Döntéshelyzet

A darab szerzőjének neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem. A német sztárügyvéd, Ferdinand von Schirach (1964) – aki többek között Klaus Kinski családját is képviselte – 45 éves korában kezdett el írni. Ügyvédi tapasztalatait feldolgozó könyvei azonnal a bestseller listákra kerültek, és világszerte több millió példányban adták el őket. Két „esetgyűjteménye" (Bűnös? – 11 meglepő eset; Ártatlan? – Újabb meglepő bűnügyi esetek) és egy regénye (Collini nem beszél) magyarul is megjelent.

Első színpadi művét, a Terrort 2015 októberében egyidőben mutatta be a Deutsches Theater Berlin és a Schausspiel Frankfurt. A darabot az eltelt egy évben összesen 39 német, négy svájci, négy osztrák, két japán és egy venezuelai színház tűzte műsorára, és további bemutatók várhatók Dániában, Szlovéniában és Izraelben is.

A Terror abban mindenképp hasonlít (a Kamra műsoráról már lekerült) Nordosthoz, hogy látszólag mindkettő dokumentumdráma. Torsten Buchsteiner darabja a hírekből jól ismert, valóságos eseményeket dolgozott fel (csecsen terroristák túszul ejtették a moszkvai Dubrovka színház 850 nézőjét), de a szereplők, akik elmesélték a történteket, fiktív figurák voltak. A Terrornak már az alaphelyzete is fikció (bár nagyon is elképzelhető szituáció): egy terrorista eltérítette a Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját, és egy zsúfolt stadion felé irányította, ahol épp 70 ezer ember nézte a német-angol válogatott mérkőzést.

A történteket Ferdinand von Schirach darabja egy bírósági tárgyalás keretei között dolgozza fel. Mi, nézők, az esküdtek szerepét kapjuk: feladatunk, hogy figyeljünk meg mindent, és a végén szavazzunk a látottak-hallottak alapján a vádlott elítéléséről vagy felmentéséről. A bírósági elnök (Kiss Eszter) bevezetőjében többször is elmondja, hogy ítéletünk meghozásakor csak arra hagyatkozhatunk, ami a tárgyaláson elhangzik, minden egyéb hírt, információt, magyarázatot hagyjunk figyelmen kívül. Ezért is szerencsés, hogy nem valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel a Terror, mert így nem kötődik a tárgyalt eseményhez olyan előzetes (esetleg erős érzelmi töltésű) tudásunk, amely eleve befolyásolná az ítéletünket. Olyan ez az előadás-tárgyalás, mint egy laboratórium: tiszta fejjel kezdhetünk el súlyos kérdéseken gondolkodni.

Rajkai Zoltán, Fullajtár Andrea - Fotók: Sulyok László

A tárgyalás a tények, események szempontjából nem tartogat meglepetéseket, nélkülözi a krimiszerű izgalmakat, nincsenek benne váratlan fordulatok, és nem kérdéses, ki a tettes. Az első mondatokból kiderül, mi történt: a légierő tisztje lelőtte az eltérített gépet (fedélzetén 164 utassal), mielőtt az a teli stadionba csapódhatott volna. Ám az az aprólékosság, amellyel a légvédelem válságközpontjának ügyeletes tisztje (Rajkai Zoltán) tanúként ismerteti annak a mintegy húsz percnek a történéseit, ami az eltérítéstől a gép lelövéséig eltelt, hallatlanul érdekfeszítő.

Megtudjuk, hogy az ilyenkor szokásos katonai protokoll szerint a felküldött elfogó vadászgépek előbb megközelítették az utasszállítót, „vizuális kapcsolat" révén megbizonyosodtak róla, hogy valóban idegen tartózkodik a pilótafülkében, majd megpróbálták leszállásra kényszeríteni az utasszállítót. Amikor ez eredménytelennek bizonyult, akkor figyelmeztető lövést adtak le rá. Az is kiderül a vallomásból, hogy egy ilyen vészhelyzetben minden döntést végső soron a honvédelmi miniszter hoz meg, ő adja ki a parancsokat, amelyeket a pilótának követnie kell. És a miniszter az eredménytelen figyelmeztető lövés után nem adta ki a tűzparancsot a polgári gép megsemmisítésére, sőt a tanú vallomása szerint többször is elhangzott, hogy nincs tűzparancs. Ennek ellenére – amikor a repülő már csak néhány percnyire volt a stadiontól – a vadászpilóta rajt vezető Lars Koch mégis lelőtte az utasszállítót.

A bírósági tárgyalás ennek a vadászpilótának (Kovács Lehel) a döntését járja körül. Minden egyéb szál, amely más felelősökhöz vezetne el – például az a kérdés, hogy miért nem rendelték el a stadion kiürítését, holott lett volna rá elegendő idő – kívül esik ezen a tárgyaláson. Ezt akár a darab hibájának is felróhatnánk, ha nem volna egyértelmű, hogy Schirach nem a terrorista filmek logikája szerint gondolkodik, számára nem a kaland és az izgalom a fontos, hanem a morális kérdésfeltevés. A nehezen feloldható dilemmák tiszta, világos, elterelő körülmények nélküli megfogalmazása. Mert valójában azt kéri a nézőitől, hogy az egyes ember felelősségéről gondolkodjanak.

Az ügyésznő (Fullajtár Andrea) a pilóta döntését történelmi és jogi kontextusba helyezi. Egyrészt elhangzik az, hogy a 2001 után kialakult terrorveszélyben a német parlament különleges törvényt hozott a légvédelemről, amely közvetlen terrortámadás veszélye esetén engedélyezte az eltérített utasszállító repülőgépek lelövését is. Ezt azonban később a német alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette, mert érvelése szerint életet nem lehet élettel szemben mérlegre tenni.

Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Kiss Eszter, Mészáros Béla

A védőügyvéd (Mészáros Béla) viszont a kisebbik rossz elvére hivatkozik: abban az esetben, amikor nem lehet jól cselekedni, azt a megoldást kell választani, amelyik a kisebb kárt okozza. De ez az érvelés minden alkotmány alapelvét, az élethez és a méltósághoz való jogot kérdőjelezi meg: ha minden ember élete önérték, mérhető-e ez számokkal, azaz feláldozhatók-e emberek annak érdekében, hogy ezzel több ember életét megmentsék? A válasz korántsem olyan egyértelmű, ahogy azt elsőként gondolnánk. Hiszen például a vádlottat katonaként épp erre képezték ki: veszély esetén feláldozható a civil lakosság védelmében.

A pilóta vallomásában azzal érvel, hogy amikor a terrorista az uralma alá vonta és a stadion felé irányította az utasszállítót, már halálra ítélte az utasokat. De a katona érvelésében nem ez (vagyis hogy az utasok mindenképpen áldozatok voltak) a végső cselekvésre késztető gondolat, hanem az, hogy a terrorista voltaképpen az egész gépet (az utasokkal együtt) a fegyverévé tette, és neki mint katonának kötelessége volt ezzel a fegyverrel szembeszállni.

Ezt a felfogást viszont alapjaiban kérdőjelezi meg az az emberi dimenzió, amit a másik tanú, az egyik utas feleségének a meghallgatása hoz be a tárgyalóterembe. A nő (Rezes Judit) részletesen elmeséli, hogy a férjét a repülőtéren várva mit élt át a bizonytalanságban, majd hogyan szembesült a ténnyel, hogy a repülőt lelőtték. Felolvassa azt az sms-t is, amit néhány perccel a gép megsemmisülése előtt kapott a férjétől, amiben arról ír a férfi, hogy néhány utassal megpróbálnak bejutni a pilóta fülkébe. A vádlott ezzel a dimenzióval nem tud, nem akar szembenézni, mint ahogy arra a provokatív ügyészi kérdésre sem tud válaszolni, hogy mit tett volna, ha a felesége és a lánya is a gépen utazik. Ebbe nem akarok belegondolni – mondja.

A tárgyalást záró vád- és védbeszédek érdekes példázatok segítségével jogfilozófiai szintre emelik a problémát. Ezután a bíróság vezetője hozzánk, nézőkhöz fordul, hogy a tárgyaláson elhangzottakat mérlegelve ítéljünk a vádlottról. A szavazás titkosan zajlik, minden néző a terembe bejövet két kartont kapott („Elítélem", ill. „Felmentem" felirattal), ezek közül kell most az egyiket a nézőtéren körbeadott urnába dobni. A döntés nem könnyű, jó volna elvonulni, kisebb csoportokban tanácskozni még az ügyről. A bírónő figyelmeztet, a büntetés mértéke nem a mi hatáskörünk – ez végképp elbizonytalaníthatja az „esküdteket", akiknek csak két választása lehet. Az előadás az ítélethirdetéssel ér véget: szavazatszámlálás után az elnök kihirdeti és megindokolja az aznapi esküdtszék döntését. (A közönség ítélete színházról színházra, országról országra, sőt összesítve is követhető a terror.theater internetes oldalon.)

Fullajtár Andrea, Kiss Eszter, Kovács Lehel, Mészáros Béla

Ferdinand von Schirach darabja, akár egy gyűjtőlencse, egyetlen pontba fókuszál egy igen összetett problémát: mi az egyes ember felelőssége a döntéseiben. A jogászok érvelésében többször előkerülő Kant végső soron azt mondja, merj a magad értelmére támaszkodni. Vagyis hogy az emberi cselekvések legfőbb morális törvénye, hogy gondolkodó lényként az ember tudatára ébredhet annak, hogy miképp kell cselekednie. Schirach darabjának főszereplője, bár katonaként megtehetné, nem hárítja át a döntés felelősségét a parancsot kiadókra, hanem azáltal, hogy a parancs ellenére is cselekszik, magára veszi a döntés minden felelősségét. Nem védekezik egy stadionnyi füstölgő áldozat felett azzal, hogy „parancsra tettem", hanem tudatában van annak, mit cselekszik: a rakéta kioldásának pillanatában végiggondolja az életét, és világosan érzi azt is, hogy ettől kezdve minden megváltozik számára. Abba azonban, hogy tettének súlyát miképp hordozza, nem kapunk bepillantást – ez az elszámolás („belső dolgok", ahogy a pilóta nevezi) már kívül esik az emberi bíróság hatáskörén.

Bár az ügy, amiben állást kell foglalnunk, akár félelmet, szorongást is ébreszthetne, ám az a közeg, amelyben ezek a kérdések felvetődnek, segítenek felülkerekedni az első emóciókon. Mert a tárgyalóterem egyben rituális tér is (ahogy erre a bírónő bevezető szavai utalnak), ahol egy közösség tagjai összegyűlnek, hogy együttesen elmesélve, megbeszélve a fájdalmas történeteket, megtörjék a gonosz – a felfoghatatlan, a pusztító, a káosz, a félelem – hatalmát. A Kamra előadásán jó megtapasztalni (amit a színházon kívül egyre biztosabban veszni látunk), hogy az mégis csak közös ügy, közös kérdés, hogy milyen törvények szerint rendezi be egy társadalom az életét. A tanúként meghallgatott tiszt arról is beszámolt, hogy a légvédelmi törvény, illetve az alkotmánybírósági határozat nyomán a katonák maguk is sokszor gondolkodtak, beszélgettek, vitatkoztak arról, hogy hasonló vészhelyzetekben mi is a dolguk, miképp is kell cselekedniük. Ez pedig egy olyan társadalom képét rajzolja elénk, ahol a törvények nem elzárják, hanem épphogy megnyitják az emberi felelősség útjait. És ahol az is természetes, hogy a meghozott törvényeknek súlya van, és ahol nem kételkedünk abban, hogy az igazságszolgáltatás elfogulatlanul szolgál közös emberi ügyeket.

Dömötör András rendezése megfelelően alapvetően a szövegre és a benne megfogalmazódó gondolatokra, morális dilemmákra koncentrál. Kálmán Eszter díszlete a masszív bírósági pulpitussal monumentális szürke térbe helyezi a történetet, a szereplőket is szürkébe és feketébe öltözteti, amelyet csak egy-egy fehér ing látványa enyhít.

A színészek dolga nem az ebben az előadásban, hogy árnyalt, sokoldalúan megrajzolt figurákat teremtsenek, hanem hogy világos gondolatokat, alapelveket, álláspontokat közvetítsenek. Vádlottként Kovács Lehel nem sokat árul el az emberről, inkább csak a katonát látjuk benne, de azt feszesen, szépen hozza. Rajkai Zoltán tisztje is elsősorban katona, minden „civil" mozdulatán is a hadseregben megszokott gépiesség uralkodik. Igazán csak akkor zökken ki ebből a tudattalan merevségből, amikor a saját felelőssége került szóba: akkor mérhetetlenül zavarba jön. Rezes Judit gyászoló felesége indulatmentesen képviseli az átélt emberi veszteségben megfogalmazódó számonkérést. Fullajtár Andrea ügyésznője kérlelhetetlen szigorúsággal és fegyelmezetten palástolt vadászkedvvel képviseli a tiszta jogászi érvelést. Mészáros Béla kinőtt zakójú védügyvédje ezzel szemben valami civilséget, lazaságot, lezserséget hoz ebbe a katonai történetbe. Kiss Eszter egyenes tartású, mindig figyelmesen hallgató bírónője végig azt képviseli, hogy mindent pontosan kell érteni ahhoz, hogy aztán az ítélethozatalkor a legjobb tudásunk szerint tudjunk mérlegelni.

Ferdinand von Schirach: Terror

Katona József Színház, Kamra

Fordította: Jónás Péter

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter

Dramaturg: Török Tamara

Hang: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás

Fény: Pető József

Rendező: Dömötör András

Szereplők: Kiss Eszter, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Rezes Judit