Színházparadoxon
9700 - Weöres Sándor Színház, Szombathely
Miért pont 9700
a nyitóelőadás címe? Például azért, mert ez Szombathely postai irányítószáma. Jordán Tamás igazgató és Dömötör Tamás főrendező úgy döntött, hogy mindenképpen szombathelyi történetekre alapozva hozzák létre az új színház bemutatkozó előadását. (Eszünkbe juthatnak a régi görögök is, akik saját mítoszaikkal, történeteikkel erősítették a polisz közösségét, színházi közönségét.) Persze volt még legalább egy, nem elhanyagolható oka a döntésnek: hogy a nyilvánosságnak 2008 tavaszán bemutatott, a munkát szeptemberben megkezdő 18 fős - hangsúlyozottan „szombathelyi" - társulat minden tagja szerepet kaphasson az előadásban. (Tóth Ildikó csak a tavaszi Cseresznyéskertre érkezik, viszont a 9700-ban színre lép a létezés-szakmát magas szinten művelő Jordán Tamás.)
Bár a „posztdramatikus", vagyis a nem kanonizált-kész szövegből kiinduló színházcsinálásnak vannak már művelői Magyarországon (Suombathelyen is, ahol Tasnádi István körülbelül egy éve a Kamara Savariában készítette el a Magyar a Holdon című előadását), mégis érdemes arról is szót ejteni, hogy miképpen született meg a 9700: a szöveg és az előadás. (A Dömötör Tamás vezette Kamara Savaria azóta, mondjuk úgy, beleolvadt a Weöres Sándor Színházba.)
Duró Győző dramaturg mindenekelőtt szombathelyi forrásokra (monográfia, történeti munkák, levéltárosok, helytörténészek) támaszkodva precíz, tematikus katalógust állított össze a város történetének legfontosabb eseményeiből, a városhoz kapcsolódó neves személyiségekből, az őket jellemző anekdotákból. Talán a válogatásnál, a katalógusba foglalt események, személyek színpadra alkalmazásánál is fontosabb az a pillanat, amikor eldőlt, hogy miféle dramaturgia mozgatja majd ezeket a szombathelyi történeteket. Mondani sem kell, hogy nem a patikamérlegen kimért, hiteles történelmi tabló, hanem működő színházi előadás létrehozása volt az elsődleges cél és feladat.
A hús-vér ember apoteózisa 9700-ban: Vlahovics Edit, Jordán Tamás, Endrődy Krisztián
Így jött az ötlet (Dömötör Tamásé, Egressy Zoltáné): az időgép. Feri bácsi - az előadásban Jordán Tamás - Szaratov hűtőszekrényből buherált, plutónium-meghajtású időgépe, amelyet érzelmi okokból, direkt azért bocsát a bizottság rendelkezésére, hogy menjenek szépen vissza a múltba: hátha ott találnak szponzort a színházalapításhoz.
Gondoltak-e rá vagy sem, mindegy is: a Szombathelyért Szeretnék Tenni Valamit (SzoSzeTeVa) bizottságot az időben ide-odaröptető (különben „lokálisan fixált") időgép úgy szervezi a 9700-at, mint Madách (vagy Lucifer) Az ember tragédiáját. És a magyar nemzeti színjátszás hagyományaira apellálva mi mással lehetne ünnepélyesen megnyitni egy városi színházat, ha nem a Tragédiához hasonló, nagyszabású alkotással? De legalábbis az ironizált, 21. századi változatával. A küzdés és a bízva bízás is stimmel. (A Szombathelyi Nemzeti Színházat egyébként 1880-ban fővárosi művészek, többek között Prielle Kornélia és a szombathelyi születésű Márkus Emília vendégszereplésével nyitották meg. Az épületet 1945-ben bombatámadás érte, a helyét ma emléktábla jelöli. Az a régi nyitóelőadás - és vele a pátoszos, deklamáló színjátszás - az új nyitóelőadásban is megidéztetik.)
A 9700 első szövegváltozatát Egressy Zoltán írta meg - figyelve a társulatot. Ez a szöveg gazdagodott, rétegződött tovább igazi társulati összmunkában a próbafolyamat során. Közben maguk a színészek is könyvtárba, levéltárba jártak; és nagy haszonnal forgatták azt az aranyköpés-gyűjteményt, amelyet egy szombathelyi önkormányzati képviselő 1998 óta bővít folyamatosan: terepe az összes testületi és bizottsági ülés. Ezek a ma már irodalmi rangra emelkedett „rontott nyelv" ősforrásai. (De bizonyos vonatkozásokban szegényedett a szöveg: van olyan jelenet is az Egressy-darabban, amely végül kimaradt az előadásból: áldozatául esett néhány operett- és musicalbetétnek. Érdekes volna tüzetesen összehasonlítani a két változatot: honnan indult, meddig változott.)
Karnevál
Annyit most már biztosan tudunk, hogy a karneváli keretbe foglalt, a színház létrejöttét - a színházat magát - is fölmutató 9700 sokszínű, szeretnivaló, friss előadás. (Tavaly augusztusban a polgármester Claudius-jelmezt viselt, amikor a Savaria Karneválra időzített évadnyitón először találkozott a társulattal. Istenem, micsoda színház!) De a 9700 tovább megy, és a legigazibb, legteljesebb karnevalizációt valósítja meg: a legkülönbözőbb műfajok és minőségek, szent és profán, Széchenyi és operett, pátosz és vásári komédia, érzelmes vallomás és esztrád, káromkodás és katedrális találkoznak össze - a csoda, vagyis az újjászületés iránti vágyban - ebben a mesésen valóságos, este héttől körülbelül negyed tizenegyig tartó időutazásban.
Dömötör Tamás rendező biztos kézzel, iróniával és öniróniával hajtotta végre a lélegzetelállító kötéltáncos-mutatványt: a „legszélesebb közönségrétegek" érdeklődését és tetszését programszerűen megcélzó előadást hozott létre. (Jordán Tamás igazgató 6000 bérletesre számít, a nyitás pillanatában 3000 bérletese volt a színháznak.) A 9700 kifejezetten szórakoztató, látványos, „zenés-táncos" előadás, amely ráadásul a „tükröt tartani" hamleti követelményének is megfelelni képes. A produkció legnagyobb trükkje - és szerethetőségének titka - abban rejlik, hogy minden egyes perce egyszerre mutatja meg a dolgok színét és visszáját: az előadás ironizálja-tematizálja a várost, ahonnan vétetett; a politikát, a közéletet. Mindezt úgy teszi, hogy lehetőleg azért senkinek se fájjon, elvégre mégis a színház nyitópremierjéről van szó. A 9700 ironizálja-tematizálja-tanítja magát a színházat is („Színházunk lesz, oszlopokkal!"); a színház és a színész működését.
Endrődy Krisztián, Németh Judit, Szerémi Zoltán, Kiss Mari, Trokán Péter
„Adjunk műsort nekik!" - javasolja a lelkesen hisztérikus Sárvári Emília, a helyi „kis muzikelek" vezetője a bizottságnak, akik szponzorkereső időutazásra készülnek. És ők adnak. Mindent, ami belefér. A fikció szerint a „fővárosi művésznő" a Macskák (vagy Fecskék) 2000. előadásáról érkezik professzionális és művészi erősítésnek „ezekhez a vidéki szerencsétlenekhez". (Itt például kicsit kilóg a dramaturgiai lóláb - a fővárosi művésznő az egyik szombathelyi bizottsági tag felesége -, de most nem ez a lényeges, hanem az ironikusan fölvillantott, örökös vidék-Budapest viszonylat. Ráadásul a szombathelyi társulatban is vannak kifejezetten „közönségcsalinak" használt „fővárosi művészek". Dömötör Tamás tükörrendszere tökéletesen működik.)
A gép forog
Természetesen több szemléletet, minőséget egyesít az összében-egészében friss és fiatal(os) társulat is. (Van, aki a budapesti Nemzetiből, és van, aki a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színházból vagy a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióból érkezett.) Nyilván a rendező érdeme, hogy a 9700-ban nem látszanak vagy inkább összesimulnak a különbségek. De az is lehet, hogy éppen fordítva: a minden ízében átgondolt, minden dramaturgiai lólábat visszadugdosó (pl. minden felhangzó oprettbetétet is gondosan megindokoló), minden szálat elvarró sokféleségben nem tűnik föl, hogy mindenki „önmagát adja". A gyöngéd megosztottság- és politikustípus-paródiát játszó bizottság - Szabó Tibor, Kiss Mari, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Endrődy Krisztián, Szabados Mihály, Szerémi Zoltán - a „demokratikus döntéshozatali mechanizmust" hatásosan imitáló, következésképpen a tűréshatáron járó, majdnem egyórás bevezetőben tulajdonképpen igazi beszélőszínházat művel; jó összjátékban.
Boszorkányper 1655-ben
Aztán elindul a forgószínpad (azt is meg kell mutatni, hogy működik a színházi gépezet). 1859, Döbling, Széchenyi. (Aki nem tudná, a legnagyobb magyar Szombathelyen, a líceumban „érettségizett".) Szalonjelenet. Széchenyi a végét járja, nem lehet rá számítani. 1832, Sobri Jóska a szombathelyi börtönben. Ki kell szabadítani. De a betyárjelölt nemhogy nem rabol a leendő színháznak, hanem még az utazóbizottság mobiltelefonjait is összeölelgeti. 1880, a Szombathelyi Nemzeti Színház széles gesztusokkal operáló, deklamáló nyitóelőadása. (Csak azért, mert Sárvári Emília látni akarja.) Kis zavar az időgépezetben: 1655, boszorkányper Szombathelyen - hatásos tömegjelenet, először visszafelé, mintha valaki fordítva fűzte volna be a filmet. (Nyilván Dömötör Tamás filmes látásmódjának-filmrendezői végzettségének köszönhetően.) Az archaikus nyelvezet „elölről" is mintha idegen nyelven szólna, de nem is ez benne a lényeg. Boszorkányok nincsenek - de a boszorkánynak muszáj meghalnia, ha a tömeg úgy akarja. (Halálra is ítélték, tényleg.) Hologram-archívum a jövőbeli 9700-ban, sötétkék ellenfényben - egyúttal a hús-vér ember, a színház apoteózisa. („Az utolsó széria a Trokán-bérletben volt.") 970 (most nem ragadt be a gombnyomásnál a nulla), portyázó magyarok ideje. A barantázó, bocskaiban utazó Géza (Hajrá Szombathely Zrt.) azonnal úgy dönt, hogy többé nem megy haza. Jól teszi: elődeink megválasztják fejedelemnek. És tényleg: Gézának a múltban a helye. (Erős és igaz állítás, ha belegondolunk. De itt most nem kötelező belegondolni.)
Egyetlen olyan múltbéli jelenet látható az előadásban, amelyről néhány generációnak még vannak saját emlékei: 1976, létező szocializmus. A szombathelyi és a zalaegerszegi elvtársak - a szovjet Rogogyin elvtárssal megerősítve - megvitatják a rég eldöntött kérdést: Zalaegerszeg színházat kap, Szombathely pedig képtárat. Vagy mégis fordítva? Bár az időutazókat először furcsán öltözött „zalaegerszegi elvtársaknak" nézik, ennyire nekik sem sikerül belenyúlniuk a múltba. A jelenet - benne a többször is nekiinduló szovjet himnusz - estéről estére elementáris-katartikus hatást vált ki a nézőtéren.
Claudius: Szabó Tibor
Egyelőre se pénz, se színház. De hátra van még a városalapító Claudius császár Római Birodalma. Finálé érződik a levegőben: a szombathelyi Iseumot idéző oszlopkulisszák között („...oszlopokkal!") hedonista tivornya; kidolgozott, szimultán részletek. És végre itt van az ideje a „bizottsági műsornak". (Ők most amatőrök!) A vékonyka szerelmi szállal úgyis kezdettől összefűzött (együtt voltak amatőrök) Kiss Mari és Trokán Péter operettet énekel („Egy a szívem, egy a párom"); Szerémi Zoltán azt harsogja, hogy „Gyémánt és arany..." (Csak a kezét kell figyelni: az ujjak koreográfiája minden szavát ironizálja.) A császárnak szerencsére tetszik a professzionális Puszi Nyuszi - és nyilván Németh Judit fővárosias neccharisnyában -, úgyhogy nagyvonalúan a bizottságnak ajándékozza a birodalom legnagyobb gyémántját: színházalapításra.
Az általános örömben nem is lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen hány befejezése van az előadásnak. Egyszer Claudiusnál, a fikció szerint a múltban. Aztán az időutazók - Claudius társaságában - visszatérnek a színpadi mába: Szombathelyen már tomboló karnevál van. (Keretjátékos szerkezet.) Amíg várjuk őket - örökös jelenben -, a Claudius-jelmezes bizottsági elnök megénekelteti a közönséget. (Hát, a fene tudja, föltétlenül kell-e. De ha örömünnep, akkor hadd legyen. És a közönség tényleg énekel.)
A Szaratovból kilépő fémsisakos Claudius-figura a Claudius-jelmezes, karneválozó bizottsági elnökkel néz farkasszemet. Csakhogy Claudiust - és a Claudius-jelmezes bizottsági elnököt is Szabó Tibor játssza (az elnök nem utazott kollégáival az időben, itthon tartotta a frontot: közben több szerepben is színre lépett). Úgyhogy talán jobb volna, ha a „történelmi Claudius" (akit a szembenézés idejére úgyis helyettesíteni kell) már nem is bújna elő az időgépből: Szabó Tibor - úgy is, mint valódi színházi oszlop - személyében így kopírozódhatna egymásra végképp fikció és valóság, színház és élet, múlt és jelen.
Bár végül (ez már tényleg majdnem a vége) a társulat „Itt vagyunk!" kiáltásokkal úgyis lerohan a nézőtérre. Aztán vissza: a színpadon már csak a tapsrend. Újra forog a gépezet, a színinövendékekkel együtt harminchatan fogadják a tapsokat. Most az a fontos, hogy együtt vannak, de külön-külön is látjuk őket. A 9700-ban (majdnem) mindenkinek van legalább egy megjegyezhető pillanata. Csonka Szilvia a Széchenyi-jelenetben vagy Márkus Emília szerepében (amint épp Szombathelyen játszik): apró szőke csoda. Orosz Róbert, ahogy „oldalazva" énekli a szovjet himnuszt. Kelemen Zoltán - 970-ben, 1655-ben, 1976-ban - harsányan komédiázik. Kálmánchelyi Zoltán és Bálint Éva bábos-népdalos-falvédős kettőst mutat be a Sobri-jelenetben. Péter Kata igazi átváltozó- és stílusművészként vonul végig az előadáson: a bizottság mellett tüchtig titkárnő, az 1976-os jelenetben szigorú és megszeppent orosz tolmács, a boszorkányper-jelenetben körmölő íródeák, a Márkus Emília-jelenetben lelkes kékharisnya súgó, a Claudius-jelenetben elbűvölő hetéra.
A mutatvány mindenestül sikerült: a gép forog, az alkotó nem pihen. A nehezén túl vannak - most jön a neheze. A szombathelyi Weöres Sándor Színház első (tavaszi) szezonja még két bérletes előadást ígér: a Szerelmes Balázs című „élőfilmet" (Dömötör Tamás-rendezés) és Csehov Cseresznyéskertjét, Jordán Tamás rendezésében. (...íródik tovább a 9700.)
Egressy Zoltán - Dömötör Tamás: 9700
Weöres Sándor Színház, Szombathely
Díszlet: Mészáros Tibor
Jelmez: Kárpáti Enikő
Zene: Benkő László
Mozgástervező: Gyöngyösi Tamás
Koreográfus: Bodor Johanna
Dramaturg: Duró Győző
Rendező: Dömötör Tamás
Szereplők: Szabó Tibor, Péter Kata, Kiss Mari, Trokán Péter, Szerémi Zoltán, Vlahovics Edit, Szabados Mihály, Endrődy Krisztián, Németh Judit, Jordán Tamás, Bálint Éva, Csonka Szilvia, Czapkó Antal, Czukor Balázs, Horváth Ákos, Kálmánchelyi Zoltán, Kelemen Zoltán, Orosz Róbert, Vass Szilárd - továbbá a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ színészképzésének hallgatói
Zenészek: Bognár Róbert, Hotzi Ferenc, Juhász Tibor, Kovács Attila, Máriás Zsolt, Takács Dániel, Vörös Emil
Karsai György: Színháznyitás Szombathelyen
