem alkalmaz elég markáns jeleket az előadás. Azt végig látjuk, hogy egy furcsa szertartás résztvevői vagyunk, de ennek természetéről mindvégig homályban hagy Vlad Torickij rendezése. Pedig külön-külön sok érdekes mozzanattal szolgál, ám végül mégsem áll össze egy átfogó rituálévá.

A kapuban vodkával fogadják az érkező nézőket (egy tálcán uborkát is kínálnak), és azt mondják a már jelmezeikbe (szerepeikbe bújt színészek), hogy igyunk a halott lelki üdvére, hiszen egy temetésre jöttünk. Aztán az előadás kezdete előtt, a ruhatár mellett egy többszólamú pravoszláv ének is elhangzik. A színházi térbe lépve sajátos kép fogad bennünket: a színpadon kusza rendben különböző 19. századi bútorok, szekrények, asztalok, fotelek, kerevetek, tálalók állnak. Néhány szereplő is színen van már, de még nem mozdulnak. Aztán egy öregasszony egy káposztával a kezével lassan körbe jár, majd megint hosszú percek telnek el színpadi események nélkül. Aztán megmozdulnak néhányan, de eleinte minden nagyon lassan történik. Valamiképp az időn kívüliség érzetét kelti ez a furcsa ráhangolás.

De ennek némileg ellentmond a folytatás: széthúzzák a színpad melletti függönyöket, feltárulnak a hatalmas, íves ablakok, amelyeket időnként ki is nyitnak, rálátunk a Katona József Színház palotaszerű épületére. És az a benyomásom támad, mintha mi is egy palota nagytermében ülnénk, mondjuk Pétervárott, a 19. században. Erre az érzetre még rá is játszik a rendezés azzal, hogy az épület játéktéren kívüli részét is bevonja a játékba: a kapun dörömbölést hallunk, majd a hosszú lépcsőn léptek kattogását, miután azt mondta valaki, hogy engedjék be a hívatlan látogatót. Később ki is szalad néhány szereplő az utcára, és az ablakon keresztül halljuk a nevetésüket.

És a realitás érzetét erősíti, hogy komótos gesztusokkal lassú párbeszéd indul meg a szereplők között. Mintha egy közös ismerősükről lenne szó, akinek a temetésére jöttek. Aztán kiderül, hogy Akakij Akakijevics az illető. És elkezdenek beszélgetni a halott különös, furcsa viselt dolgairól. De A köpönyeg motívumainak szabad, improvizációszerűnek ható szövegben történő felidézése messze nem kelti a gogoli hatást. Nem is beszélve arról, hogy ha az iratmásolói munkájába beletemetkezett Akakij Akakijevicsnek ennyi ismerőse lett volna, akkor valószínűleg más történik vele, mint amit Gogol megírt. Ugyanakkor a színpadról elhangzó esetleges mondatokból nem is ismerjük meg a furcsa történetet. Szerintem, aki nem olvasta a novellát, nem is nagyon értheti, hogy miről, kiről beszélnek. A legerősebb részlet az ebben a nem túl meggyőző indításában, amikor az egyik szereplő A köpönyeg bevezetőjét kezdi el mondani, hogy miképp is találnak nevet Akakij Akakijevicsnek. A többiek hiába kérlelik, hogy ne most mondja, a magukra erőltetett gyászt lassan széttöri a nevetés. Hiába, Gogol humora diadalmaskodik.

Mindez azt is jelenti, hogy meggyőzőbbnek érzem az előadásnak azokat a részeit, amikor Gogol szövege hangzik el, szemben azokkal a játékokkal, amikor tulajdonképpen csak felidézik a gogoli témákat a szereplők. Az előadással kapcsolatban az a legnagyobb hiányérzetem, hogy nem találom benne azt az elementáris humort, azt az egyedien groteszk szemléletet, amelyet Gogol legfőbb jellegzetességének tartok. De arról sem győzött meg az előadás, hogy mást kellene gondolnom erről az íróról, aki hihetetlenül modern szemlélettel beszél egy menthetetlenül avíttas világról.

Sokáig azt sem értettem, hogy a temetési társaság tagjai miképp váltanak át a Háztűznéző szerepeibe, egyelőre stilizáltan megidézve a figurákat. Aztán a második rész indításában mintha egyszer csak a Holt lelkek valóságában találnánk magunkat, és apró, realista gesztusok teremtik meg (különösen az öregasszonyt játszó Sára Bernadette játékában) ennek a világnak a fóbiákkal teli szorongásait. Azt hittem, hogy egy másik előadás kezdődött el. De nem, a szereplők hirtelen visszaváltanak a kezdeti figurákra. Mintha csak játék lett volna mindez, mintha maguk is csak színházat játszottak volna. Mintha a korábbi színházról szóló vitájuk érveit demonstrálták volna a színház a színházban játékkal. Ezután a Holt lelkeket megidéző újabb jelenet (amely ismét a szorongást állítja a középpontba) már merő színházi irónia.

Azért nehéz követni a Gogol. Utóirat. konvencióváltásait, mert valahol a realitásból kiinduló játék és a szabad asszociációs jelenetalkotás között állnak félúton. Ez megnehezíti a színészek (és a nézők) dolgát is. A kecskeméti előadás szereplőin érződik, hogy másfajta játékmód igénye lebeg előttük, mint amit megszoktak (megszoktunk), de mégis csak azokban a pillanatokban a legerősebbek, amikor valóságos szituációkat játszanak.

Az általam látott hat Troickij rendezés közül ezt a kecskemétit érzem a legkonvencionálisabbnak. Ott van ennek a Gogol. Utóirat. mélyén is a szertartásforma, de az előadást átszövő rítus átélését is nehezíti, hogy számos pontján a valósághoz kötődik. Az Akakij Akakijevicsnek rendezett halotti tor közegében nehéz arra gondolni, hogy valójában Gogol az a halott, akinek életéről és személyiségéről kéne számot vetnünk.

Gogol. Utóirat.

Katona József Színház, Kecskemét

Gogol művei nyomán

Díszlet: Vladiszlav Troickij

Jelmez: Bánky Róza

Zene: Látó Richárd

Dramaturg: Kozma András

Rendező: Vladiszlav Troickij

Szereposztás: Bognár Gyöngyvér, Kéner Gabriella, Sára Bernadette, Trokán Nóra, Kertész Kata, Fazakas Géza, Portik Győrffy András, Csémy Balázs, Báhner Péter, Látó Richárd

Egyéb írások az interneten:

Ugrai István: Vodka és uborka a kapuban