Összekapaszkodva

Az európai kultúrákban hagyományos körtáncokban a „táncosok egymással összefogódzva [...] mintegy láncot alkotnak. Az összekapcsolódás meghatározza e táncok alapvonásait: motívumkészletük egyszerű és csekély, szerkezetük kötött vagy félig szabályozott. A láncformából adódó egyöntetűség kényszere az egyéni táncalkotást, a rögtönzést korlátozza." (Magyar néprajz VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 280.) Az Olvasópróba sorozat hetedik kötetébe olyan darabokat válogattunk, amelyek szerkezetében valamilyen formában felfedezhető ez a láncforma.

Fejes Endre-Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 (Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán) Fotó: Dömölky Dániel

Történelmi korok, korszakok kapaszkodnak össze a kötet első darabjában, a Hábetler család történetét elmesélő Rozsdatemető 2.0-ban. Tasnádi István Fejes Endre proletár családregényét adaptálta színpadra, és írta tovább egészen napjainkig. Egy háborús képpel kezdődik a család története: lángoló repülő, a golyózáporban hernyóként kúszó, menekülő ember és egy fogadalom: történhet akármi, „becsületes emberként fogok élni". Ennek az elhatározásnak a jegyében alapít családot – veszi el a gyermeket váró Pék Máriát – idősebb Hábetler János. De mit jelent becsületesen élni szűkösségben, piszokban, zűrzavarban, háborúk, forradalmak, jövő-menő eszmék és emberek közt?

Lehet-e rendet teremteni akárcsak a legszűkebb kör, a család, a gyerekeink számára, vagy csak meglapulva túlélni, vetődik fel a kérdés nemzedékről nemzedékre. A család tagjai különböző életstratégiákat követnek, hogy alkalmazkodjanak a változó világhoz, és amennyire lehet, kimaradjanak a történelemből. Egyetek, igyatok, és ne politizáljatok – ez Pék Mária életelve. „Fogd a szádat, mielőtt bajt csinálsz" – vallja id. Hábetler. De már a következő generáció, különösen a fiú, Jani (aki nemcsak szereplője hanem narrátora is a darabnak) megpróbál lázadni, kitörni a szűkös életkeretek közül, új, tisztább életet kezdeni – hiába. Érdekes gondolata a darabnak, hogy az unokák és dédunokák nemzedékének egyes tagjai (akárcsak Garcia Márquez Száz év magányában) a már meghalt elődök alakjában jelennek meg, bár más életstratégiákkal, értékekkel, választásokkal. Ami azonban közös mindannyiuk sorsában: a mozgástér szűkös, a választási lehetőségek korlátozottak.

Kerékgyártó István: Hurok (Mészáros Máté, Debrecezeny Csaba) Fotó: Takács Attila

A láncszerű jelenetépítkezés klasszikus sémáját teremtette meg Arthur Schnitzler Körtánca. A darab tíz jelenete egy-egy találkozás története férfi és nő között. A jeleneteket az kapcsolja össze, hogy a páros egyik tagja mindig átlép a következő jelenetbe, így mind a tíz szereplőt két különböző viszonyban látjuk. Az utolsó jelenetben visszatér az első találkozó másik figurája, így zárul körbe a találkozások sora. Kerékgyártó István darabja is ezt a szerkezetetet követi. A Hurok nyolc találkozás történetét mondja el, minden egyes jelenetben azt bemutatva, hogyan szorul a hurok (metaforikusan és valóságosan is) az egyes szereplők nyaka körül. Hogyan fenyegeti meg, lehetetleníti el, alázza meg a magasabb státuszú szereplő a neki kiszolgáltatott másik embert, hogy aztán az a következő jelenetben – immár ő kerülvén az erősebb pozíciójába – ugyanezt tegye a másik féllel. A lánc a (politikai és gazdasági) hatalom csúcsán állóktól (miniszter, nagyvállalkozó) indulva lenyúlik a társadalom legalsó szegletéig (bolti eladó, drogos, prostituált), hogy a végén összekapcsolódva rémületes haláltánccá változzon a történet.

Székkely Csaba: 10 (Márfi Márk) Fotó: Dömölky Dániel

Schnitzler Körtánc-szerkezetét idézi Székely Csaba darabja is, amelyben tíz (egy-egy római számmal jelölt) szereplő mesél magáról, idézi fel élete legfontosabb fordulatait, élethelyzeteit. A tíz rész elején mottóként a tízparancsolat egy-egy pontja áll, ez ad viszonyítási pontot az adott szereplő élettörténetéhez, mutat rá arra a legfőbb bűnre, amivel a szereplőnek el kell számolnia egy láthatatlan ítélőszék – mi, nézők, olvasók? – előtt. Az ítéletre váró emberek sokfélék (van köztük középkorú és fiatal, orvos, kiugrott pap, autószerelő, festőművész, katona, prostituált), de nem véletlenül verődtek össze: mindannyian ugyanonnan, a Remény lakótelepről indultak, és többnyire valamilyen kapcsolatban – családi, házastársi, szeretői, baráti, munkatársi viszonyban – állnak egymással. És bár némelyek csak véletlenül keresztezték egymást útját, ez mégis döntő hatással volt sorsuk alakulására. A láncszerűen egymáshoz kapcsolódó zárt egységekben minden szereplő a saját nézőpontjából mutatja be a történetét, emeli ki sorsfordító találkozásait, sikeres és sikertelen próbálkozásait, hogy új, szabadabb életet kezdjen a lakótelepen túl. Az elbeszélt vagy rövid jelenetekben felvillantott események mások történetében is felbukkannak, más hangsúlyokkal, más szemszögből, más érzésekkel, szándékokkal, figyelemmel kísérve, így a darab előrehaladtával nemcsak újabb szereplőket ismerünk meg, hanem a korábban megismert figurák történeteinek is egyre mélyebb rétegei tárulnak fel előttünk. Számos olyan titokra derül fény, amit elhallgattak a szereplők, és olyanokra is, amelyekről talán ők maguk sem tudhattak.

Pass Andrea: Vándorkutya (Tar Renáta, Jászberényi Gábor, Halász Judit, Majsai-Nyilas Tünde Fotó: Dömölky Dániel

Pass Andrea darabjának középpontjában is a titok áll. Bár az alcím alapján – Igaz élethazugságok – előképként Ibsenre is gondolhatnánk, de A Vándorkutya nem az analitikus dráma szerkezetét követi, inkább a thriller eszközeivel játszva mutat meg három középosztálybeli kisgyerekes családot, beszél az életüket átszövő, megmérgező titkokról, elfojtásokról, frusztrációkról. Egy játékkutya járja sorba a családokat hétvégenként, hogy hétfőn az óvodai csoportban (a gyerekek segítségével) beszámoljon mindarról, amit látott, hallott. A gyerekek által rajongva szeretett Vándorkutya szeme előtt nem maradnak rejtve a titkok, ezért rettegnek tőle a szülők. Puszta jelenléte, amellyel torz tükröt tart eléjük, félelmet és lelkiismeret-furdalást kelt, pusztító indulatokat ébreszt bennük. Érdekessége a darabnak a szimultán jelenetkezelés, ahogy egymásba úsznak, időben, térben egymásra torlódnak a jelenetek, dialógusok, akárcsak a frusztrált tudatban feltoluló érzetek, gondolatok, félelmek, szorongások, vágyak, indulatok. A darab tetőpontja egy szaturnáliába forduló szombat esti összejövetel, ahol felszínre kerülnek az addig jól leplezett hasadások és meghasonlások a házastársak közt, de még ez a lidérces élmény sem elég katartikus erejű ahhoz, hogy változást hozzon az életükbe.

Gábor Sára: Kutyaportéka (Békési-Szombati Anett) Fotó: Csányi Krisztina

A kötetet záró darab a láncmesék szerkezetét idézve beszél arról a reménytelen küzdelemről, amit egy fiatal cigány pár folytat, hogy a sorról beköltözve a kisvárosba ott valahogy megkapaszkodhassanak, maguknak és kisgyermeküknek otthont teremtsenek. A Kutyaportéka egy nap története: sorra járják a várost a fiatal szülők, hogy segítséget szerezzenek, orvost a gyereknek, áldást a házra, amit megvettek, de a szomszéd szerint átok ül rajta. A városbeliek (orvos, pap, cukrász stb.), akikhez fordulnak, alapvetően nem elutasítóak, ám mindenkinek van valami feltétele a segítség fejében, kész receptje a megváltásra. A nap végén, a teljes kudarc állapotában kilép a történet a reális világból, feltárul a település nevét (Büdöskút) is adó varázskút, megnyílik az átjáró egy boldogabb világba, hogy aztán minden visszatérjen a csendes reménytelenségbe. Gábor Sára darabja egyszerre dokumentarista – egy kelet-magyarországi kisváros lakóival folytatott beszélgetésekre építő – és fikciós jellegű, műfaját tekintve etnodráma.

A kötet megvásárolható a Színházi könyvek webáruházban.