Csoda

A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a - jelen idejű - hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerző alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességből bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltőibb alkotással, Az énekes madárral is. A kedélyes székely néplélek bájos zsánerképeit sorjázták gyakran, ahol zsinóros gatyás, huncut tekintetű góbék ugratták egymást ízes fordulatokkal. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene, hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. Majd meglátjuk! A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínűleg világossá vált, hogy az előadás, amiről szó lesz, megrendítő nagy élmény. Reveláció!

Telitalálat a kezdés. A játékteret fekete vászon takarja ki előlünk, a hímzett minták között ott fehérlik a cím: „Csoda". Mintha a Magyar népmesék rajzfilmsorozat galamb énekelte cikornyáit mintázná a „főcím". A szövet fölött hetykén kitűnik egy-két kalpag, kilóg néhány kézfej. A kezdő kép jelzi, megidézik, és nem megteremtik a népi közeget. Tamási aprólékos leírást ad a falusi életképről - Gondosék portájáról -, de hangsúlyozza, hogy a „szoba" félig meddig „stilizált". Mikor a lepel lehullik - elengedik a színészek, akik rendületlenül tartották a közönség bevonulása közben -, nem az általa elképzelt látvány tárul elénk. Bartha József díszletében nem áll diófa az ablak előtt, a tisztaszobában nem terpeszkedik el nagyöblű kanapé, hiányzik a hatalmas tölgyfa asztal. Egypár szék: ennyi a bútorzat. A háttérben magasodik egy halványkék, félköríves fal, amelybe túlméretezett fiókok süllyednek. Az egyik Eszter, a másik Regina kelengyéjét rejti. Kishúguknak, a cselédsorban tartott Magdónak nem jut se fiók, se stafírung. Két oldalt lépcsőn lehet felszaladni az alkotmány tetejére, ahol korlát képez meg egy fahidat. Balra elöl egy jókora utcai lámpa csüng a magasból, amolyan mára régiessé vált, valaha modern darab, ez pótolja majd a diófát, erre mászik majd Móka fölgerjedt riválisai elől.

A szinte üres térben óriás bőrmaszkos groteszk alakok táncolnak szaggatottan, Könczei Árpád staccatósra tördelt népzenéjére. A sűrűn átöltöző álarcos csapat a „kártevő" varjúsereg, amit ideje lenne kiirtani, ahogy azt a dobos (itt Tamási, de erről később) a dráma elején ki is hirdeti. Bocsárdi László egy elcsépelt avantgárd fogást kelt életre. A hatvanas-hetvenes években volt szokás arctalan csoporttal bonyolíttatni az eseményeket. A jelenlévő, mégis láthatatlan testület, a hatalmi manipuláció, az életértékeket pusztító erők szimbólumaként ment ki a divatból. A csoda mágikus groteszk alakoskodói, a magyar néphagyománytól némileg idegen, karneváli forgatagot formázzák. A sötét humorú, játékos maskarák a felbolydult farsangi világ felszabadult, egyben félelmetes képviselői. Ők a - szándékolt stíluszavarral - napszemüveges, fekete estélyi ruhás hollywoodi (csodaerdő) díva, Az énekes madár boszorkányának segédei. Ilyenkor a csizmás férfiak szőrős melle hiányos fekete női alsóruhából villan elő. Ők az álarcos falusiak, akiknek boldogságirigysége Móka ravatalágyába fojtja az ifjú embereket.

Miért telitalálat ez az indítás? Mert távolságtartó, mégis hiteles viszonyt teremt az idealizált falusi világgal. Kíváncsian kérdez rá a múltba veszett szellemiségre. A folklór, különösen a magyar folklór nem ismeri a groteszk világlátást, az összetett esztétikai minőséget, ezáltal alkalmatlan a modern ember ambivalens érzelmeinek megjelenítésére. A rontáselhárító figurák, maszkok legfeljebb a városi ember szemében tűnhetnek groteszknek valójában csak mívesen rondák, hogy elijesszék a bajt. Bocsárdi László szerint már az 1924-ben Erdélyben született Tamási Áron is kívülállóként tekintett az ábrázolt idilli világára. Bizonyítja ezt rendezésének következő nagy leleménye.

Benő kinga, Pálffy Tibor, Péter Hilda, D. Albu Annamária

Olyasmit látunk, ami még a legkezdőbb amatőrcsoportnál is a sikerületlenebb megoldások közé tartozik: megjelenik a szerző! Nemes Levente megtévesztően hasonlít Tamásihoz. Lefegyverző eleganciával, szmokingban, szivarozva sétál be a stilizált falusi környezetbe. Szelíden, mégis férfiasan szólal meg, hogy óvja teremtett, és szemmel láthatóan igen megszeretett hőseit a „varjaktól". Az író, ha szükség van rá, színre lép. Ő tolja el Magdóval a ház falát, hogy a szerelem erejét bizonyítsa, vagyis 180 fokban megpördíti, ezáltal virágos dombbá változtatja azt. Ő húzza meg a tartókötelet a háttérben, hogy az üldözői elől bújó Mókával megemelkedjen a lámpa, és senki se érhesse el a kedves fiút. Ha kell, álruhát ölt, és gyóntatópapként igazgatja el a fiatalok sorsát. Bocsárdi László okos tapintattal, tévedhetetlen ízléssel illeszti az előadásba Nemes Levente hagyományosabb játékstílusban fogant értékes alakítását. Az idősebb színész olyan feladatot kapott, amelyben mesterségbeli tudásának legjavát adja. Bölcs emberségű figyelme, méltóságot sugárzó jelenléte, gyönyörű beszéde remek történetmondóvá avatják, munkája nagyszerű ellenpontja a többiek erőtől duzzadó gesztikus fogalmazásmódjának.

Természetesen hiába lenne a számtalan történetet átértelmező rendezői ötlet, ha nem látnánk nagyszerű színészeket fergetegesen, mégis megvesztegethetetlenül következetesen, kegyetlenül pontosan és tudatosan játszani. Bocsárdi „műhelyében" összetéveszthetetlenül eredeti játékmód formálódott. A színészek elhagyják a részletező valószerűség kliséit. Megformáltságában elemelt mozdulataik zenei ritmusú koreográfiává szövődnek. Hétköznapi megszólalástól elütő beszédük az akusztikus lehetőségek szélsőségeit mutatják. Letaglózó könnyedséggel lépnek át a pontosan elemzett, és eljátszott reális helyzetekből a szimbolikus fogalmazásba. A legsúlyosabb pillanatokban is megőrzik eleven játékosságukat, a filozofikus üzenetet nívós humorral tolmácsolják. Összességében Bocsárdi színészei, inkább emlékeztetnek veszekedetten játékos román kollegáikra, mintsem határon inneni társaikra. Színészetük nemcsak a szerző nyelvi komikumát mutatja fel, hanem alig sejtett, lefegyverző színpadi humorát is. Viharos akciók rajzolják meg az egyszerre egyedi és tipikus, mindenesetre igen markánsan megfogott figurákat, akik ha a helyzet úgy kívánja, már-már akrobatikus mutatványokkal nyűgöznek le minket, de ha kell, egy végtelenül kidolgozott apró mozdulattal hoznak létre bonyolult jelentést. Nézünk, mint a színházban! Szó sincs kényelmes góbéskodásról. Jellemző, hogy Eszter első tartalmas mondata („Két kísértet! Az ablakban!") Tamási konferanszát követően hosszú percek bohózati tempójú, burleszkesen szélsőséges, lenyűgözően szervezett kavalkádja után hangzik el. Előtte kísértenek a maskarák, egyik játékötlet jobb, mint a másik, egyik színészi akció virtuózabb, mint a másik. Pazar, ahogyan bejátsszák a szürreális kellékeket, például Máté törpe májusfáját, amivel lánykérőbe indul.

Péter Hilda, Váta Lóránd, D.  Albu Annamária

           Közben keserű humorral mutatják meg a korosodó lyányok szánalmas küszködését, hogy végre férjhez mehessenek, meg a középkorú gavallérok tréfás kelletlensége mögött megbúvó páni félelmet a sírig tartó házasságtól, ami szerelem nélkül köttetik. A pöttöm Eszter (D. Albu Annamária) hamuszín kopottan is csupa önemésztő energia, Regina (Péter Hilda) nyúlánk szögletessége csupa suta, elfojtott nőisség. Az elszántan lassú eszű Máté (Váta Lóránd) málésága mögé rejtezik, furmányos agyú komáját, a szürke ábrázatú, szikár kecskeszakállú Lukácsot (Pálffy Tibor) gonoszkodása aszalta szálfa vékonnyá. A rosszindulat falusi Don Qujotéja. Pálffy Tibor pazarló vitalitású alakítása húzza a többiek közel sem visszafogott lendületű játékát. A színész diktátora a tempónak, pontosan érzi, meddig feszíthető egy pillanat, feszíti is sokáig: a végletekig. Azt tesz a nézőkkel, amit nem szégyell. Mivel Lukács, szerepe szerint is a csalódott kompánia vezére, ez a túlhajtott, uralkodói modor nagyon is rendben van. Bravúros és emberséges alakítás egyszerre. Amíg ilyen színészek érkeznek az amatőr létből - Pálffy Tibor Figura tagja volt évekig - talán érdemes lenne jobban odafigyelni a nem hivatásos színjátszásra határon innen és túl.

           Nagyon megszeretjük ezeket az egymást szakadatlan megsebző, de azért csak tovább viccelődő vergődő alakokat. Hálásak vagyunk nekik, hogy nevethetünk rajtuk. Mélyen együtt érzünk: a rosszakkal, megértjük: a negatív szereplőket. Hogyan lesznek ők a tizenéves hőseinket fenyegető, gyűlölt gonoszak; miképpen fogok majd bukásukért szorítani? Úgy, hogy Móka és Magdó szenvedélyét sikerül olyan értékként felmutatni, aminek elpusztítása valóban végzetes veszteség. Vagyis Nagy Alfréd és Benő Kinga kivételes hitelességgel hozza a fiatal szerelmesek nem éppen könnyű szerepét. Az énekes madár bemutatóinak (így az erősen meghúzott, de a drámához tulajdonképpen hű Csodának is) kulcskérdése, hogy sikerül-e egyszerű eszközökkel életszerűvé tenni a darab erősen idealizált főhőseit, akikben megtestesülnek a népi kultúra eszményített értékei. Különben nemhogy Tamási szkepszissel átszőtt gondolatisága, de a színjátékot éltető „tét" sem jeleníthető meg. A sepsiszentgyörgyieknek ez a feladat sikerült. Nem is emlékszem rá, mikor láttam ennyire szeretnivaló embereket fiatal szerelmes szerepkörben. A tizenhat esztendős, Hamupipőke-sorban tartott Magdó sugárzó lénye valóságos provokáció a megsavanyodott férfiaknak, győzhetetlen vetélytárs az elszáradó nőknek. Naiv természetessége, ahogyan félig alsóruhában színpadra lép, vonzóbb, mint a legrafináltabb női csábítás. Nem csoda hát, hogy Lukács és Máté eláll a fenyegetően közelítő házasságtól. A becsapott nővérek bosszút forralnak. Őket Móka kamaszos lendülete, bátorsága és egyenessége, gyermeki-férfias vonzereje készteti szomorú szembesülésre: miféle lesunyt szemű, eltorzult maskarákhoz szándékoznak feleségül menni. Mózes és Magdolna egymáshoz valók, egymásnak teremtettek, boldogságuk méltán kelt lelket eluraló irigységet.

Pálffy Tibor

           Magdó a világ árvája, amikor testvérei kirakják a szűrét. A fekete padlóra fekszik fehér dunyhájára a csillagos ég alatt. Móka a lámpán kucorog, ég és föld között himbálózik a semmiben, és hallgatja a puszta földön gunnyasztó kedvesének szomorú fohászát. Nézik őket a csillagok. Amilyen egyszerű, olyan szuggesztív kép a világba vetettségről. A háttér művirággal fedett dombján fehér csúszómászóként tekergő kezek szakítják, tépik a virágtakarót, hogy a föld mélyéről napvilágra kerüljön a fekete női ruhás férfiszínészek félelmetes-nevetséges csapata, a bizarr boszorkánysereg. Körbetáncolják hőseinket, de szétrebbennek, amikor a végzet alkalmazottai, Magdó újdonsült hódolói jönnek. Lukács magakellető tornamutatványa - Pálffy Tibor valóban nem mindennapi függeszkedéseket mutat be a vasszerkezeten - és Máté suta kedveskedése, ahogyan vödörnyi - lopott - virágot szór a lány fejére, sután kedves is lehetne, ha nem lenne annyira vészjósló. Ha nem himbálna fejük fölött Móka, akit el akarnak veszejteni.

Péter Hilda, Váta Lóránd, Pálffy Tibor, D. Albu Annamária

           Az ital megteszi hatását, és a kedélyes atyafiak és a szánni való vénkisasszonyok a szemünk láttára alakulnak gyűlölködő szörnyeteggé. Az előadás nem veszti el humorát, de jókedvű groteszkből folyamatosan démoni látomássá változik, ahogyan a csalódott kvartett lelkén úrrá lesz a fékevesztett gyűlölet. Együtt szurkolunk a csodaváró Tamásival, húznák mi is a kötelet, hogy Mózest ne érjék el csaholó üldözői, de a fiú csak a földre ugrik, hogy megvédje kedvesét. A felgerjedt öregek kútba hajítják, vagyis beletuszkolják a háttérfalba applikált embernyi akváriumba. Valószínűtlenül hosszan vergődik, ennyi idő alatt még egy gyöngyhalász is megfulladt volna a zöld vízben. Hiába tudjuk, hogy a színész valószínűleg az üvegketrec léccel kitakart felső peremén kap levegőt, a jelenet színpadi igazsága ijesztő.

           A vízben lebegő fiút Magdó menti ki, majd egy hatalmas ágyba fekteti, amelyről végig lehetetlen eldönteni, hogy nászágy lesz-e vagy betegágy, esetleg ravatal. Ugyanis a harmadik felvonásban nem lehet megítélni, hogy Móka a halál beállta előtti delíriumos extázisból meríti erejét, vagy Magdónak hazudja, hogy jól van, ezzel kímélve galambját, esetleg a sóváran rosszindulatú falusiak miatt játssza el az agóniát. Végrendelkezik vagy tervez? A siratóasszonyok férfikara ünneplőbe öltözteti, szemére gumipánttal tallérokat tapaszt. Meghalt? Olykor mintha a testét feszítő görcs lökné ki az ágyból. Birkózik, harcol a varjúsereggel. Torokszorító. Szeretteink elvesztéséről, a haldoklók életvágyról és tapintatáról. A semmibe indulásról árul el páratlanul sokat az előadás, teszi ezt óriási életszeretettel és humorral. Csoda! Hálásak lehetünk, hogy a sepsiszentgyörgyiek iróniája nem kifosztja, és kortársi cinizmussal leleplezi vagy csak leegyszerűsíti a szabálytalan remekművet, hanem megérteni, gazdagságát visszaadni törekszik. Létünk alapvető kérdéseinek elmélyültebb vizsgálatára vállalkozik. Mindemellett könnyed és szellemes. Elegáns, de nem frivol. Olyan tónust talál a történet elmeséléséhez, amely egyszer sem csúszik hamis pátoszba vagy divatos (ál)megoldásokat felvonultató talmi igénytelenségébe. Ritka, és annál értékesebb ez a megalkuvást nem ismerő alkotói morál. Pedig, lehet túlzó a következtetés, „színházat csinálni" igazán csak így érdemes.

Tamási a boldog véget csak misztikus tüneményként hiszi el. A szerelmesek ágyba süppedése, az égbe szálló galamb, Mária halálának és mennybemenetelének ikonografikus toposzát juttatja eszünkbe. Ez a megoldás a népi hiedelemvilág deus ex machinája. Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. A mennybe emelkedést követően restelkedve érkezik Tamási, közli, hogy azért késett, mert a szeretőjétől jön. Szmokingját zsinóros gatyára váltotta: beolvadt a székely falu varázsvilágába. Azonosult. Az előadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetőek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális műalkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a művészetben teremthető meg, nem fakad a hamvas néplélekből, nem forrása a természetfeletti. Művészi illúzió: művészi valóság. A naivitás és tisztaság csak egy ilyen rafináltan költői megformáltságban lehet hiteles, lehet igaz, csak egy ilyen okos és szárnyaló fantáziájú rendezés varázsolhatja szinte gyermekközönséggé még a hivatalból színházjárókat is, hogy végül szó szerint együtt sírjanak és nevessenek a játékkal.

           De még mindig nincs vége, új szereplő érkezik, civil zavarral színpadra botorkál egy pincér, kezében pezsgőspoharakkal borított tálca. A hatvanas évek hangulatát idéző ruhákban visszajön az összes szereplő. Szerepükből kilépve derűsen koccintanak. Menyegző? Megjelenik egy transzparens: Y Love Transylvanie. Hiába azonban a kacagtató öngúny: láttuk a Csodát.

A fenti cikk és a képek az Ellenfény 2002/7. számában jelentek meg.

A csoda

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

 Tamási Áron Az énekes madár című színjátéka alapján

Díszlet, jelmez: Bartha József

Zene: Könczei Árpád, Dresch Quartett

Dramaturg: Sebestyén Rita

Rendező: Bocsárdi László

Szereplők: Nemes Levente, D. Albu Annamária, Péter Hilda, Benő Kinga, Pálffy Tibor, Váta Lóránd, Nagy Alfréd, B. Angi Piroska, B. Angi Gabriella, Debreczeni Kálmán, Diószegi Attila, Fazekas Misi, Márton Lóránt, Mátray László, Nagy József

Az interneten olvasható további írása a 2002-es változatról:

Bodó A. Ottó: Gyilkosok szerelme