Szőnyegre rakott magányok

Hiába Posa áldozata, Carloska nem tud élni a kínálkozó lehetőséggel, talán nem is akar, nem hérosz ő, politikai karrier helyett inkább szeretetre vágyna. Erzsébet iránti szerelme is kifejletlen, tinédzser szalmaláng, fel is adja, amint Posa visszavonhatatlan szeretetét magáénak tudja. Leejtett almájától nem áll messze a fa sem: Seress Zoltán II. Fülöp szerepében nemcsak ugyanannak a Posának a szeretetéért vetélkedik, hanem ugyanazon a szőnyegen eldőlve gyötrődik a magánytól, ahol a fia is tette, csak a király már nem félmeztelen kamaszként, hanem férfihoz illően harapja az öklét, megbontott fekete ingében. Alföldi Róbert rendezése a szeretethiányos figurákat helyezi középpontba a Bárka Színház Vívótermében.

A bensőséges kínlódások terepéül szolgáló pár négyzetméternyi szőnyegre ránehezedik, fölébe tornyosul egy hideg konstrukció. Menczel Róbert díszlete több emelet magas, fémes vázból álló építmény – hangulat, nem pedig konkrét miliő vagy helyszín, egyenes vonalaiból merev szabályzatok hűvös atmoszférája árad. Az alumínium lépcsőházban sietnek a Gyarmathy Ágnes fekete ruháiba öltöztetett szereplők (egyedül a még romlatlan kis infánsnő visel világos színeket), vagy Carlos mászik minduntalan a csövekre. A le és a fel egész rendszere jöhetne létre, ám sokszor esetlegesnek tűnik a haladási irány, nincs pontosítva, hogy például az intrikusok pozíciói valóban a lépcsőfordulók lennének-e, vagy hogy legfelülre valóban csak a király mehet, de a királyné soha, Carlos is csak csimpaszkodhat stb.; így végeredményben a vastraverz hűvös háttér marad. A vertikális mozgásokat horizontális egészíti ki, a már emlegetett szőnyeg körül, amit tologatható paravánok metszenek félbe, mögéjük lehet bújni és elmozdítani őket a helyzetnek megfelelően vagy filmet vetíteni rájuk. A szereplők ugyanis időnként a nézőtérre ülve veszik kamerával egymást, mi, nézők pedig láthatjuk a paravánra vetítve valakinek az arcát. Így filmezi Carlos az apját, vagy a király Posát, vagy a közönséget, csak éppen az nem világos, hogy mi célból válnak láthatóvá a szuperközeliből vett rezdülések. Talán a kifürkészhetetlen belsők kerülnek tesztelésre, talán csak a statikus színpadkép lesz mozgalmasabb, olykor pedig játékba kerül a felvétel, például Carlos és a Királynő képe elválik két széttartó paravánon. Maga a paraván is a játszók keze ügyébe kerül, mikor például Carlos és Alban a királyné szobája előtt kis híján összecsap, ütközésükhöz két paraván szárnyat löknek egymásnak. De a vetítés feleslegesen szét is zilál jeleneteket, mint Posa és Fülöp párbeszédét a már említett kamerázás. Sőt, utána még a márki monológjának nagyságát is lerontják némely rejtélyesen feltűnő és egy hátsó takarás fölött érthetetlen okból végigmasírozó ezüstös sorminta alakok. Ez a kép érdektelen és zavaró, máskor viszont szép kompozíció születik, mint mikor az aranjuezi kertben a Királynő magányát (is) jelképező szőnyeget a kis infánsnő nárcisszal rakja ki, enyhít a feketén.

Míg a díszlet és a megteremtett alaphangulat egy formalista színházi nyelv felé mutat, addig a színészi játék ingadozik a stilizáció és egy szenvedélyesebb, részletekbe menő ábrázolás között. Kálid Artúr Albanja és Gados Béla Domingo gyóntatója teljesen statikus alak, szinte két gépezet, akiket csak a saját intrikáik, és a hatalom gépezete működtet, még indulati kitöréseik is precízen formáltan, kevés és célratörő gesztussal történnek. Varga Anikó érzelmes Ebolit formál, szerelmi csapongása mellett időről időre artisztikus, szinte koreografált mozgásokat végez. Ilyés Róbert visszafogott Posa márkit alakít, férfiasan felhős homlokkal és opportunistán. Halovány Királynőt játszik Tompos Kátya, szintén visszafogott mozdulatokkal és mimikával. A magányos király és királyfi ugyanakkor szenvedéllyel beszéli ki magát, s a többiekénél sokkal mozgalmasabbra van hangszerelve: Seress és Makranczi alakítása zsigeri, mélyről fakadó, érzékeny és árnyalt. De az alakítások nem egyenletesek, mert az előadás egésze is hullámzó, olykor pergő, utána nyújtott és vontatott, Vörös Róbert több dramaturgiai beavatkozása ellenére is hosszabb a kidolgozottnál. A szereplők derekasan mondják Schiller veretes sorait, de több résznél csupán felmondják, nem érezni világosnak és élőnek a mondatokat, miközben az előadás érezhetően a szöveg hangzását próbálja a képek és a redukált helyzetek mellé helyezni. Az előadás patetizált lesz, lírikus irányba mozdul, s a végeredmény inkább elégikus, mint drámai költemény.

Schiller: Don Carlos

Bárka Színház

Fordította: Vas István

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Gyarmathy Ágnes

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Makranczi Zalán, Seress Zoltán, Ilyés Róbert, Tompos Kátya, Varga Anikó, Kálid Artúr, Gados Béla, Károlyi Lilla Márta/Máté Cintia, Csuha Bori, Gilányi Zsóka, Barta Árpád, Marofka Mátyás