Kiszorítva

Ez az a pont, ahol Szálinger Balázs drámája hangsúlyosan átértelmezi, maivá transzponálja a felhasznált szövegeket. Az Oidipusz gyermekei alapjául három görög dráma szolgált: Euripidész Phoiníkiai nők, Aiszkhülosz Heten Théba ellen és Szophoklész Antigoné című alkotásai. Az első kettő a nagyközönség előtt gyakorlatilag ismeretlen, szinte sosem játszott darab, a harmadik alighanem a legismertebb görög dráma. Szálinger több szempontból is roppant nehéz feladatot vállalt magára: egyrészt létre kellett hoznia a három darabból egy egyenes vonalú, világos, konzisztens szöveget, másrészt autonóm drámát írván nem elégedhetett meg a darabok sajátos „újrafordításával": olyan nézőpontot, gondolati csomópontot kellett találnia, mely valóban indokolja egy új mű létrejöttét. Ráadásul mind a választott tárgy és stílus, mind az író eddigi munkássága felkelti a várakozást: talán létrejöhet egy verses formájú, költői, jelentős irodalmi értékkel bíró, mégis világos, mainak, modernnek ható, közérthető szöveg. Nos, nem jön létre. Igaz, az ív megvan, a cselekményvezetés jórészt zökkenőmentes, s a Kar említett átformálása önmagában is jelentheti a sajátos nézőpontot. Ám a mai család sémája igen gyorsan kimerül. A négy szereplő ugyanis erősen tipizált alak, reakcióik, kommentárjaik egy idő után pontosan kiszámíthatók - márpedig a cselekmény előrehaladtával funkciójuk mind inkább ezekre a reakciókra, kommentárokra korlátozódik. Komolyabb szerephez csak az első felvonásban jutnak, a második részben fokozatosan átadják helyüket a főszereplőknek. Ebben persze annak is része van, hogy az Antigoné cselekménye, konfliktusai, dialógusai önmagukban is érdekesek, feszültek, s értelemszerűen ezekre fókuszál a szerző. A mai nézőpont itt csak kisebb részt van jelen az ironikus kommentárokban - bár az a gesztus, mely egyértelműsíti, hogy a Trencsényi-Waldapfel Imre által következetesen félrefordított „ember-himnuszt" ma már nem lehet direktben elmondani (csak könyvből magolni vagy tévén, egy régi kor moráljának és színházi ízlésének lenyomataként megtekinteni), azért beszédes és találó. Ám a kortársi nézőpontot sokkal inkább a főszereplők ismerősre hangolt beállítása képviseli. Ezen a ponton azonban egyértelműen csalódást okoz az Oidipusz gyermekei: a szöveg több jelenetben is szinte csak szóhasználatában, fordulataiban tér el az eredetitől. És Szálingernek nem sikerül úgy megemelnie a textust, hogy a köznapi szóhasználat valamiképpen mégis költészetté váljon, hogy a banális fordulatok lírává stilizálódjanak. Igaz ez persze az első felvonásra is, de nyilvánvalóvá mégis itt válik, ahol egyes dialógusok szinte mondatról mondatra követik az eredetit. Csak éppen nem Trencsényi-Waldapfel plasztikusan költői sorait vagy Mészöly Dezső szerintem abszolút kortársi hangvételű, világos, dinamikus és szellemes dialógusait olvassuk/halljuk, hanem szárazabb, egyszerűbb és egyszínűbb párbeszédeket.

Keres Emil, Szervét Tibor - Fotó: Sulyok László

A Radnóti Színház előadása persze változtathatna ezen. Erősíthetné, illetve tompíthatná a darab bizonyos hangsúlyait, ötletekkel dúsíthatná a szituációkat, megpróbálhatná vizuálisan elemelni, sűrűbbé, poétikusabbá tenni a jeleneteket. Érződik is ilyen törekvés Valló Péter rendezésén, ám többnyire kevéssé szerencsés ötletekben nyilvánul meg. A Benedek Mari változatos ízlésű és eleganciájú mai ruháit viselő szereplők  mindegyike rémületes patacipőt hord, nyilván a koturnusra ironikusan asszociáltatva. Ha eltekintünk a koturnushoz kapcsolódó félreértésektől, akkor is csekély az ötlet hozadéka; azt, amit bizonyos antik formák életképtelenségéről, illetve kétes ízlésű újrahasznosításáról elmond, amúgy is elmondja szöveg és előadás. Ugyanakkor végiggondolatlannak ható szituációk sorát eredményezi: a szereplők között ugyanis van, aki magától értetődő természetességgel jár benne, van, aki láthatóan koncentrál, hogy el ne essen, s olyan is, aki leveszi (nem is tehet mást, ha közben a kanapén kell egyensúlyoznia). Vagyis a játék nem teszi világossá a viszonyt a felhasznált eszközhöz, ami által annak jelentése, szimbolikus tartalma kilúgozódik. (Arról nem is beszélve, hogy a Radnóti nem túl meredeken emelkedő nézőterének legtöbb pontjáról a cipők látványelemként is kevéssé feltűnőek.) Hasonló bizonytalanság érződik a halál szimbolikusnak, költőinek szánt megjelenítésekor is. A holtak mindkét felvonásvégnél lufikat magukra kötve vonulnak be. Ami látványnak nem különösebben izgalmas, jelképnek kissé önkényes. Ráadásul a szövegnek megfelelően Antigoné odavezeti apját Iokasztéhoz, hogy az megérinthesse kedves halottját. Ez nem működhet: vagy „hús-vér" halott, vagy lufis szimbólum van jelen a színpadon - ennek figyelmen kívül hagyása vagy túlzott rendezői nagyvonalúságra vagy bizonytalanságra vall. (Abban pedig, hogy a végére az agg Teiresziasz is kap egy lufit, riasztóan iskolás lekerekítési szándék érződik.)

Gazsó György, Martin  Márta, Menczel Andrea - Fotó: Sulyok László

Ugyanakkor Valló Péter rendezése nem tisztázza a darab következetlenségeit. Illetve: a következetlenség nem is szerencsés szó. Inkább arról van szó, hogy a választott nézőpont, a család megjelenítésének módja nem egyszer ellentmond a történet bizonyos elemeinek, hivatkozásainak. A karként választott família ugyanis a tipikus kisemberi gondolkodást képviseli: a családtagoknak nincsenek különösebb eszméi, szeretnék élni a maguk életét, igazat többnyire az erősebbnek adnak, méltán utálják azt a helyzetet, hogy választott politikusaik befurakodnak mindennapi életükbe, életterükbe, s van elég gógyijuk ahhoz, hogy túléljék a rázós helyzeteket. Róluk nyilvánvalóan nem hihető, amit Haimón mond, hogy Antigoné halála miatt fellázadhatnának a zsarnokság ellen, de azt sem tudjuk, milyen viszonyban vannak az istenekkel (a politikusokról ez meglehetősen nyilvánvaló), van-e olyan erkölcsi mércéjük, melyet földi és égi törvények viszonylatában alkalmazhatnának, s egyáltalán amolyan tipizált átlagként megtestesítik-e a thébai átlagpolgárt. Az ellentmondásokat így is, úgy is feloldhatná az előadás, szólhatna akár arról is, hogy hiú Haimón reménye - ehhez persze jóval ironikusabban, kritikusabban kellene ábrázolnia a család tagjait. Ám Valló nem mond le arról, hogy kívülállásuk, kommentárjaik valamiféle erkölcsi fölényt tükrözzenek - ami viszont szöges ellentétben áll viselkedésükkel. S mivel az isteni princípium inkább csak hivatkozásként, ürügyként van jelen (Teiresziasz alakja csaknem értelmezhetetlenné is válik), Antigoné áldozatának magasabb értelme éppúgy kérdésessé lesz, mint Kreón végső kétségbeesésének eredője. Karakter és cselekedet ellentmondásai ráadásul a közszereplőknél is fellelhetőek: a sima modorú, demagóg, gátlástalan Eteoklészben és a hebrencs, izgága, uralkodásra valóban alkalmatlannak tűnő Polüneikészben napjaink jól ismert politikus típusait ismerhetjük fel. Ők dúlják fel az átlagember békéét, az ő hatalomvágyuk követel értelmetlen áldozatokat. Csak hát a darabban nem követel, hiszen a két fiú - éppen az értelmetlen vérontást kerülendő - egymással vív meg életre-halálra a hatalomért. S ez az, ami az előadásban megjelenő testvérpárról nehezen képzelhető el. Vagyis Valló rendezése a szerzőt követve tovább devalválja, ironizálja a történet politikus figuráit, miközben nem változtat az ennek a jellemzésnek több ponton ellentmondó történések menetén.

Bizonytalan, egyenetlen, szakadozott tempójú előadás jön így létre, melynek sikerültebb, hatásosabb pillanatai jórészt a színészeknek köszönhetők. Elsősorban az Antigoné megszállottságát és józan határozottságát, mindenre kész elhivatottságát és halálfélelmét, gyöngéd szeretetét és alig leplezett gyűlöletét, erőgyűjtéseit és megtorpanásait egyaránt erőteljesen, intenzíven megformáló Petrik Andreának, valamint a Iokaszté primadonna-allűrjeit és emberi fájdalmát egyszerre megmutató Csomós Marinak. A többiek játéka talán kevéssé eredeti, de többnyire markáns és a hatásos. A családi kar tagjai - Gazsó György, Martin Márta, Menczel Andrea és Szombathy Gyula - ha már nem léphetnek el a tipizálástól, legalább színesen játsszák a típusokat (Gazsónak nem is annyira a szavai az emlékezetesek, mint inkább az arcára ki-kiülő hüledezés, döbbenet, felháborodás). Szervét Tibor (Kreón) az elfuserált zsarnok tündöklésének és bukásának precíz analízisét nyújtja - ha kicsit kevesebbet használna jól ismert eszközeiből (gesztusaiból, hangsúlyaiból), akár eredeti, izgalmas alakítás is születhetne. Adorjáni Bálint sima nyelvű, jó modorú viperának láttatja Eteoklészt, akinek cselekedeteit legfeljebb az igazolja, hogy a Klem Viktor által játszott Polüneikész szinte mindenben megfelel a lesújtó testvéri véleménynek. Kovács Krisztián motorról színre érkező, tiszta tekintetű Haimónja mintha velük képezne kontrasztot. Gyabronka József futárszolgálatot teljesítő Hírnöke a hitelesen elővezetett kisember-portrék számát gyarapítja, Bálint András Oidipuszának szuggesztív vergődése már-már felejteti, hogy a tragikus sorsú király szerepeltetése nem érződik különösebben indokoltnak az előadásban. Keres Emil és Marjai Virág nemigen tehet arról, hogy Teiresziasz, illetve Iszméné alakjának inkább csak dramaturgiai funkciója van a játékban. Bagossy Levente méltóságteljes, egyszerűségében is komor díszlete talán az optimálisnál nagyobb teret hasít ki a térből; úgy szorítja ki a színről a játszókat, ahogy a politikusok a kisembereket - mondhatnánk, ha éreznénk ennek koncepcionális jellegét. Ám itt is inkább csak az a bizonytalanság érződik, mely a szándékában mindenképpen méltánylandó, ám megvalósításában roppant egyenetlen produkció egészén is.

Szálinger Balázs: Oidipusz gyermekei

Radnóti Színház

Euripidész, Aiszkhülosz, Szophoklész nyomán.

Dramaturg: Morcsányi Géza

Díszlet: Bagossy Levente

Jelmez: Benedek Mari

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Gazsó György, Martin Márta, Menczel Andrea, Szombathy Gyula, Csomós Mari, Klem Viktor, Adorjáni Bálint, Gyabronka József, Keres Emil, Petrik Andrea, Marjai Virág, Szervét Tibor, Bálint András, Kovács Krisztián, Mezősi Miksa/Nagy Zétény

Mások ugyanerről az előadásról:

Csáki Judit: Régi bűnök

Karsai György: Két filológiai megjegyzés

Koltai Tamás: Szoba üresen

Tarján Tamás: A görögök már a nappaliban vannak

Éles Gergely: Koturnuszban, de minek?