Ha egyszer sötét van

Mottó: „Isten peep-show-ja – ez a szenvedő Teremtés.” (Jeles András)

A kerek lyuk (mint az izzó Hold) által határolt mezőben a külvilág – vagyis a közönség tükröződik: saját rikító torzképeinkkel, kísértéseinkkel szembesülünk ebben a sötét, groteszk tükörben. (És akkor mindjárt ideidézhetjük Gogolt is, akit Jerofejev ráadásul első számú irodalmi elődjének tekintett. Száguld a Holt lelkek trojkája, vagy egyhelyben áll?) Akkor is működik a szerkezet, ha a Stúdió „K” nézőteret és játékteret egybefogó fekete dobozát gondoljuk el camera obscuraként. Ha így teszünk, akkor Venyicska társaságában valamennyien a sötétkamrában ülünk: szemben, a hátulról megvilágított kerek kivágásban feltűnő figurák pedig valójában saját egzisztenciális kételyeink és plasztikus lázálmaink. Borzongató, horrorisztikus és nevetséges ez a vásári panoptikum, ez az apokalipszis. Jeles András kezén így képeződik le, pontosabban így leplezi le, tárja föl magát a camera obscurán túli valóság. De nem lenne a Téli utazás Jeles-előadás, ha a borzalmak és reménytelenségek változatos tárháza mögött nem tűnne föl, akármilyen halványan is a negyedik, a transzcendenst sejtető dimenzió. A hosszában osztott játéktér előterében, balra pőre pad: az alkoholizmust lételméletté párló Venyicska állandó, mozdíthatatlan helye. (Ebbe a sávba jobbról csak a bikinis, szőke és napsütötte Barbie-babának – Edvi Henrietta – van bejárása. Megtestesült álomkép Petuskiból, konzumkiadásban.) Venyicska mögött a fekete fal, közepén a hátulról megvilágított nagy kerek lyukkal; ebben a képkivágásban jelennek meg a szereplők (angyalok és más utazók). Mögöttük azonban mintha nem zárulna le végképp a játéktér: a színpad mélyén időről időre földereng, és a végtelenbe nyílik az ágas-bogas fák sziluettjét körbefogó fény. Csakhogy itt nem futnak, hanem mozdulatlanok a fák; ahogy más utazás-toposzok sem jelennek az előadásban, sem hangban, sem mozgásban, sem érzetben. Hacsak a camera obscura falán vágott nagy, kerek lyuk nem érzékelteti az önmagába örökké visszatérő, mitologikus időt. Előre nincs, csak körbe-körbe.

A Téli utazás szövegkönyvét Venyegyikt Jerofejev világhírű, nálunk is egyre szélesebb körben ismert Moszkva–Petuski című regényéből, a rá jellemző módszer szerint egy-egy (a legkülönbözőbb stiláris jegyeket mutató, különböző nyelvi közegekből vétetett) vendégszöveg beiktatásával hozta létre Jeles András. (A Szovjetunióban sokáig szamizdatban terjedő 1970-es kisregény népszerűségének növekedéséhez nyilván hozzájárult a Jelenkor Kiadó 2010-es Moszka–Petuski-újrakiadása, ahogy a Stúdió „K”-ban három éve bemutatott Hű, de messze van Petuski! című Tamási Zoltán-előadás is, bár nem ez volt az első magyarországi színpadi változat.) Az orosz irodalomra érzékeny Jeles-univerzum alakulását az utóbbi években főleg a szombathelyi Weöres Sándor Színházban kísérhettük figyelemmel (a 2012/13-as évad tavaszi szezonjában A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regényből rendez előadást). Eddig is mindig epikus alapanyagot választott (A nevető ember, A kis lord, Zarándokének), és mindig önálló, a saját törvényei szerint működő színházi világot teremtett: egyetlen alkalommal sem merült föl, hogy az irodalmi ugródeszkát számonkérjük az előadáson, esetleg az alapanyag és a bemutató összehasonlításába bocsátkozzunk. Ez utóbbi természetesen most is meddő volna és fölösleges; mégis. Venyegyikt Jerofejev én-regénye annyira sokrétű (az egyént megtörő, a személyiséget pitypang módjára szertefújó korabeli szovjet reménytelenséggel és fölöslegesség-érzettel együtt a keresztény megváltás-mitológiát és a teljes klasszikus orosz irodalmat beleírja a Moszkva–Petuskiba), hogy valószínűleg a legsikerültebb színpadi változat láttán is óhatatlanul maradna a befogadóban némi hiányérzet. (Még akkor is, ha itt és most a szovjet valóság természetesen nem játszik, ahogy a sűrű orosz irodalmi intertextuális hálót se fejtheti, fejthetné föl teljesen a magyar közönség; ez tőle nem is várható el. Az alapvető otthonosság-érzés meg úgyis megvan.) Jeles András természetesen most is kiindulópontnak használja a szöveget a színpadi világ megteremtéséhez, bár aztán erősen támaszkodik rá: Venyicska monológja (maga a regény, az elbeszélő) tartja össze az eleinte nehezen továbbgördülő képeskönyv-előadást. És ezért a végtelen, halk monológért minden dicséret megilleti a bőröndös, kötött sapkás Jerger Balázst, még akkor is, ha ezt a metsző és kétségbeesett humorral átitatott, kristálytiszta és bonyolult szöveget állandó delíriumban végigmondani szinte lehetetlen vállalkozás; maga a zseniális,  föloldhatatlan paradoxon. (Az alkoholizmust lételméletté emelő koktél-keverő módszerek a maguk gogoli túlhajtottságában – műgond a fölöslegesség ellenében – például kimaradnak a színpadi változatból.) Az előadás akkor kezd megemelkedni és óvatosan túllendülni önmagán, amikor a Moszkva–Petuski-útvonalon végképp leszáll a sötétség: „Hát akkor azt teljesen felesleges elvárni, hogy világosság legyen odakint, ha egyszer sötét van...” Sötét és tél és halál.

Az előadás címe Schubert Téli utazás című, a Moszkva–Petuski „történetének” megfeleltethető dalciklusára utal, Melis László is ebből a muzsikából építkezik: ez is, az is romantikus, szubjektív, belülről fakadó, kudarcra ítélt keresés; a szerelemé, a boldogságé, a letűnt, talán sose volt aranykoré. (Csak egy apró, referenciális adalék: a Wilhelm Müller-versekre komponált dalciklus elkészülte után egy évvel Schubert meghalt. Venyegyikt Jerofejev 1989-ben még megérte a Moszkva–Petuski hiteles orosz nyelvű kiadását, egy évvel később halt meg Moszkvában.)

A Jeles-előadásban keresztté változik az a szúrószerszám (ár, csavarhúzó), amelyet a négy titkozatos üldöző végül Venyicska torkába döf, odaszögezve őt, Jézus deformált reinkarnációját a padlóhoz (miközben az Isten hallgat, és nevetnek az angyalok): „Nem is tudtam, hogy létezik a világon ekkora fájdalom, testem megvonaglott a kínszenvedéstől, egy vastag, vörös színű ju betű jelent meg elnyúlva a szemem előtt, megremegett, és azóta nem tértem magamhoz, és már nem is fogok magamhoz térni soha többé.” Ez a regény – és ez az előadás utolsó mondata, a háttérből vörös fény dereng. (Bár a ju betű emlegetésének az előadásban akkor volna értelme-jelentése, ha korábban elhangzana, hogy Venyicska kisfia ott Petuskiban már ismeri ezt a – bonyolult – betűt; de ez a passzus az előadásból hiányzik.) A derengő vörös fény nem a Kreml, nem a pokol, hanem elsősorban a kötelező vámpír-kellék, a vér színét idézi. Pontosabban a vágyott-rettegett középpont itt a vámpír-metaforában összegződik és zárja be a kört: az előadás vámpír-sztorival kezdődik, a nyakszívó vámpír képe rákopírozódik a záróképre is. A vámpírvilág mostanában népszerű a film és az irodalom tereiben, úgyhogy az első pillanatban akár egy másik, a vámpírtudományban jártas kortárs orosz szerző, Viktor Pelevin (a virtualitás virtuóza) beidézésére gondolhatnánk; de rossz helyen járunk. A Büntető század (Kijárat Kiadó 2000) című Jeles András-kötetet (naplótöredékek? gondolatfutamok? följegyzések?) viszont kis szerencsével fölüthetjük pont annál a bekezdésnél, hogy: „Vámpírt tartóztat le a rendőrség a középoroszországi Tulában. Egy húszéves, hajléktalan fiatalember a város egyik parkjában a bokrok közé csal egy részeget, majd a torkának ugrik, átharapja nyakának egyik ütőerét (mindegy lesz majd, melyiket harapja át, teli lesz a friss, alkoholdús vérrel), azzal táplálkozni kezd. Az őrszobán a támadó elmondja majd: az emberi vért először katonai szolgálatának idején kóstolta meg, azóta a hatalmas ország városaiban, falvaiban rendszeresen vámpírkodik.” Ez a Büntető század-részlet a nyitó vendégszöveg az előadásban, amelyben biztosan föltűnnek még a Tiszta szívvel című József Attila-vers töredékei, a bulvártévék kibeszélő-show-inak nyelvezetére hangszerelt, kiszolgáltatott mondatok közé szorítva. És néhány sor Weöres Sándor tündéres Bóbitájából, erősítve az izzó, álmodó "holdbeli" hangulatot.

Az első pillantásra fölismerhető, semmi mással össze nem téveszthető Jeles András-világ (díszlet: Perovics Zoltán) létrehozásában nagy fegyelemmel és odaadással, szinte tapintható, határokat feszegető alázattal vesznek részt a Kaposvári Egyetem színészhallgatói. Mindenüket odaadják. A létezés-szakmában utazó Jeles András pedig úgy (de)formálja, gyúrja, alakítja őket, mint valami szobrász. Vagy kísérletező tudós, lombikkal a kezében, laboratóriumban.

A színház: laboratórium. A laboratórium: színház.

Téli utazás

A Kaposvári Egyetem III. éves színészosztályának vizsgaelőadása a Stúdió K Színházban

Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című regénye alapján

Írta és rendezte: Jeles András

Díszlet: Perovics Zoltán

Zene: Melis László

Korrepetitor: Lukin Zsuzsanna

Játsszák: Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett, Rózsa Krisztián, Szakács Hajnalka; valamint Dargó Gergely (II. évfolyam) és Edvi Henrietta (I. évfolyam)

Más is látta:

Forgách András: Megfagyott könnyek