Okos fejével biccent, de remél?

A magányos Úr fáradtan suttogva konstatálja, hogy megtette a magáét, most már pihenni szeretne. Maga elé mormogott szavai betöltik a világmindenséggé táguló teret. Nincs benne gőg. Ennyire telt, eddig jutott.

A lelassított idő azonban hamar felpörög, és meg sem áll egészen a végig, melyet aztán valóban nem tudunk feledni, mert visszatér a kezdet magányos, egyszerű csöndjéhez. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább száguldjunk végig az emberiség történetén. Bár Alföldi Róbert a Nemzetiben idő helyett téren át hajtja az Embert. Nem hatódik meg a feladat nagyságától és saját magától. Inkább bepörgeti az eseményeket, igazodva a mai fiatalok sebességéhez. Hiszen a nézőtér nagy részén középiskolások, egyetemisták ülnek. A színpadon pedig saját magukat látják. Alföldinél az első emberpár (Tenki Réka és Szatory Dávid) egymás szemébe belevesző, szavakkal játszó két kamasz, akik köré szerelmük von burkot, akiket szerelmük ringat a paradicsom közepére, egymáson kívül nem is létezik számukra semmi más, ez az ő kis édenük. Fiatalok, ahogyan a mindenkori (inkább mindenholi) világ-tömeg is farmeros-tornacipős tinikből áll (a Nemzeti fiataljai odaadóan söpörnek végig a világon). Az előadás meg-megengedi a poént is a súlyos filozófia mellett, például mikor Éva beleharap az almába, behúzza a nyakát, várva az égszakadást-földindulást, de „semmi”. Aztán persze mégis. A másik humorforrás természetesen Lucifer (László Zsolt, nem elrajzoltan „démoni”, hanem cool, okos és megnyerő), aki cinizmusával, gúnyos megjegyzéseivel, lendületével nem hagyja meghatódni magától az embert. A „tagadás ősi szelleme”.

Tenki Réka, Szatory Dávid - Fotó: Szabó Dorottya

A Nemzetiben a Tragédia minden színe a jelenben játszódik, talán a világ különböző tájain, amik persze már annyira globalizálódtak, hogy egzotikus idegenségük mellett megvan az ismerős ugyanolyanságuk is. A Föld egy kis falu lett, szimultán van jelen a szobánkban ki tudja hány világ. Mint mikor tévécsatornák között csattogtatunk, vagy a hálón szörfölünk: Észak-Afrikában rongyos gyerekeket dolgoztat a cabrióval begördülő milliomos, akinek őrei géppisztollyal őrzik a ritka kincset, a vizet. Máshol az örök napsütésben unatkozó népség veti rá magát harcban izzadt-sebesült hősére, itt-ott szószékekről nyilatkoznak, uszítanak, akik odaférnek a mikrofonhoz, közben fülledt medencében partiznak, gruppenelnek a gazdag, elkényeztetett kölykök.

Alföldi úgy döntött, nincs szüksége a történelmi-eszmetörténeti képeskönyv tablóira, nem panoptikumon sétáltatja keresztül a nézőket, nem öblögetteti a szállóigévé vált sorokat (sőt, a szöveget feszesebbre húzza), nem dagonyázik a nagyság, méltóság, nemesség veretes érzésében. Nem használ lepedőket a görög és római színekben, nem rokokó ruhakölteményekre spriccen a párizsi nemesség vére. Lemondva a giga-megalátványról egyszerű jeleket használ, üres tere azonban lassan megtelik: nincs átállás a színek között, nem tűnik el egyik a másik előtt: minden ott marad: a föld, ahova lerántódik a paradicsomból az első pár, a maradandóságnak szánt építmény lerakott alapjai, a testnedvekkel és dögvésszel teli medencék, a felborogatott szó- és kerekes székek. Néha egy fotel is elég: hol Kepler neje, Borbála bújik mögé szeretőjével, hol az utolsó emberpárok egyikének hulladékból összetákolt kunyhójaként funkcionál. A falanszter nem óriási, hideg, fehér terem, csak egy villódzó laptop-monitor, aminek fényénél egyre sápad a fanatikus tudós.

László Zsolt - Fotó: Szabó Dorottya

Az Úr által teremtett világ a színpad világa, egyvalaki szól be neki a harsány ünneplés közepette (Szemenyei János reklám-sláger és Walt Disney Herculesét idéző dizsizenével médiafelhajtást csinál a teremtés aktusának). Egyvalaki a nézőtérről: a mű első kritikusa, Lucifer. Köztünk, „műkedvelők” közt ül, szemlélője az alkotásnak. Az Úr a színpad világát teremtette, s kilépni a teremtett világból itt a színpadról való lelépéssel egyenlő: az Űr a nézőtér, ahol Ádám megkísérli egyszer az öngyilkosságot, de kötelessége elől nem menekülhet: vissza kell térnie a színpadra, nincs más lehetőség számára, tudja ezt ő is.

Alföldi okos és határozott döntéseket hoz, és vállalja színpadi tettének következményeit („nemes de terhes önlábunkon állni”): a tempó miatt veszt az érthetőségből (ezen a rossz akusztika sem segít, szerencsére a hangokkal és hanghatásokkal való játék részét képezi, hogy a szereplők mind be vannak mikroportozva, és sokszor nem csak hangjukon, de kihangosítva halljuk őket, ennek dramaturgiai funkciója legtöbbször a nyilvánosság megjelenítése az államférfiaknál, vagy éppen az intimitás aláhúzása, néha kiemelés vagy eltávolítás); de közelebb kerül a fiatal befogadókhoz, akik nem unják magukat a színházban. Vagy például azzal, hogy a főszerepeket ennyire fiatal színészekre bízza, a tapasztalat hiánya miatt alkalmanként veszélybe kerülhet a filozofikus gondolatok megéltségből fakadó súlya, viszont helyette a lendületet, a harc és a lelkesedés szenvedélyét érezzük közelebbről. Lemond a képeskönyv vizuális tobzódásáról, de helyette meglepő ötleteket éget az emlékezetünkbe, például a konstantinápolyi focicsapatot, vagy a Stephen Hawking-szerű nyálafolyós, béna zseni-Keplert, aki tolószékében csak ujjait tudja mozgatni, és helyette a computere beszél géphangon (megkapó hatás, mikor egy váratlan pillanatban egyszer csak a szerelmes férfi gondolatait halljuk belső, „ideális” hangján).

A Római szín - Fotó: Szabó Dorottya

A kamaszok tömegéből és lendületéből kiemelkedik két arc: Makranczi Zalán minden megszólalása egy-egy új világban egy új mikrovilágot hoz: karakterei érdekesek, egyéniek és pontosak. Az eszkimó színben a síruhás, elállatiasodott túlélőn sokáig gondolkodom, ki lehet. Ki ilyen feltűnően jó? Nem látom az arcát, csak a tapsnál: Stohl András.

Bár tudván tudjuk, a megfeleltetés szimplává silányítja a szavakat és képeket, de óhatatlanul kopírozódnak mondatokra, helyzetekre, fogalmakra a rendező-színházigazgatóról szóló előadáson kívüli hírek: más értelmet nyer ezen háttértudás fényében a küzdelem szó. Az erkölcsi parancs: a „bízva bízzál”. A zárómondatok szikár egyszerűsége is súlyosabb a szokásos fanfárnál, megtisztító megbocsátásnál, reményt keltő atyai jóságnál, és erősebb, mert jelen idejűbb a cinizmusnál is, amit az utolsó mondat visszájára fordításával, gúnyként feltüntetésével érhet el rendező. Alföldi Róbertnél a Nemzetiben az utolsó mondat egyszerű, mindennapi, fáradságos, vállalt, sziszüphoszi küzdelmek, a néha elkeseredett, de konokul továbbharcoló hang egyszerű ereje bújik meg benne. A fiatal pár még várná, hogy jöjjön valami ennél több, valami bíztató, valami, ami nagyobb bizonyosságot ad a küzdelem értelmére vonatkozóan. De csak a csend beszél tovább. Ennyivel kell beérnünk minden nap. Menni kell tovább. Egyszerűen. Okosan. Szívósan. Biccentünk.

Nemzeti Színház

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Koreográfus: Gergye Krisztián

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tűü Zsófia 

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Blaskó Péter, Tenki Réka, Szatory Dávid, László Zsolt, Stohl András, Bánfalvi Eszter, Gerlits Réka, Martinovics Dorina, Mészáros Piroska, Radnay Csilla, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, László Attila, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence

Más is látta:

Zsedényi Balázs: Trendi