Hősi lecke

Kleist figurája a szó klasszikus értelmében nem igazi hős, az Örkény Színház előadásában pedig leginkább egy lázadó, mégis szeretnivaló kamaszra emlékeztet. 

Kleist drámájának első jelenetében Homburg holdkóros állapotban babérkoszorút fon. A furcsa delíriumból felriadva, álom és ébrenlét határán lebegve úgy érzi, ez a szokatlan látomás égi jel, mely fényes dicsőséget jósol számára. Ehhez képest a győztes csata után börtönbe kerül a parancs megszegése miatt, és halálbüntetés vár rá. Homburg rettenetesen fél a haláltól, és mindvégig bízik a fejedelem kegyében. Társai, a hadsereg tisztségviselői hősiesen kiállnak mellette, és szerelme, a választófejedelem unokahúga, Natalie hercegnő is közbenjár az érdekében. A fejedelem azonban hajthatatlan, legjobb emberétől sem tűri el, hogy önhatalmúan felrúgja a törvényeket. Végül, amikor lélekben már mindenki felkészült a kivégzésre, a fejedelem megtréfálja a népet, és a dráma záróakkordjaként babérkoszorúval jutalmazza a herceget. Éppen úgy, ahogy azt Homburg megálmodta.

Az álmodozó, ájuldozó és dekoncentrált Homburg erkölcsileg korántsem feddhetetlen, öntelt, dacos, sőt hisztis, de nem is ezért szeretjük, hanem azért, mert legyen bár tiszteletre méltó hadvezér, érzékeny figura, erős igazságérzettel, hatalmas lelkesedéssel, szabadságvággyal, lendülettel és hittel. Kleist drámájában mindenkinek igaz és védhető az álláspontja, az igazság nem definiálható egykönnyen. Végeredményben az egyéni szabadság és tehetség magasabb rendűnek bizonyul a társadalmi törvényeknél, ugyanakkor az álomszerű keret mindent elbizonytalanít, hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a történet valójában nem csupán Homburg álma volt-e. 

Széles László

„A tollbamondás mindig megzavar" - mondja Homburg, amikor kiderül, hogy nem figyelt alaposan a marsall szavaira a haditerv egyeztetésénél. Az Örkény Színház előadásában ez a mondat legkevésbé sem meglepő, hiszen ez a megbeszélés valóban olyan, mint egy iskolai dolgozat: a marsall diktálás közben járkál, míg a nebuló-tisztek feszülten figyelnek, és súgni próbálnak a réveteg Homburgnak. A tér osztályteremre emlékeztet, fentről neoncsillárok lógnak, a színpadon pedig kilenc asztalt láthatunk. A keret ugyan jelzésszerű, de a koncepció világos, Dömötör András rendezésében a tiszti egyenruhát viselő hadvezérek olyanok, mint egy sereg diák, akiket alaposan megleckéztet a kiváló pedagógusnak bizonyuló választófejedelem. Az ezredesek, kapitányok és tábornokok hada összetartó csapat, igaz, nem biztos, hogy magaviseletből ötösöket kapnának. Nem riadnak meg a csínytevésektől, bármiből képesek tréfát űzni, az árulkodás sem idegen számukra, ugyanakkor vészhelyzet esetén bátran kiállnak egymás mellett. Ha kell, falaznak társaiknak, ha kell, leveleket írnak egymás érdekében, hiszen barátság és bajtársiasság köti össze őket.  

Az előadás jelenetei - mintha álomban lennénk - nem különülnek el élesen, inkább egymásba folynak: a jelenetek végén a következő jelenet szereplői úgy „úsznak be" a térbe, hogy az előző szereplők még jelen vannak, akkor is, ha elvileg ők nem hallják a soron következő párbeszédeket. A tér egyszerű és praktikus, az iskolai asztalokon kívül nincs más díszlet, mert nincsenek színváltások, igaz, az előadás látványvilágából így teljességgel hiányzik az álomszerűség. Kleist népes szereplőtáborát redukálták, az egymásba csúszó jeleneteknek és az apró húzásoknak köszönhetően a másfél órás előadást szünet nélkül játsszák. A helyzettől függően a hadvezérek féktelen pimaszságokra képesek, ugyanakkor a korholást egyenes derékkal és emelt fővel hallgatják, és ha éppen nincs jobb megoldás, csöndben elkullognak a színről. Vidám a csatajelenet, amikor a tisztek egymás mellett állva úgy tudósítanak az ütközetről, mintha sportmeccset látnának, és nagyszerű, amikor Homburg életéért könyörögnek, és díszes libasorban ülve titkos egyetértésben sorra csempészik előre a fejedelemnek szánt leveleiket.  

Bár Homburg kiváló szerep lehetett volna Polgár Csabának is, ő Hohenzollern grófot, Homburg barátját alakítja, nagyszerűen. Egyszerre barát, bizalmas, cinkostárs és besúgó. Lelkiismeret-furdalás nélkül űz csúfot holdkóros barátjából, ráadásul a fejedelemmel együtt szórakozik a szerencsétlen Homburgon, aki mit sem tud arról, mit művelnek vele. A hatalomnak behódol, jó politikus, de igazságérzete nem hagyja cserben, és igen bátran viselkedik akkor, amikor Homburg vétkéért a fejedelmet teszi felelőssé. Elegáns és kimért, visszafogott és udvarias, de ennek ellenkezőjére is képes. Bármilyen rakoncátlan, mégis szimpatikus osztály ez, a rangidős, sántikáló Kottowitz ezredessel (Csuja Imre), a tekintélyes és szigorú Dörfling marsallal (Debreczeny Csaba), Golz kapitánnyal (Baksa Imre) és Truchs gróffal (Barabás Richárd) együtt.

Ötvös András alakításában Homburg energikus és dacos, a tekintélyt elismeri, de nem tiszteli eléggé, érzelmeit tekintve végletes, egyaránt tud félelmetesen agresszív és magába zárkózóan hallgatag lenni. De felnőtté válik, amikor a befejezést megelőzően bölcs belátással elfogadja az ítéletet, és hősiesen megbékél sorsával. A választófejedelem szerepében Széles László egyszerre együttérző és kívülálló, vagyis remek osztályfőnöknek bizonyul. Érvrendszere és Homburg iránti dühe abszolút hiteles, pedig valószínűleg a halálos ítélet körüli hercehurca nem más, mint pedagógiai programjának része, vagyis titkon egy percig sem gondolta komolyan, hogy Homburgot valóban kivégeztesse.  

Ötvös András, Nagy Ilona

Az osztályteremben a fejedelem halálhíréről és életben maradásáról tájékoztató, mondandójukat mozgással prezentáló, véres testű követek és az előadás kék ruhás női szereplői mozognak kissé idegenül. A választófejedelem felesége, Kerekes Viktória érett anyafigura, a Natalie hercegnőt alakító Nagy Ilona pedig bájos és szende szerelmes leány, aki szükség esetén képes a sarkára állni. Mégis, mivel egyáltalán nem tartoznak az osztályhoz, szerepük, funkciójuk némiképp kidolgozatlan.

Az előadás Hohenzollern gróf hahotázásával kezdődik és hasonló kacajjal ért véget. Az álom-keretből diáktréfa lesz, mégsem arról van szó, hogy viccet csináltak Kleistből. Ez a nevetés inkább azt jelzi, hogy megfelelő rendezői intencióval, sok játékkal és humorral fűszerezve Kleist egyáltalán nem régimódi, sőt, kiválóan játszható, aktuális szerző.

Heinrich von Kleist: Homburg herceg
Örkény Színház

Fordította: Tandori Dezső

Látvány: Dömötör András, Izsák Lili

Jelmez: Izsák Lili

Szcenikus: Kövesy Károly

Fény: Pető József

Zene: Futó Balázs

Mozgás: Fejes Kitty

Dramaturg: Gáspár Ildikó

Rendező: Dömötör András

Szereplők: Széles László, Kerekes Viktória, Nagy Ilona, Debreczeny Csaba, Ötvös András, Csuja Imre, Barabás Richárd, Polgár Csaba, Baksa Imre, Máthé Zsolt, Ficza István, Kovács Gergely, Radnai Márk, Rétfalvi Tamás, Simon Zoltán, Tasnádi Bence

Mások ugyanerről az előadásról:

Nánay István: Jó hecc?

Koltai Tamás: A velümk élő múlt

Zappe László: Félelmetes derű

Stuber Andrea: Férfias játékok

Nyulassy Attila: Dráma-EKG

MGP: Homburg hercege