Eső, nagykabát

A megnyitón Balikót Jordán Tamás követte, aki a rendezvény finanszírozásának stabilitását méltatta. Ezután Tasnádi Péter Pécs polgármestere, majd Hiller István szólt. A kulturális minisztertől megtudhattuk, hogy a „hagyományt nem lehet csinálni”, és ha a POSZT „nem lenne, hiányozna.” A politikus érzékeny és megható szavain – ízlése szerint – egy pillanatra mindenki eltűnődhetett. Ezt követően a sok bölcsességet kihangosító mikrofont maga Jordán Tamás vitte ki. Taps. Csütörtök koraesete így kezdődött a VIII. Pécsi Országos Színház Találkozó.

A nyitó előadás igazi fekete lónak számított. Amit eddig olvasni lehetett a Pécsi Nemzeti Színház Ivanovjáról, annak alapján kisebbfajta csodának kellett volna történnie, hogy a produkció ne okozzon csalódást mindjárt a fesztivál premierjén. Feszélyezettségünket a válogató, Kukorelly Endre programfüzetbe írt kísérő szavai sem csillapították, sőt: „A humor túlzottan is hiányzik az előadásból. Ivanov pedig túlzottan fiatal. Csehov 35-öt ír, én 45 és 55 közé tenném. Zayzon Zsolt nem annyi. Köles Ferenc, Darabont Mikold. Tetszett, ha jól emlékszem, de nem mindig emlékszem arra, hogy jól emlékszem-e. Csehov a kedvencem.”

Csak remélhettük, hogy az előadás nem csupán a neves író-költő (amúgy nagyon is becsülendő) Csehov iránti elkötelezettségéből került be a versenyprogramba, továbbá, hogy nem valamilyen balszerencsés emlékezetzavarról van szó, ám hiába. De ha lúd, akkor miért nem mindjárt kövér? Felvetődik a kérdés, miért nincs itt a Három nővér Kaposvárról, vagy az Apátlanul az Örkényből? Micsoda Csehov-összehasonlításokba lehetett volna kezdeni!

Az előadás csak egy-két jobb pillanatával sejtette, hogy a fiatal Funk Iván eredetileg milyennek álmodhatta meg. Talán nyersnek és redukáltnak, minden játéktól és lírától mentesen erőből jövőnek, lényegre törőnek. Ebben az ambíciójában Forgách András (alaposan meghúzott) fordítása segítette volna a rendezőt, hisz ez a szöveg a nyomtatásban is megjelent Elbert János-féle változathoz képest szárazabbnak, prózaiabbnak, keményebbnek hatott.

Talán az eredeti rendezői koncepcióról árulkodott a nyitó felvonás színpadképe is: tetem tetem hátán, elöl döglött varjú hever, hátul lelőtt rókák lógnak, köztük a maga elé bámuló Ivanov ül egy korhadt padon. Elhagyatott, barátságtalan vidék, senkinek nem lenne kedve itt lakni. Az erős felütés tudatja a nézővel, hogy pusztulástörténetet fog látni, egy ember teljes leépülését, ahol nem is annyira a szellemi kiüresedésen, hanem a fizikai, testi, anyagi erózión lesz a hangsúly. Az izgalmasnak ígérkező koncepció egy remek Borkinnal lett megtámogatva: Köles Ferenc durva és agresszív jószágigazgatója koszos és céltudatos zsivány, nem bohóc, sem kedves pajtás. Ereje van, gátlástalan, önző. Ivanovnak jobb lenne félnie tőle.

Rajta kívül még egy-két további jó alakítás is kiemelhető az előadásból. A szereposztás szerint Darabont Mikold Ivanov haldokló feleségét, Anna Petrovnát játssza. A színésznő azonban nem haldoklik, utolsó erejével próbál harcolni férjéért. Az első felvonás utolsó jelenetében nagy erővel jeleníti meg a magány okozta szenvedés és fájdalom drámáját. Nála nem zavaró, hogy jóval fiatalabb, mint szerepe, mindezt sajátos és egyéni tartalommal, jelentéssel tudja feltölteni. (Csak egy apróság: a darabban Anna Petrovna egyik fontos tulajdonsága a zsidó származása. Ennek megtagadása, illetve családja szakítása vele, élete meghatározó drámája. A vékony és hosszú, szőke hajú Darabont Mikoldhoz azonban nem egy zsidó asszony, inkább egy orosz nő képzete társul. Nehéz elhinni róla, hogy származása szerint zsidó gyökerei lennének. Ehhez hasonló „bakik” sajnos máshol is előfordulnak a produkcióban.)

Szabó Verára viszont tökéletesen illett volna Anna/Sára szerepe, bár ő Szásának is remek volt. Tartás, méltóság, elegancia, előkelő nőiség sugárzik belőle, ha színpadon van, olyannyira, hogy közös jeleneteikben a címszereplő kifejezetten gyerekesnek és éretlennek tűnik mellette.

Zayzon Zsolt azonban nem volt jó választás a címszerepre. Elsősorban kora miatt: a színész még harminc sincs, mégis egy kiégett férfit kellene játszania, előtte még ott az élet (bármennyi szakállat ragasztanak fel rá), Ivanov már mindenen túl van. Idősödni, érni kell még, hogy ez a kabát jó legyen, jelenleg még túl nagy.

Az első felvonás nyitott színpadképe után a többi felvonás díszletei (főleg a felülről leengedett, kétdimenziós falakkal) bántóan avíttnak hatnak. Funk Iván zavarba ejtően konvencionális előadást rendezett, amelyben a sokszereplős jelenetekben sokszor még a lebonyolítás nehézségei is látszódnak. Csehov kicsit összecsapott befejezését, (a vánszorgó „főhős” hirtelen felindulásból elkövetett öngyilkosságát) a rendező végül is racionalizálja: Ivanov meghúzza a ravaszt, mert elméje elborult. De hogy mitől, azt nem igazán tudni. Mint ahogy azt sem, hogy vajon mit látott Kukorelly Endre ebben a következetlen, különösebb koncepció nélküli, alapvető kérdésekre sem válaszoló, komoly szereposztási zavarokkal küszködő jelenetözönben. Holnap talán ez is kiderül a szakmai beszélgetésen.

Csehov: Ivanov

Pécsi Nemzeti Színház

Fordította: Forgách András

Díszlet: Iványi Árpád

Jelmez: Pilinyi Márta

Dramaturg: Thuróczy Katalin, Funk Iván, Sebők Bori

Rendező: Funk Iván

Szereplők: Zayzon Zsolt, Darabont Mikold, N. Szabó Sándor, Pilinczes József, Unger Pálma, Szabó Vera, Széll Horváth Lajos, Füsti Molnár Éva, Köles Ferenc, Ottlik Ádám, Sólyom Katalin, Tóth András Ernő, Domonyai András, Ujláb Tamás, Rubind Péter, Benyovszky Tamás