Véglények alkonya

Hogy az emberek mikor felejtettek el szeretni, nem tudjuk - nem is számít, a lényeg: most nem tudnak. A most pedig a mát jelenti, mert Botho Strauß tényleg kortárs szerző - nála csak a fordítást jegyző Forgách András kortársabb. Kettejük munkája olyan szöveget hozott létre, amelyben a shakespeare-i költőiség és az utca nyelve szerves masszává gyúródott, és amely percről percre tud nyelvi meglepetéssel szolgálni. A Vörös Róbert és Perczel Enikő alkotta dramaturg-páros alaposan megdolgozta az anyagot: az előadás szövege mentes a német környezetre való utalásoktól (kancellár), ugyanakkor gazdag az aktuáltársadalmi reflexiókban (tamagocsi).

Alföldi Róbert jól választott. A Strauß-mű szerencsés pillanatban találkozott a Nemzeti Színház társulatával: rendezői koncepció és színészi munka tökéletes összhangban egyesül az előadásban. Alföldi helyenként szélsőségesen szentimentális rendezése sokat köszönhet Menczel Róbert reinhardti növényzetű, az előszínpadon modernbe, hátul stilizáltba hajló díszletének - és ugyanennyit a zenei idézetek Mendelssohntól Wagnerig tartó széles skálájának; kép és zene egysége az első rész utolsó pillanatában jut el a csúcspontra: Mendelssohn Szentivánéji álmának zenéjére Titánia kiszemelt bikája átszakítja a holdat jelentő világító papírkört.

Fotó: Sulyok László

Nagy Mari kortalanul fiatal Titániája a parkban földöntúli természetességgel tárulkozik fel az arra járók előtt - László Zsolttal (Oberon) együtt elegánsan mély, mégis törékeny szexualitást hívnak életre; ruhájuk alól előtűnő, rikító fanszőrüket a botrányosság gyanújától is megszabadítja zökkenőmentes szövegmondásuk. Cypriant, Oberon puckiánus segédművészét Rába Roland ruházza fel a fekete fiú (Titánia ágyasa - Debrah Dennis) iránti reménytelen, egyszerre gyermeki vágyakozás és szexuális vágy gesztusaival. Strauß nemcsak az égi karaktereket, hanem a két összekuszálódó párt is átveszi a Shakespeare-műből: Helén (Schell Judit), Georg (Rátóti Zoltán), Helma (Murányi Tünde) és Wolf (Stohl András) hétköznapi emberek, akik véletlenül kerülnek a tündérpár látókörébe - csakúgy, mint a parkban sétáló többi ember: a három fiatal szereplő (a Mészáros Piroska által alakított ártatlan lány és a két agresszív fiú: László Attila és Orth Péter), valamint Erstling (Hollósi Frigyes) és Höfling (Hevér Gábor).

Nagy Mari, László Attila, Orth Péter, Mészáros Piroska - Fotó: Sulyok László

A park nem múló konfliktusok helye. Alföldi Róbert rendezésében az emberiség a végét járja. A szerelmi háromszög tagjainak (Helém, Wolf, Georg) jelenete erősen stilizált: a színészek gépies mozgásának hangsúlyt ad a földből két helyen is fel-le mozgó asztal; a rövid, plasztikus párbeszédek - még ha érzelmekről szólnak is - elidegenített viszonyokról árulkodnak. Ezt a hideg, tárgyilagos, bőrkanapés világot ellenpontozza a tündérpár emberiessége - a modern előszínpadi világ fölé magasodó természet érzéki, misztikus, örök világa reményt adhatna. Az előadás végén megjelenő öreg Titánián - Nagy Mari egy pillanat alatt öregszik évszázadokat, hogy mellette a fiát játszó Makranczi Zalán is megkeseredett felnőtt lehessen - és vendégein, a meztelen öreg testeken azonban azt látjuk, hogy minden lénynek leáldozott a csillaga. Az utolsó pillanatra pedig nem marad semmi: még a hold vakító fényét is csak egy pislákoló cigarettavég váltja fel.

Talán értjük, nem csak hallgatjuk.

Botho Srauß: A park

Nemzeti Színház

Fordította: Forgách András

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Nagy Mari, László Zsolt, Rába Roland, Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde, Stohl András, Hollósi Frigyes, Hevér Gábor, Mészáros Piroska, László Attila, Orth Péter, Gergye Krisztián, Makranczi Zalán, Debrah Dennis, Gáspár Kata, Máramarosi Bence