Ha egyszer sötét van

Téli utazás – A Kaposvári Egyetem színész-hallgatói a Stúdió „K”-ban

Jeles András a camera obscura elvén működteti a Téli utazást. A főszereplő Venyicska a sötétkamrában foglal helyet, ahova a játékteret hosszában kettéosztó, fekete falba vágott lyukon át beszűrődik a több dimenziós, feje tetejére állított, torzított és reménytelen realitás.
Ölbei Lívia | 12. 11. 18.

 

Mottó: „Isten peep-show-ja – ez a szenvedő Teremtés.” (Jeles András)

A kerek lyuk (mint az izzó Hold) által határolt mezőben a külvilág – vagyis a közönség tükröződik: saját rikító torzképeinkkel, kísértéseinkkel szembesülünk ebben a sötét, groteszk tükörben. (És akkor mindjárt ideidézhetjük Gogolt is, akit Jerofejev ráadásul első számú irodalmi elődjének tekintett. Száguld a Holt lelkek trojkája, vagy egyhelyben áll?) Akkor is működik a szerkezet, ha a Stúdió „K” nézőteret és játékteret egybefogó fekete dobozát gondoljuk el camera obscuraként. Ha így teszünk, akkor Venyicska társaságában valamennyien a sötétkamrában ülünk: szemben, a hátulról megvilágított kerek kivágásban feltűnő figurák pedig valójában saját egzisztenciális kételyeink és plasztikus lázálmaink. Borzongató, horrorisztikus és nevetséges ez a vásári panoptikum, ez az apokalipszis. Jeles András kezén így képeződik le, pontosabban így leplezi le, tárja föl magát a camera obscurán túli valóság. De nem lenne a Téli utazás Jeles-előadás, ha a borzalmak és reménytelenségek változatos tárháza mögött nem tűnne föl, akármilyen halványan is a negyedik, a transzcendenst sejtető dimenzió. A hosszában osztott játéktér előterében, balra pőre pad: az alkoholizmust lételméletté párló Venyicska állandó, mozdíthatatlan helye. (Ebbe a sávba jobbról csak a bikinis, szőke és napsütötte Barbie-babának – Edvi Henrietta – van bejárása. Megtestesült álomkép Petuskiból, konzumkiadásban.) Venyicska mögött a fekete fal, közepén a hátulról megvilágított nagy kerek lyukkal; ebben a képkivágásban jelennek meg a szereplők (angyalok és más utazók). Mögöttük azonban mintha nem zárulna le végképp a játéktér: a színpad mélyén időről időre földereng, és a végtelenbe nyílik az ágas-bogas fák sziluettjét körbefogó fény. Csakhogy itt nem futnak, hanem mozdulatlanok a fák; ahogy más utazás-toposzok sem jelennek az előadásban, sem hangban, sem mozgásban, sem érzetben. Hacsak a camera obscura falán vágott nagy, kerek lyuk nem érzékelteti az önmagába örökké visszatérő, mitologikus időt. Előre nincs, csak körbe-körbe.

 

Jerofejev-moszkva-petuski

 

A Téli utazás szövegkönyvét Venyegyikt Jerofejev világhírű, nálunk is egyre szélesebb körben ismert Moszkva–Petuski című regényéből, a rá jellemző módszer szerint egy-egy (a legkülönbözőbb stiláris jegyeket mutató, különböző nyelvi közegekből vétetett) vendégszöveg beiktatásával hozta létre Jeles András. (A Szovjetunióban sokáig szamizdatban terjedő 1970-es kisregény népszerűségének növekedéséhez nyilván hozzájárult a Jelenkor Kiadó 2010-es Moszka–Petuski-újrakiadása, ahogy a Stúdió „K”-ban három éve bemutatott Hű, de messze van Petuski! című Tamási Zoltán-előadás is, bár nem ez volt az első magyarországi színpadi változat.) Az orosz irodalomra érzékeny Jeles-univerzum alakulását az utóbbi években főleg a szombathelyi Weöres Sándor Színházban kísérhettük figyelemmel (a 2012/13-as évad tavaszi szezonjában A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regényből rendez előadást). Eddig is mindig epikus alapanyagot választott (A nevető ember, A kis lord, Zarándokének), és mindig önálló, a saját törvényei szerint működő színházi világot teremtett: egyetlen alkalommal sem merült föl, hogy az irodalmi ugródeszkát számonkérjük az előadáson, esetleg az alapanyag és a bemutató összehasonlításába bocsátkozzunk. Ez utóbbi természetesen most is meddő volna és fölösleges; mégis. Venyegyikt Jerofejev én-regénye annyira sokrétű (az egyént megtörő, a személyiséget pitypang módjára szertefújó korabeli szovjet reménytelenséggel és fölöslegesség-érzettel együtt a keresztény megváltás-mitológiát és a teljes klasszikus orosz irodalmat beleírja a Moszkva–Petuskiba), hogy valószínűleg a legsikerültebb színpadi változat láttán is óhatatlanul maradna a befogadóban némi hiányérzet. (Még akkor is, ha itt és most a szovjet valóság természetesen nem játszik, ahogy a sűrű orosz irodalmi intertextuális hálót se fejtheti, fejthetné föl teljesen a magyar közönség; ez tőle nem is várható el. Az alapvető otthonosság-érzés meg úgyis megvan.) Jeles András természetesen most is kiindulópontnak használja a szöveget a színpadi világ megteremtéséhez, bár aztán erősen támaszkodik rá: Venyicska monológja (maga a regény, az elbeszélő) tartja össze az eleinte nehezen továbbgördülő képeskönyv-előadást. És ezért a végtelen, halk monológért minden dicséret megilleti a bőröndös, kötött sapkás Jerger Balázst, még akkor is, ha ezt a metsző és kétségbeesett humorral átitatott, kristálytiszta és bonyolult szöveget állandó delíriumban végigmondani szinte lehetetlen vállalkozás; maga a zseniális,  föloldhatatlan paradoxon. (Az alkoholizmust lételméletté emelő koktél-keverő módszerek a maguk gogoli túlhajtottságában – műgond a fölöslegesség ellenében – például kimaradnak a színpadi változatból.) Az előadás akkor kezd megemelkedni és óvatosan túllendülni önmagán, amikor a Moszkva–Petuski-útvonalon végképp leszáll a sötétség: „Hát akkor azt teljesen felesleges elvárni, hogy világosság legyen odakint, ha egyszer sötét van...” Sötét és tél és halál.

 

Jerofejev-moszkva-petuski2

 

Az előadás címe Schubert Téli utazás című, a Moszkva–Petuski „történetének” megfeleltethető dalciklusára utal, Melis László is ebből a muzsikából építkezik: ez is, az is romantikus, szubjektív, belülről fakadó, kudarcra ítélt keresés; a szerelemé, a boldogságé, a letűnt, talán sose volt aranykoré. (Csak egy apró, referenciális adalék: a Wilhelm Müller-versekre komponált dalciklus elkészülte után egy évvel Schubert meghalt. Venyegyikt Jerofejev 1989-ben még megérte a Moszkva–Petuski hiteles orosz nyelvű kiadását, egy évvel később halt meg Moszkvában.)

A Jeles-előadásban keresztté változik az a szúrószerszám (ár, csavarhúzó), amelyet a négy titkozatos üldöző végül Venyicska torkába döf, odaszögezve őt, Jézus deformált reinkarnációját a padlóhoz (miközben az Isten hallgat, és nevetnek az angyalok): „Nem is tudtam, hogy létezik a világon ekkora fájdalom, testem megvonaglott a kínszenvedéstől, egy vastag, vörös színű ju betű jelent meg elnyúlva a szemem előtt, megremegett, és azóta nem tértem magamhoz, és már nem is fogok magamhoz térni soha többé.” Ez a regény és ez az előadás utolsó mondata, a háttérből vörös fény dereng. (Bár a ju betű emlegetésének az előadásban akkor volna értelme-jelentése, ha korábban elhangzana, hogy Venyicska kisfia ott Petuskiban már ismeri ezt a bonyolult – betűt; de ez a passzus az előadásból hiányzik.) A derengő vörös fény nem a Kreml, nem a pokol, hanem elsősorban a kötelező vámpír-kellék, a vér színét idézi. Pontosabban a vágyott-rettegett középpont itt a vámpír-metaforában összegződik és zárja be a kört: az előadás vámpír-sztorival kezdődik, a nyakszívó vámpír képe rákopírozódik a záróképre is. A vámpírvilág mostanában népszerű a film és az irodalom tereiben, úgyhogy az első pillanatban akár egy másik, a vámpírtudományban jártas kortárs orosz szerző, Viktor Pelevin (a virtualitás virtuóza) beidézésére gondolhatnánk; de rossz helyen járunk. A Büntető század (Kijárat Kiadó 2000) című Jeles András-kötetet (naplótöredékek? gondolatfutamok? följegyzések?) viszont kis szerencsével fölüthetjük pont annál a bekezdésnél, hogy: „Vámpírt tartóztat le a rendőrség a középoroszországi Tulában. Egy húszéves, hajléktalan fiatalember a város egyik parkjában a bokrok közé csal egy részeget, majd a torkának ugrik, átharapja nyakának egyik ütőerét (mindegy lesz majd, melyiket harapja át, teli lesz a friss, alkoholdús vérrel), azzal táplálkozni kezd. Az őrszobán a támadó elmondja majd: az emberi vért először katonai szolgálatának idején kóstolta meg, azóta a hatalmas ország városaiban, falvaiban rendszeresen vámpírkodik.” Ez a Büntető század-részlet a nyitó vendégszöveg az előadásban, amelyben biztosan föltűnnek még a Tiszta szívvel című József Attila-vers töredékei, a bulvártévék kibeszélő-show-inak nyelvezetére hangszerelt, kiszolgáltatott mondatok közé szorítva. És néhány sor Weöres Sándor tündéres Bóbitájából, erősítve az izzó, álmodó "holdbeli" hangulatot.

 

Jerofejev-moszkva-petuski3

 

Az első pillantásra fölismerhető, semmi mással össze nem téveszthető Jeles András-világ (díszlet: Perovics Zoltán) létrehozásában nagy fegyelemmel és odaadással, szinte tapintható, határokat feszegető alázattal vesznek részt a Kaposvári Egyetem színészhallgatói. Mindenüket odaadják. A létezés-szakmában utazó Jeles András pedig úgy (de)formálja, gyúrja, alakítja őket, mint valami szobrász. Vagy kísérletező tudós, lombikkal a kezében, laboratóriumban.

A színház: laboratórium. A laboratórium: színház.

 

 

 

 

Téli utazás

 

Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című regénye alapján

Írta és rendezte: Jeles András

Díszlet: Perovics Zoltán

Zene: Melis László

Korrepetitor: Lukin Zsuzsanna

Játsszák: Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett, Rózsa Krisztián, Szakács Hajnalka; valamint Dargó Gergely (II. évfolyam) és Edvi Henrietta (I. évfolyam)

 

 

Más is látta:

Forgách András: Megfagyott könnyek