És még így lesz sokáig

 - A park című előadásotok ott van a POSZT-on, nincs viszont ott A jég, ami Janisch Attila nagy szívfájdalma, hogy nem válogathatta be a fesztiválra, mert nem számít új előadásnak.

- Ez tény. Természetesen ez nem ugyanaz az előadás, amit két és fél éve játszottak a Trafóban, hiszen három szereplő kicserélődött, és apróbb változtatások is történtek benne, de ez a produkció mégiscsak nagyon erősen kapcsolódik a Krétakörhöz, miközben én nagyon fontosnak tartom, hogy most itt megy nálunk.

- Ha te választhattál volna, akkor is A park szerepelne a Nemzeti Színház idei évadból a színházi fesztiválon?        

- Hú, ezt most kitől kérdezed, a rendezőtől vagy az igazgatótól?

- Először az igazgatótól.

- Talán én is A parkot választottam volna.

Fotó: Dusa Gábor

- Miért?

- Azért, mert valami olyasmihez nyúl, ami kicsit kimaradt a magyar színházművészetből. Most nem Botho Straußról beszélek (akinek csak két-három bemutatója volt nálunk, tehát valóban csemegét jelent vele találkozni a magyar színpadon), hanem arról, ahogyan ő fogalmaz, ahogyan nekiindul annak, hogy arról beszéljen, mi van most a világban. Persze ez egy 1983-ban írt darab, de mi most tartunk ott, ahol a németek 25 éve. 

- Úgy érted, hogy hangulatában, világállapotában utolértük a jóléti Németország válságkorszakát?   

- Igen. Meg azt is fontosnak tartom, hogy az derült ki, hogy klasszikus színházi keretek között (amit a Nemzeti Színház is jelent) egy ilyen előadás aránylag jól működik. Ezt elsősorban a kíváncsiságára értem, s nem a kritika vagy a szakma kíváncsiságára. A nézők érdeklődésére, mert ezt is fontosnak tartom ebben az ügyben. Mert talán ez volt a legnagyobb rizikó ebben a vállalkozásban. Talán.

- Hogy fogadta a Nemzeti közönsége A parkot? Amikor én láttam, tele volt a színház.

- Hát tele van. Abszolút tele van. Ezzel nincs baj. Nem mondom, hogy nagyon reagálnak a nézők előadás közben, de azt hiszem, figyelnek. Tehát, ha néhányan ki is kérik maguknak, akkor utólag kérik ki, közben nem dörmögnek, nem puffognak-pöffögnek látványosan. Valamiért elkapja őket ez az előadás, meredten nézik, hogy mit is látnak. De sokan vannak, akik megpróbálnak nagyon menni vele, emiatt folyamatos feszültséget lehet érzékelni az előadások alatt. Figyelnek, és ez szerintem fontos.

- De azért ez egy nehéz előadás, nem?

- Nem tudom.

- Már csak azért is, mert a darab egyrészt játszik a Szentivánéji álommal...

- Szerinted kell ismerni a Szentivánéji álmot ahhoz, hogy működjön a darab?

- Ezt nem tudom megítélni, mert nem tudom úgy nézni az előadást, hogy nem ismerem a Szentivánéji álmot.

Fotó: Dusa Gábor

- Lehet, hogy igazad van, hogy ez egy nehéz anyag. Mert amikor belekezdek egy munkába, általában nagyon erősen szoktam tudni, hogy mit akarok csinálni. És most azt mondtam az olvasópróbán a színészeknek, hogy nem tudom verbálisan megfogalmazni, miről szeretnék beszélni. Egyszerűen érzeteim vannak, hogy aztán ebből mi jön ki, nem tudom. Az egész olvasópróba olyan volt, hogy utána felhívtam Vörös Robit, hogy szerintem csináljunk mást. Mert 35 nagyon lelkes, nagyon figyelő színész fején azt láttam, hogy egy büdös szót nem értenek. Soha nem volt ilyen olvasópróbám, tehát nagyon megijedtem. Körülbelül tíz éve ismerem a darabot, azóta szeretnék valamit kezdeni vele, de eddig minden színházigazgató visszautasította, akinek megpróbáltam felajánlani. Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy magamnak választhattam darabot.

- És a furcsa olvasópróba után miért nem választottatok más darabot?

- Mert amikor elkezdtünk vele melózni, iszonyúan elkapott mindenkit. Végtelenül elkezdett mindenkit izgatni, fölpörgetni, fölajzani. Jött velünk mindenki.

- Azt hiszem, hogy elég jó rendet vágtatok az előadásban, mert követhető a történet, követhető, hogy milyen szálak vannak és ezek hogyan kapcsolódnak össze.

- Azt hiszem én is.

- Ugyanakkor azért is mondtam, hogy nem könnyű darab, mert szerintem nyelvileg is nagyon erős anyagról van szó. Egy olyan előadásról, amelynek a verbális rétegére is nagyon figyelni kell...

- Nincs pihenőszakasz. Szerintem sem a darabban, sem az előadásban nincs. Nyilván az előadás szövegkönyve a darab egy húzott variációja, de ez is ugyanolyan intenzív figyelmet kíván a nézőtől, mint ahogy mi próbáltunk végigmenni a darabon a próbaidőszak alatt.

- Ugyanakkor nincsenek látványos történések sem az előadásban: bolyonganak emberek, alakulnak a kapcsolatok...

- Amikor rendezőként azt látod, hogy az emberek, akiket belevittél a munkába, zűrzavart érzékelnek maguk körül, akkor valóban meg kell próbálni - ahogy te is mondtad - nagyon tiszta rendet vágni. Ezért megpróbáltam nagyon primér módon fölrakni a viszonyokat, hogy az legyen világos, ki, kivel, miért kerül kapcsoltba, hogy miért azt mondja a másiknak, amit mond, és azt hogyan, miként mondja. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ha valakinek egyszer rááll a füle a darab nyelvére, akkor ezt végtelenül szórakoztatónak találja. Nem vidáman, hanem keserűen szórakoztató. Tobzódóan szórakoztató. Nagyon jó munka volt. És éppen ennek a próbafolyamatnak a közepére esett - hogy finoman fogalmazzak - a januári társulatmódosítás. Így A park még abban is segített, hogy valahogy tovább pörögjön a munka, hogy a főpróbahéten világossá váljon, nekünk mégis csak egy társulatként kell dolgoznunk.

- Arra emlékszel még, hogy mik voltak azok az érzetek, amelyből elkezdtél dolgozni?  Mondtad, hogy A park olvasópróbáján nem tudtad megmondani, mit akarsz, csak érzeteid voltak.

- A zsigeri érzeteim analizálása volt a kiindulópont. Hogy ha valamit nagyon erősen érzek magamban, azt valahogyan megpróbálom innen-onnan-amonnan megközelíteni. Aztán amikor elemeztem, rájövök, hogy mindennek semmi köze ahhoz az érzethez, ami bennem van, vagy amit szeretnék megérteni. Nagyon egyszerűen fogalmazva: baromira szeretnék megérteni valamit abból, hogy miért érzem úgy magamat, ahogy érzem. Hogy például miért megy valahogy mélyebbre egy-egy rossz mondat, ami bárhonnan jön? Miért leszek infantilisabb, végletesebb egy-egy megoldatlan helyzetben? Miért lépi át az ember a határait rossz irányba, és miért kerülnek ezek a rossz végletek egyre kijjebb és kijjebb? Hogy miért vannak meglepő indulataim, amelyekre azt mondom döbbentem: Úristen!, ez eddig nem volt bennem. Hogy miért nem tudom jobban kézben tartani azt, amiben vagyok. Valami ilyesmi.

- Tulajdonképpen a darab is hasonlókat kérdez, miközben az egésznek van egy vége hangulata. Tehát hogy most itt valaminek vége van.                

- Ennél ez sokkal szörnyűbb! Az a hangulata, hogy ennek vége van és ez még így lesz nagyon sokáig.  Azaz ez a vég nem jelent egy grandiózus lezárást. Ez a vége. Nézz szembe vele, hogy ez így van! És próbálj meg úgy is működni, ha öregen, lógó mellekkel meg herékkel üldögélsz is az árokparton, mert még nem estél bele a gödörbe.

- Talán azért sem könnyű darab, mert nehéz ezzel az élménnyel szembenézni.

- Erre mindig azt szoktam mondani, hogy a színházban az a jó, ha fel tudja mutatni a rémisztőt, aminek valószínűleg már ott vagyunk a küszöbén - akkor talán az esélyt is felkínálja arra, hogy ne kelljen feltétlenül átlépnünk azt a bizonyos küszöböt. De ha mégis ugyanoda fogunk eljutni, akkorra az legalább már nem lesz ismeretlen számunkra. Akkor legalább annyi előnyünk lesz, hogy nem fog meglepni, hova jutottunk. De tényleg megtörténhet az is, hogy nem kell átlépni azt a bizonyos küszöböt, hanem talán egy picit messzebbről lehet majd benézni az ajtón.

- Azzal kezdtem, hogy majdnem két előadásotok szerepel a POSZT-on, amit bizonyára szakmai sikernek kell fölfogni. De te hogy gondolkodsz erről a fesztiválról? Van valamifajta értékmérő szerepe? Megmutatja, hogy hol tartanak a színházak, hol tartanak a rendezők?

- Ez lenne a POSZT célja.

- Lenne?

- Igen.

- És nem tölti be?

- Szerintem nem mindig. Mondjuk az idei egy elég érdekes válogatás. De szerintem már az is furcsa, hogy egy ember válogat. Tehát a fesztivál tulajdonképpen arról az emberről szól, aki válogat. Az ő ízléséről, arról, hogy neki mi tetszik, mi nem tetszik. De hát minden válogatás szubjektív, ezért nem is nagyon érdemes beszélnünk arról, hogy jobb lenne-e, ha több ember válogatna. Mert mégis csak az van, hogy aki eljut a POSZT-ra, az azt mondja, hogy de jó, hogy itt vagyok, aki meg nem jut el, az megpróbál magának valamiféle filozófiát gyártani, hogy miért nincs értékmérő szerepe egy ilyen válogatásnak.

Fotó: Dusa Gábor

- Miért találod érdekesnek az idei válogatást?

- Mert nem a bevált utakat nézi, abszolút kiszedte azokat az előadásokat a kínálatból, amelyek megpróbálnak valami más felé menni. A kőszínházi előadások közül is azok szerepelnek a fesztiválon, amelyek a hagyományos repertoárszínház keretein belül megpróbálnak valami másik irányba elindulni.

- Ha te válogatsz, nem ezeket a történéseket, irányokat erősítetted volna meg?

- Nem tudom. Tényleg nem tudom. Volt már olyan POSZT, hogy az ember ránézett a programra, és azt mondta: BAHHH. Tehát nagyon egyszerűen azt kell megkérdezned, hogy a fesztiválon szereplő produkciók közül hány érdekel, mennyiről jut eszedbe, hogy a fenébe, még mindig nem néztem meg. Szerintem ez egy fontos fokmérője egy válogatásnak. Nem szeretnék arról vitatkozni, hogy kell-e zsűri vagy nem kell zsűri. Azt azonban nagyon szeretném, ha aránylag objektív szakemberek működnének közre a fesztiválon. Tehát például jó lenne, ha több külföldi szakember lenne itt, akik mindentől függetlenül rá tudnának nézni az előadásokra, hogy önmagukban érdekesek, fontosak-e, ugyanakkor az is érdekes lehet, hogy látnak-e köztük esetleg összefüggéseket. A külföldiek szűz szemmel tudnának ránézni a fesztivál kínálatára. Mert bármennyire divatos is arról beszélni, hogy rossz a szakma meg a kritika viszonya, azért mi kommunikálunk egymással. Ha nem is mindenki mindenkivel, de azért mindenkinek van olyan kritikus ismerőse, akivel beszélget. Azért nagyjából tudjuk egymásról, hogy a másik mit gondol. Ebbe a beszélgetésbe is új elemeket tudnának behozni a külföldiek. Azt érdekes lenne megnézni, hogy ez a 18 előadás, ami a POSZT-on szerepel, mit jelent egy angolnak, egy lengyelnek, egy románnak, egy franciának.

- És a magyarországi szakmán belül érzékeled a kíváncsiságot egymás iránt?

- Igen. Az elmúlt években abszolút érzem. Inkább az a kérdés, hogy vannak-e „átjárások" a kíváncsiságok között. Tehát, hogy elkezdesz-e valami olyan dologra is kíváncsi lenni, amire addig nem voltál kíváncsi? Vagy hogy revideálod-e a korábbi véleményedet, elgondolkodsz-e azon, hogy valaki más tényleg olyan-e, mint amit te gondolsz róla?  Megadod-e a lehetőséget a másiknak, hogy meggyőzzön arról, mégsem abba a skatulyába tartozik, ahova te évekkel ezelőtt beleraktad? De én tényleg azt tapasztalom, hogy nézzük egymást. Vagy legalábbis megpróbáljuk nézni egymást.