A felszínen Léni
Forgách András: Léni vagy nem Léni – Pinceszínház
Egy kitűnő tanuló, gyönyörű lány szigorú apjának parancsa ellenére is titokban táncórákat vesz, nem törődve azzal, hogy ezzel szülei kapcsolatát is válságba sodorja. Később, mikor elnyeri apja beleegyezését, jócskán túlkorosként balettot kezd tanulni, nem törődve azzal, hogy többször eltörik közben a bokája. Első fellépése máris hatalmas siker; utána két évig ünnepelt sztárként turnézik, s a legnagyobbak között tartják számon. Végül súlyos térdsérülést szenved, s egy időre abba kell hagynia a táncot. Még mankóval a kezében, azzal a lendülettel, ahogy kilépett a rendelő ajtaján, elbiceg egy moziba, megnéz egy filmet, és a hatására eldönti, hogy filmsztár lesz. Minden követ megmozgat, felkeresi a film rendezőjét – és a következő filmjében már szerepel is. Ez Leni Riefenstahl első, a politikai közfigyelmen messze kívül eső huszonhárom éve. Ennyi – pusztán ebből a fanatikus, letaglózó jellemből remek drámát lehetne írni.
Csak ezután lett ő az egyetlen nő a Harmadik Birodalomban, aki igazán nagy karriert tudott befutni. Csak később lett megannyi, a mai filmgyártásban, dokumentum- vagy játékfilmrendezésben megkerülhetetlen technika feltalálója, egyúttal a náci propaganda-gépezet lelkes kiszolgálója; filmrendező, aki egy koncentrációs tábor cigány fogvatartottjaiból válogat statisztákat filmjéhez – miközben zsidókkal barátkozik, az Olimpiáról szóló filmjében pedig egy afro-amerikai sportolót dicsőít. Aki talán maga sem fogja fel, miben vesz részt – de ez sosem derül ki, hiszen naplóiban, visszaemlékezéseiben hajlamos a hazudozásra. És akit a háború után ötven per és meghallgatás után végül felmentenek – azaz a legenyhébb kategóriába, a volt rezsim szimpatizánsai közé sorolnak. Ez az ellentmondásoktól hemzsegő, egyfelől kiismerhetetlen, másfelől ezer újabb és újabb motiváció, lelki rezdülés lehetőségét magában hordó személyiség, azaz Leni Riefenstahl életének „utolsó” nyolcvan éve még vagy két-három újabb kiváló drámához adhatna alapanyagot.
Forgách András a Pinceszínház felkérésére megkísérelt megírni ezek közül egyet – ám az ebből készült előadás végén nem érezzük úgy, hogy közelebb kerültünk volna Leni Riefenstahlhoz; sem a történelmi alakhoz, sem a részben fiktív drámaszereplőhöz. Forgách Lénije megrögzött exhibicionista, egy saját tehetségét igen jól, a szerénységet hírből sem ismerő díva, egy dirigálásra született primadonna. Ez csak a felszín – de a mélység hiányzik az előadásból is, a drámából is. „Én csak a szépséget kerestem, a test szépségét, a természetét” – mondja fel Léni a kvázi lexikonidézetet, amit mindenki ismer, s ami sokadszor olvasva-kimondva csak üres frázis, nem jellemvonás. Leni Riefenstahl egész életében nem engedte közel magához, a legbenső énjéhez az embereket. Ezt a róla szóló drámának kellene megtenni helyette – de az nem teszi. S nem ad tényeket sem – egyes fontos mozaikdarabok kimaradnak vagy hiányosak, túlontúl számítanak a néző előzetes tudására, más információk pedig lufiként pukkannak ki, mert Leni állandó hazudozása miatt lehetetlen eldönteni, hogy az elhangzottak közül mi volt igaz, s mi nem. Ami viszont bizonyosnak tűnik, sosem több frázisnál: „Nekem a munka mindennél fontosabb volt. Két évig csak vágtam, és vágtam, és vágtam, és újravágtam, és szétszedtem, és összeragasztottam, és kidobtam, és kikurkásztam a szemétből, addig fúrtam és faragtam, amíg meg nem született az az architektúra” – érdekes ez a lelkesedés önmagában is, de a lényeg az volna, hogy megértsük, meglássuk a miértet. De nem látjuk, mert nem mutatják. Pedig vannak próbálkozások az élő ember megidézésére: a 101 éves Leni krónikus hólyaghurutjáról, fájdalmas injekcióiról, ráncfelvarrásáról beszél – de ez csak annyit jelent, hogy még ő, a nagy művész is olyan ember, mint mindenki. Ez közhely. Rosszabb, amikor felbukkan a megszokott szexista praxis: ha a nő jó karriert ért el, az részben vagy egészben biztosan testének és szexuális nyitottságának köszönhető. A kurvaság: ez előadásban olykor ennyi volna hivatott megfejteni Leni sikerének titkát.
Bagó Bertalan, az előadás rendezője nem próbálja a hiányosságokkal küszködő szöveget színházi „különlegességekkel” izgalmasabbá tenni, noha a szerző maga is ad ötletet ehhez. „Adolf több szerepet játszik, valamint a [25, az 50 és a 100 éves] Lénik besegítenek egymás jeleneteinél”, javasolja a drámában Forgách, de Bagó szinte teljesen realista előadást rendez, ahol „Adolf”, azaz a minden férfiszerepet játszó Szegezdi Róbert egyetlen egyszer öltözik Hitlernek, mindig máskor parókával, ruhával és beszédmóddal a lehető leghatározottabban elkülönített szerepeket játszik, s így tesznek a színésznők is – azaz fel sem merül, hogy a paróka nélküli, szőke, rövid hajú, szigorú beszédű, ápolóruhába bújt nő azonos lenne a dús, fekete göndör hajú, neglizsés, kislányos modorú Lénivel, ha mindkét szerepet Marjai Virág játssza is. A baj természetesen nem a szerzői utasítás be nem tartásával van, hiszen a szerző szava korántsem szent – de a hosszú monológokra, kihallgatásokra, beszélgetésekre, egyszóval csak szavakra épülő darab jellegénél fogva meglehetősen statikus előadást eredményez, ami abszurd vagy szürreális elemek – mint a Lénik szimultán megjelenítése, a francia vallatótisztet és teniszbajnokot is játszó Hitler – vagy lehető legjobb formájukban lévő, kivételesen tehetséges színészek zsenialitása nélkül hamar unalmassá válik. Bagó mindaddig kerüli az ilyesfajta előadásmódot, ameddig Forgách nem írja úgy a drámát, hogy a három Léninek mindenképp a színen kelljen lenni, Léni-alakban és egymásra reagálva – ezért ez a jelenet csaknem két óra után meglehetősen oda nem illőnek, mesterkéltnek tűnik.
Hasonló átgondolatlanságok, félig megoldottságok szövik át meg át az előadást. Az egyébként kiváló látványtervező, Vereckei Rita fogasról lógó ruha-erdeje vagy teljesen súlytalan, mert annyit jelent csupán, hogy a vérbeli primadonnának, Léninek ilyen sok ruhája van – vagy ha a köpönyegforgatásra utal, úgy az elnézhetőnél erősebben emlékeztet a Katona József Színház A kétfejű fenevadjának díszletére. E ruhák közt itt-ott reflektorok vannak elhelyezve – ez finom utalás Riefenstahl rivalda-mániájára. De aztán az előadás vége felé Léni partnere egyszer csak kamerát fog a kezébe, és egy minden elemeltség nélküli, realista jelenetben filmezni kezdi a beszélő nőt; az előadás végén pedig egyenesen az egyik Léni filmezi a többit, kezében a Léni vagy nem Léni szövegkönyvével – ezzel már tökéletesen összezavarva a kamerás-filmes metaforát, még akkor is, ha érthető, hogy valamiféleképp egy újabb Riefenstahl-film forog az előadás alatt a színpadon, főszerepben, mint mindig, Lénivel.
Nehezen érthető az is, hogy miért várta el Bagó a színészektől, hogy minden szerepükben más és más hangon beszéljenek, hiszen egyrészt jó volna látni, ahogy a színészek nem olyan külső jegyekből építenének karaktert, mint a hanghordozás vagy a jelmezek, másrészt az elváltoztatott hang sokszor affektálásnak hat. A legkevésbé Szegezdi Hitler-paródiája működik: a kabarétréfaként megjelenített vezér egyetlen másodpercig sem vehető komolyan, pedig Léni és Hitler viszonya a nő életének talán legérdekesebb kérdése. Marjai Virág fiatal Léniként egyszínűen viháncoló, más szerepekben egyszínűen szigorú; Almási Éva az öreg Léniként (néni-Riefenstahlként) érthető, hogy dívát játszik, de túlzottan lassú beszéde, elnyújtott szavai így is zavaróak. Pápai Erika játszhat a legtermészetesebben, azaz ő nemcsak beszédével ábrázol jellemet, mint Szegezdi legtöbbször, hanem tud érzéki vagy rejtélyes is lenni.
A túl hosszú, dramaturgiai ív nélküli és így tetszőlegesen felcserélhető vagy kihúzható jeleneteket olykor Hitler beszédei szakítják meg – a környezetükből kiragadott részletek rémisztően ismerősek lehetnek nemcsak a jelenből, de a mindenkori múltból is. Bagó talán ezt ismeri fel, mikor a filmfelvételek Hitler-arcát egy arctalan bábura vetíti: a szövegek bármilyen, egyéni hatalomra törő ember szájába adhatóak. Ezek a jelenetek mégis erősen eltérnek az előadás egészétől. Ez nagypolitika, ez történelem – nem egy rejtélyes ember benső világának árnyalatai. Mégis, mintha a rendező és a drámaíró is jobban kiigazodott volna az előbbiben, mint az utóbbiban.
Forgách András: Léni vagy nem Léni
Pinceszínház
Díszlet, jelmez: Vereckei Rita
Zene: Horváth Károly
Rendező: Bagó Bertalan
Szereplők: Almási Éva, Marjai Virág, Pápai Erika, Szegezdi Róbert
Más is látta:
Tarján Tamás: Ki vagy te, Leni?
Ady Mária: A gonosz Léni banalitása
