Korunk, a park

Alföldi Róbert első nemzeti színházas évadának lényeges teljesítménye A park: sok szempontból irányt szab, megmutatja, merre kíván nyitni az intézmény, és merre nem menne semmiképpen. Pontosan fogalmaz Koltai Tamás: Alföldi „vezetése alatt a Nemzeti Színház egyre inkább olyan, amilyen lehetne, amilyennek lennie kell: kisdedóvó helyett felnőtt fórum, klasszikus és kortárs drámai világokkal való szembesítés helye, a vizuális és intellektuális befogadás érdekében nézői teljesítményt követelő partnerprogram".[1] Botho Strauβ darabja igazi modern klasszikus, jelentős adóssága a magyar színháznak, amelyet - minden kockázatával együtt, vagy éppen azért - a pocuit, decuit, fecit logikai hármassága alapján szinte csak a Nemzeti egyenlíthetett ki: illett, hogy bemutassa; megtehette, hogy bemutassa; hát bemutatta A parkot. Érdekes adalék, hogy Alföldi az első olvasópróba után csaknem lemondott a darab megrendezéséről: a társulat döbbent értetlenséggel fogadta Botho Strauβ művét.

A darab Shakespeare Szentivánéji álomjának parafrázisa, viszonya ösztönzőjéhez pedig rendkívül összetett: aligha érthető az előadás anélkül, ha a néző nem ismeri a Shakespeare-drámát, állítja a szakmai beszélgetésen Telihay Péter; a Shakespeare-drámával való párhuzamok csak nehezítenek a befogadáson, közli egy hozzászóló néző. Tény, hogy Strauβ szinte csak az alapszituációt kölcsönzi a Szentivánéji álomból, A park „a Szentivánéji álomra tapad, helyesebben abból szakad ki"[2], írja Csáki Judit, vagyis csupán mitológiaként kezeli a másik darabot, s kortársi tanulságokat bont ki belőle. Strauβ darabját többnyire mély mondanivalóval és aligha kifogásolható formában megírt műnek tartja a szaksajtó, másokkal szemben végletes vélemény Molnár Gál Péteré: „A szaggatott, hektikus cselekményű, minden tudatalattit körülményesen megmagyarázó Park úgy viszonylik az ezer szállal egymáshoz kapcsolódó Szentivánéjihez, mint doktor Freud Zsigmond az esti park bokrai között szemérmét felfedő mutogató bácsihoz, aki kilógatja sliccéből a kereszthuzatba hímtagját".[3] Molnár Gál állítása valószínűleg sarkított és túlzó, ugyanakkor figyelemreméltó, hogy Kárpáti Péter is, Szűcs Katalin is arról beszél: nem tudták pontosan követni a darab - és az előadás - menetét, s ezt egyértelműen a szerzőnek róják fel.

Stohl András, Rába Roland - Fotó: Sulyok László

Aligha véletlen, hogy a Nemzeti Színház dramaturgiája éppen az idén javasolta színpadra állítani Botho Strauβ drámáját: a Strauβ által megénekelt kor ugyanis kísérteties hasonlóságokat mutat a miénkkel. Tarján Tamás már kritikájának címével (A recesszió már a Nemzetiben van)[4] utal erre, Nánay István pedig így fejti ki a gondolatot: „Döbbenetes, mennyire fájón aktuális mindaz, amit Botho Strauβ 1983-ban a gazdasági válságról, a hazához fűződő viszonyról, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, a generációs szakadékról írt".[5] Egyetértenek ebben a POSZT-on az előadáshoz hozzászóló opponensek is: Telihay szerint A park erősen reflektál a minket körülvevő infernóra.

E reflexió fontos eleme a dráma nyelve, melyet a fordító, Forgách András így jellemez: „A park olyan német nyelven van írva, ami nem létezik, és mégis létezik, a mindennapok nyelve, egyben olyan speciális nyelv, ami csak Botho Strauβé." A szakmai vitán Forgách még tovább megy: megfigyelése szerint szinte nem a szereplő mondja a szöveget, hanem a szöveg a szereplőt, vagyis a hangsúly nem a szereplőkön (a konfliktuson, a cselekményen stb.) van, hanem a szövegen, és annak mondanivalóján.

Az erős üzenethez Menczel Róbert a tőle megszokott gigantikus, nagytotálokban gondolkodó, impresszív díszletet tette hozzá, melyet az ítészek csaknem mindegyike pozitívan értékel: „Menczel Róbert változékony díszlete pompázatosan elszegényedett, lepusztultságában nagyvonalúan mutatós" (Molnár Gál), „ebben az előadásban is jelentős, de szépen összesimul a rendezéssel" (Csáki), „vizuális képében is nagyvonalú, különleges és funkcionális játéktér" (Kovács Dezső).[6] A pécsi vendégjátékkal kapcsolatban fölmerül, hogy mivel itt nem reprodukálható a fővárosi Nemzeti virtuóz színpadtechnikája, a játszók láthatóan sokat küzdenek a térrel, s éppen ezért az előadás sokszor tempót veszít. Telihay Péter a színészi játék stílusának „túlhabzóságát" is ezzel magyarázza: szerinte a színészek megpróbálják „átjátszani" a tér nehézségeit.

Nagy Mari, László Attila, Orth Péter - Fotó: Sulyok László

Az alakítások közül az írott és a szóbeli recenziók egyaránt a Titániát alakító Nagy Mari játékát emelik ki. Kárpáti Péter szerint mély és önálló történet, gazdag és méltóságteljes testi-lelki kitárulkozás az övé. Csáki Judit szerint alakításából tanítani lehetne a színészi teremtést, a feltételek és korlátok nélküli „beledőlést" a figurába és a darabba. Koltai Tamás szerint azonban a színészi alakítások is felelősek azért, hogy A park nemzeti színházi előadása nem arat teljes sikert, hiszen ebből is eredeztethető, hogy „sem tényszerűen, sem tárgyszerűen nem érezni, hogy rólunk szól a mese, a „parkunkban" szétszórt konkrét és szellemi hulladékról. A német színészet tárgyszerűségével, belső intenzitásával, „kiváró technikájával" ez másképp nézne ki. Többdimenziósan, kínosan, fölkavaróan."

Botho Strauss: A park

Nemzeti Színház

Fordította: Forgách András

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő

Rendező: Alföldi Róbert
Szereplők: Nagy Mari, László Zsolt, Rába Roland, Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde, Stohl András, Hollósi Frigyes, Hevér Gábor, Gergye Krisztián, Mészáros Piroska, Makranczi Zalán, Debrah Dennis, László Attila, Orth Péter, Gáspár Kata, Máramarosi Bence

[1] Koltai Tamás: A fránya korszellem. ÉS LIII/14. (2009. április 3.)

[2] Csáki Judit: Sosem jön jobb. Magyar Narancs, XXI/14. (2009. április 2.)

[3] Molnár Gál Péter: A szentivánéji rémálom. szinhaz.hu 2009. május 22.

[4] Tarján Tamás: A recesszió már a Nemzetiben van. SZÍNHÁZonline, 2009. március 20.

[5] Nánay István: Nincsen remény! kultura.hu, 2009. március 20.

[6] Kovács Dezső: Veszélyzónák. Revizor, 2009. március 22.