Az ügyeskedő túlélő
Beszélgetés a szerzővel: Székely Csaba: Vitéz Mihály
– A 2014-es POSZT-on felolvasásként szerepelt az a darab, amit a Bányavidék-trilógia után írtál, és ami 2013 tavaszán fődíjat nyert a szombathelyi színház drámapályázatán. Miért akartál történelmi drámát írni? És miért pont Vitéz Mihályról?
– Foglalkoztatott ez a rendkívül zavaros történelmi korszak, ami a 17. század fordulóján jellemezte Erdélyt. Egyszerűen nem értettem, hogyan állhatott elő olyan helyzet, hogy a magyarok és székelyek egymás ellen harcoltak. Hogyan történhetett az meg, hogy egy egykori kereskedő, aki Havasalföld uralkodója lett, nagyon rövid időre Erdély trónját is elfoglalhatta. Bár ez egy évnél nem tartott tovább, de azóta is meghatározza a teljes román történetírást, a romániai iskolai oktatást, sőt még az urbanisztikát is, hiszen a legtöbb város központjában ott áll Vitéz Mihály szobra. Nemcsak utcanevekben találkozunk vele, de köztereken is lépten-nyomon ebbe az alakba botlunk. Miközben tulajdonképpen borzasztó nagy szerencséje volt, hogy egyáltalán Erdély uralkodója lehetett. A hatalmas romániai kultuszával szemben a magyar történetírás inkább elfelejteni szeretné Vitéz Mihályt. Tehát nem keresnek rá magyarázatot, hogy mit keresett Erdélyben, és hogy miért harcoltak halálukig mellette a székelyek. Emiatt kezdtem el róla olvasgatni, és gondoltam végül arra, hogy drámát kellene róla írni. Ezt picit filmszerűnek képzeltem el: végigkövetjük egy ember emelkedését és bukását.
– És miért humoros drámát akartál írni róla?
– Azért, mert a történelmi drámák általában nélkülözik a humort. Valahogy úgy vagyunk ezzel a műfajjal, mint a monodrámával: idegennek érezzük magunktól. Legfeljebb akkor nézzük őket, ha izzó vassal sütögetik a talpunkat. Én még soha nem hallottam, hogy az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy figyelj, van egy jó történelmi dráma, menjünk, nézzük meg! Ahhoz vagyunk szokva, hogy ezek súlyos darabok, amelyek elmondják, mit rontott el egy nemzet, illetve az uralkodói elitje, hogy idáig süllyedt. Vagy hogy mit kellene tenniük, hogy újra nagyok lehessenek. A történelmi drámák mindig súlyos kérdéseket hoznak szóba. Ehhez képest én egyszerűen csak figurákról, különféle embertípusokról szerettem volna beszélni. Legfőképpen egy embertípusról, aki nagyon hasonlít ahhoz, aki a Szeretik a banánt, elvtársak?-ban megjelenik. Az ügyeskedő túlélőről. Meg az érdekelt, hogyan lesz valaki politikussá, és mit kezd magával ezután. A humoros feldolgozás mellett szólt az is, hogy szeretem a Monthy Python sajátos történelemértelmezéseit, a Gyalog galoppot és a hozzá hasonlókat.
– Azt mondtad, hogy szeretted volna megérteni, hogy Vitéz Mihály miképp juthatott Erdély trónjára, és hogy a székelyek és a magyarok miért fordultak egymás ellen. Sikerült ez megértened?
– Talán igen. Egyrészt Erdély uralkodói borzasztó csúnyán viselkedtek a székelyekkel, emiatt tényleg méltatlan helyzetbe kerültek. És ekkor jött valaki, aki azt mondta a székelyeknek, mondjátok el, mi kell nektek, és én megadom. Álljatok mellém, és mindent megkaptok, amit kértek. Ezzel az ígérettel nyilván szembe lehetett őket fordítani azokkal, akik megfosztották a különböző jogaiktól. A történelem során ez nem sokat változott. Ha ma a román államelnök tesz valamiféle ígéretet a székelyeknek, akkor innentől kezdve a székelyek imádni fogják a román államelnököt, még akkor is, ha nem is valósítja meg az ígéreteit. Elég ehhez az ígéretet is. Valahogy így történt négyszáz évvel korábban Vitéz Mihály esetében is. Azt mondta: visszaadom a szabadságjogaitokat, mire a székelyek azt válaszolták: akkor veled tartunk! Megvan bennük a harcosok becsülete, hisz eredetileg azért telepítették őket oda, hogy védjék a határokat. Ez a harcos becsület akkor is Vitéz Mihály mellett tartotta a székelyeket, amikor már mindenki elhagyta őt, egyedül maradt, sőt a székelyek sem kaptak vissza semmit abból, amit ígért. De ha egyszer megfogadták, hogy vele tartanak, akkor ki is tartottak mindvégig mellette. Nagyon különös ez, hogy a román nemzeti történetírás legnagyobb romantikus alakjához a székelyek voltak a leghűségesebbek. És nem is ért volna el semmit, ha nincsenek vele a székelyek.
– Azt is mondtad, hogy arra törekedtél, hogy más nyelven szóljon ez a darab, mint a Bányavidék-trilógia.
– Azt hiszem, hogy egy dráma megírása közben a legtöbb idő azzal telik el, hogy kitalálom a darab nyelvét. Sajnos, nem mindig sikerül. Például a Hogyne, drágám esetében nem sikerült ilyen nyelvet találnom. Annál a darabnál sem, amit most írok. Akár hónapok is eltelnek úgy, hogy megpróbálom kitalálni a nyelvet, de ha mégsem sikerül, akkor marad a köznapi nyelv. A Vitéz Mihály esetében szerencsére egyszerűbb volt a feladat, mert itt lehetett stilizálni, hisz a történelmi 1600-as éveket többféle módon is meg lehet idézni. Így kitaláltam azt, hogy mindegyik csoport másképp beszéljen. Másképp beszélnek a románok, másképp az erdélyiek, megint máshogy a császáriak, a németek. A Mihály vajda körül lévőknek van egy jellegzetes, önmagukra reflektáló bárdolatlan nyelvhasználata. Túlzottan is használják az én, a nekem szavakat. Kicsit kocsmanyelven beszélnek, de valamennyire régiesen is. Az erdélyiek pedig egy archaizáló, kicsit Tinódi Lantos Sebestyént idéző nyelven szólalnak meg. De ezt nem szerettem volna túlzásba vinni, inkább csak utalni rá. A németeké viszont akár a Deutsche Telekom alkalmazottainak nyelve is lehetne, afféle bürokratikus, hivatalos nyelvhasználat.
– Mindezt vissza tudja adni majd egy előadás? Hisz a következő évadban tervezi bemutatni a Vitéz Mihályt a szombathelyi színház.
– Remélem, hogy igen. Mindig a nyelv teremti meg a világot, illetve a nyelvünk által tapogatjuk le a világot, és ez meghatározza azt is, ahogyan a szereplők gondolkodnak az életről. Gyakorlati szempontból ez megkönnyíti a rendező és a színészek dolgát is, mert már a nyelvhasználatból tudják, hogy kicsodák a szereplők.
A beszélgetés 2014-ben készült.
Itt bele lehet olvasni a darabba:
A kötet itt megvásárolható:
