Nem tenni és nem lenni

A színpadkép tükröt tart elénk: egy nézőteret látunk. Egy valamikori nézőteret, ami jelen pillanatra egy elhagyatott, fekete ipari takarófóliával így-úgy még védett, felállványozott, de félbehagyott térré változott. Színházzá. A 180 fokos fordulat eléri, hogy állandóan reflektáljunk arra, hol vagyunk – erre a szöveg s a játék is újra és újra rájátszik. A széksorok, lépcsők, karzat, technikai fülkék, a nézőtér bejáratai szinte jelenetről jelenetre újabb funkciókat látnak el, újabb jelentéseket kapnak, univerzálisak: mindig ugyanabban a köpönyegben maradva tudnak más és más térré válni. Így lesz a nézőtér konferenciaterem, bezár(atot)t színház, elnöki palota terme, kint és bent, fent és lent. Ami viszont meghatározó gondolatként mindvégig kifejezésre kerül: a közösségi tér reprezentatív volta és kontrasztként éppen ennek a kirakatnak a hiánya. Mikor a közösségi tér kiürül, a magány még tapinthatóbbá válik. A nézőtér egy ponton képes átalakulni egy szürreálisabb, játékosabb térré: a széksorok között egy nemzet történelmének maradványai vagy egy (nemzeti?) színház kopott kellékei halmozódnak fel. A játéktérben és a játékban is egymásra mosódik történelem-politika-közélet (a történeten belül maradva) és (a történeten kívülre kerülve) a színház saját maga, és az ő történelemben-politikában-közéletben elfoglalt helye: finoman lebeg (akárcsak egy szellem a széksorok fölött) mindvégig a kérdés: mennyire bukkan elő a megformált szerep mögül a szerepet alakító színész? Kik azok az otthontalan vándorszínészek, akik rongyosan, megtörten, az emberek tekintetét kerülve érkeznek, és méltóságteljessé magasztosulnak a színpadon a játékban? Kik azok, akik a végső pusztulást, mészárlást már szenvtelenül, rezzenéstelen arccal – ha nem is páholyokból, de – egy színház nézőterén ülve bámulják?

Szabó Kimmel Tamás

A történet ugyanis Alföldi Róbert értelmezésében egyenes vonal: lassú, de megállíthatatlan hullás a pusztulásba. Szinte észrevétlen, később nagyon is sebes sodródás a korrupt, mocskos kezdettől a tehetetlen dühön, kétségbeesett tétlenségen, kétkedésen, a tett hiányán keresztül a végső romlásba. Az eredeti szöveghez képest megváltoztatott jelenetsorrend lehetővé teszi az erős felütést: egy huszonegyedik századi elnöki beiktatási ceremóniát látunk, s csak aztán az éjszakai őrszemeket, akik az ünnepség után részegen zseblámpákkal derítik föl az ismeretlen terepet. Az első jelenet meghatározza az előadás vonalát, és elindítja a fő motívumokat. Egy ilyen felütés után sűrűsödik például Marcellus mondatainak jelentése („Mondja meg valaki, mért kell nekünk szigorú őrködéssel a lakosságot éjjel is figyelni? Miért öntenek rézágyúkat naponta… Mi készül itt, hogy izzadó rohamban az éj s a nap vállvetve robotol? Tudja ezt valaki?”) Nyugtalanító alaphelyzet. S ez csak a kezdet.

Képek forrása: nemzetiszinhaz.hu

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2012/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 495 Ft

Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 Nemzeti Színház

Fordította: Nádasdy Ádám

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Nagy Fruzsina

Zenei munkatárs: Zságer-Varga Ákos

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Makranczi Zalán, Szabó Kimmel Tamás, Mátyássy Bence, Rába Roland, Szatory Dávid, Marton Róbert, Hevér Gábor, Fehér Tibor, Farkas Dénes, Előd Álmos, László Zsolt, Nagy Mari, László Attila, Hollósi Frigyes, Znamenák István, Söptei Andrea, Radnay Csilla

Más is látta:

Gát Anna: Őrült beszéd és helycsere a Nemzetiben

Tarján Tamás: Tiszán innen, Dunán túl

Zappe László: Szétesett a világ, kifordult a színház

Beszélgetés a rendezővel:

hvg.hu