Konformisták lázadása

„Nem akarom turistának érezni magam"

Mindkét Dömölky-Csurka-film arról szól, hogy valami kizökkenti az addig megszokott kerékvágásból a főszereplők életét. Erre mindketten valami olyasmit tesznek, amit nem vár tőlük a környezetük. És abban, ahogy reagálnak erre, feltárul a valóság addig rejtett arca. De nemcsak a világról, hanem magukról is többet tudnak meg a főszereplők. Lázadásuk azonban egyáltalán nem rengeti meg a világot. A kérdés inkább az, hogy ők maguk hogyan élnek tovább ezek után.

A kard története egy nyugati utazással indul. Egy negyvenes házaspár, Bojti Sándor (Haumann Péter) és a felesége (Szemes Mari) bogárhátú Volkswagenével indul egy hónapos nyugat-európai körútra. Később kiderül, hogy Bojti – ahogy egy felettese mondja róla – „megbízható felső-közép szintű vezető", a „Belvízlevezető Vállalat" igazgató-helyettese. (Mint magáról mondja: munkás származású. A felesége pedig egy szociális otthon vezetője.)
A film első képein Bécsben látjuk őket. Úgy tűnik, hogy kitárul előttük a világ. Élvezik, hogy itt mindent kipróbálnak, amire otthon nincs lehetőségük. Felszállnak egy olyan forgó hintára, ami nincs a pesti Vidám Parkban. Bojti kipróbál egy „videójátékot" is, ahol western hősökkel folytathat pisztolypárbajt. A felesége többször szóba hozza, hogy azt tervezi, hogy megnéznek egy pornófilmet is. „Hátha látok végre egy klassz férfit" – mondja az asszony. De elmennek a Bécsi Szépművészeti Múzeumban is, ahol Breughel-képeket látnak.

Egy elegáns régiségbolt kirakatában látja meg Bojti a feliratot, hogy aukciót hirdetnek. „Megnézzük" – kérdezi a férfi. „Minek? – mondja az asszony. – Otthon sem vettél semmit, amikor elmentél a Bizományi-aukcióra." Erre Bojti magyarázni kezd: „Érts meg, nem akarom turistának érezni magam. Ha az ember részt vesz valamiben, már nem turista. Ha elmegyünk erre az árverésre, akkor egyszerre részesévé válunk valaminek, ami itt most körülöttünk történik. Ha csak lötyögünk, moziba megyünk, eszünk, iszunk, akkor buta kis turisták maradunk."

Az asszony enged a férfinak, és bemennek az elegáns régiségboltba, az aukcióra felkínált tárgyak kiállítására. Mindkettőjüket más érdekli, külön-külön nézelődnek. Bojtinak végül elérkezik az egyik tárlóhoz, amelyben „egy kard, jobban mondva egy pallos fekszik az üveg alatt. Bojtinak is először csak egy név, egy rosszul írt név ugrik be, mielőtt továbblépne az árral, Zrynj... Nézi a kardot, nézi a táblát. Feltűnik a másik név is: Frengepán."

„Tudod, mi ez?" – magyarázza később a feleségének. – „Ez az a pallos, amivel Zrínyi Péter és Frangepán Kristófot lefejezték... Az a csoda, hogy megvan. És nézd, hogy írták a vértanúk nevét. Hát érdemes volt? Hogy a hóhérhatalom még annyi fáradságot se vegyen, hogy a nevüket rendesen írja?"
Aztán még annyit tesz hozzá, hogy kíváncsi lenne, hogy ki veszi meg a kardot. Biztos olyan külföldi milliomos, akinek teljesen közömbös, hogy helyesen van-e leírva a vértanúk neve. „Akinek semmi köze az egészhez."

A 272. tárgy leírása

A film alapötletét egy 1974-es Jékely Zoltán vers adta, amelyet egy irodalmi folyóiratban olvasott Dömölky János.

A mű pontos címe: A 272. tárgy leírása egy bécsi műkereskedő árverési katalógusában 1973. május 8. A vers előbb a kard leírását adja „szolgai fordítás"-ban: „Kivégzőkard. / Drótba csavart / vasmarkolat / sima gombbal. / Keresztvasán / körteformák. / Hossza 80 /centiméter...", aztán „szó és betű szerint" idézi az árverési feliratot: „Fürst Zyrni (!) und Franchopansi (!) / wurden mit diesem Schwert enthauptet. 30000 Schilling." Ezután Jékely kommentárt fűz a tárgyleíráshoz „Innen: kéretlen kikiáltó, messziről" címmel:

„Ez eleget mond! Túl sok is már, / hogy ki-ki döntsön: érdemes volt / Zrínyi Péternek és Frangepán Ferencnek / szánni a lelküket ily nagy áldozatra?... / Ámbátor akkor egy villanásnyi / szempillantásig [...] / Zrínyi Péter és Frangepán is / bízvást remélte, hogy vére nemcsak / iszap-lucsok lesz, mit feltöröl majd / ronggyal a hóhér – hanem szabadság / szentelt kovásza s édes kenyere!

De hát nem így lett! S ezért a sírban / 300 éve ringatja őket, / mi rossz volt régebb: a folyton-forgás. / Ám hogy nevük sem tudják leírni / s nyomtatni híven Bécs városában / A. D. 1973 – ettől a vérük, ott Bécsújhelyben, / a díszteremnek padlója mélyén / éjféli órán megújra felforr, / kitör a földből sisteregve, / mint bújdosó-tűz messze repdes, / s ahol csak éri, császárok ordas, / balzsam-vicsorgó arcába csap.

Ezt az irodalmi ihletett Csurka István is beleírja A kard kisregény-változatába (a filmben ez a motívum nem szerepel): Bojtinak eszébe jut egy író-olvasó találkozó, amit a KISZ-esek szerveztek, s amire mint igazgató-helyettest meghívták. Ott olvasták fel a költő versét, aki ezt oldalt ülve hallgatta, s azt a megjegyzést fűzte hozzá – erre határozottan emlékezett Bojti –, hogy „a magyarságnak különös tehetsége van történelmi múltja kincseinek elherdálására."

Rövid pórázon

De a film alapvetően nem a történelmi múlthoz való viszonyról beszél – bár ez is szóba kerül. Dömölkyék tovább gondolják a Jékely-versben jelzett szituációt: „elképzeljük, mi történt volna, ha egy magyar turista meglátván az árverési katalógust, fölismervén a kard történelmi jelentőségét, valamilyen módon megvásárolná és hazahozná."

Ezáltal elsősorban azt kérdezik, hogy milyen cselekvési lehetőségei vannak az egyes embernek. Ha úgy tetszik, mennyi önállósága, mennyi autonómitása lehet. Eközben feltárulnak a hivatalosság működési mechanizmusai is. Ezeket először Bojti csak nehézkedési erőnek gondolja, ezért próbál segíteni. De amikor kiderül, hogy valójában rendszerszerű inkompetenciáról van szó, akkor szinte a mániájává válik a cselekvés kényszere.

[...]

A teljes írás Sándor L. István: Repedések a rendszeren című könyvében olvasható.