Játszani

Kiss Csaba harmadszor nyúlt Csehovhoz, és mindhárom esetben ugyanazzal a technikával dolgozott: a novellákból, humoreszkekből (illetve levelekből) kiemelt epikus helyzeteket a jelen idejű színpadi játék kontextusába illesztette. A szereplők így egyszerre elbeszélői és megjelenítői is a történeteknek, amelyek mozaikosan illeszkednek egymáshoz, legfeljebb valamiféle tematikai keret teremt köztük koherenciát. (A De mi lett a nővel? esetében - amely Gyabronka József, Honti György, Horváth Lajos Ottó szereplésével több mint tíz éven keresztül ment nagy sikerrel - három férfi próbálta visszaidézni ugyanazt a lányt, akihez mindannyiuknak volt valamilyen köze, és ennek ürügyén különféle érdekes történeteket meséltek, játszottak el. A Csehov szerelmeiben a vágyakozás, az elvétés, illetve a beteljesülés variáció jelentek meg a különféle kapcsolatokban, a levélrészletekkel felidézett életrajzi helyzetekben.)

A szerelmes hal egy háromszög-helyzet variációira épül. „Istenem, milyen izgatóak, milyen elbűvölők a férfiak! - gondoltam tizenhét éves koromban" Ezzel a mondattal kezdi Szonya Mamocskina (Györgyi Anna) az előadást. És míg az asszony hátul egy konyhai asztalnál tevékenykedik, azonnal látjuk a két férfit is, aki körül forgott az élete. Jobbra Groholszkij hadnagy (Mihályfi Balázs) borotválkozik, fésülködik, készülődik. Balra Vinkel, a költő (Bán János) bajlódik egy verssel, amit azonnal fel is olvas Szonyának, de a vége valahogy nem stimmel, ezért még igazítani akar rajta, de ez sehogy sem sikerül, mert az asszony és a hadnagy beszélgetni kezdenek.

A szerelmes hal (Mihályfi Balázs, Györgyi Anna, Bán János)

A beszélgetések hajdani (vagy majdani?) eseményeket idéznek fel, kapcsolatok alakulását, különös, izgatott szerelmi összetartozások és szétválások történetét. Sok érdekes sztori, furcsa szituáció (az egyik legkülönösebb az asszony és a belé szerelmes hal története), amelyből foltosan, kihagyásokkal és felnagyításokkal teljes élettörténetek rajzolódnak ki. Szenvedélyek és lemondások, beletörődések és megingathatatlan rajongások története. Ha az asszony az egyik férfit választja, mindig ott marad bosszúra vagy viszontszerelemre vágyva a másik. Így hát sosem érnek révbe a kapcsolatok, bár az egyik férfival is leélt tíz évet az asszony, és a másikkal is tizenhármat. De hova is jutottak el ők hárman valójában? Ahhoz a bizonyossághoz, hogy lassan, de visszafordíthatatlanul eltelt az élet.

A mesélésből a szerepekbe, a szerepekből a mesélésbe ki-be lépő színészek könnyedén táncolnak át egyik helyzetből a másikba. Egyfajta állandó karaktert teremtenek az egyes figurákhoz, de a helyzetek kívánta játékosságnak (és újabb alakok felidézésére is) hagynak teret. Györgyi Anna Szonya Mamocskinaként érzékeny, tétova figurát játszik, aki maga sem tudja, hogy amikor választ, miért épp annál a férfinál köt ki. A teljességet valahogy mindkét férjében találná meg. Vagy lehet, hogy az összes férfiban, akiket nem is ismerhet meg soha. Vagy egy halban, akit reménytelen rajongás köt hozzá. Így minden választása egyúttal lemondás is. Ezt a tétovaságot azonban remekül ellenpontozza a kereskedő kemény figurája, aki különféle fegyvereket ajánl a bosszúszomjas katonatiszt figyelmébe.

Bán János egyfajta elemi esetlenséggel és jóravaló bizonytalansággal kapcsolja össze Vinkel figuráját. Az örök vesztes ő, aki konok rajongásával még a képtelenséget is képes megkísérteni. Ezt nemcsak a reménytelen szerelem tétova gesztusaival jelzi, amellyel mégis csak képes figyelmet, sőt viszontszeretetet is kiváltani a férjes asszonyból, hanem azzal a játékkal is, amelyben egy pillanat alatt belehelyezkedik a Mamocskináért rajongó kárász szerepébe. Mihályfi Balázs Groholszkij hadnagyként visszafogott fölénybe és sérülékeny magabiztosságba rejti érzelmi megpróbáltatásait. Eleinte úgy tűnik, hogy ebben az életre összegabalyodott tragikomikus trióban ő a legerősebb, de aztán kiderül, hogy ő is csak az érzelmek irracionalizmusának kiszolgáltatottja.

Kiss Csaba rendezésének legfőbb ötlete, hogy a különféle történetek elmesélésének és felidézésének mozaikos szerkezetét egy rétessütés pontosan koreografált folyamatával kapcsolja össze. A színpadon dolgozzák meg a tésztát, aztán gondosan kinyújtják, betölti az egész konyhaasztalt, a széleit levágják, aztán szépen megtöltik meggyel, túróval, almával (a töltelékek előkészítése is része az előadásnak), majd a terítő mozgatásával feltekerik a rétest, szétvágják akkor darabokba, hogy beférjen a tepsibe. Aztán bekerül a sütőbe a tészta, és mire vége az előadásnak, kisül a rétes. Szonya Mamocskina megcukrozza, a két férfi jóízűen elfogyasztja. Az összeset biztos nem ették meg, de bennünket, nézőket nem kínáltak meg. Pedig ha több mint másfél óra a rétessütésről szól, igazán járna nekünk is egy kis kóstoló. (Ezt azért jegyzem meg, mert két egymás követő napon jártunk így. Szerdán a nyíregyházi múzeumfaluban láthattuk a rétessütés előkészítését. Az asszonyok „gyakoroltak", akik a Kóstolja meg Magyarországot rendezvényére készültek. De amíg kenyérlángossal kedvesen megvendégeltek, a rétesre azt mondták, hogy ezt maguknak sütik. Ez csak próba.)

Bunbury (Csányi Sándor) - Forrás: happyartfestival.hu

A nagyszínházi előadás még ennyire sem frusztrálta a nézőket, így sokat kacagott a közönség a Bunburyn. Élvezte a színészi játékot, mulatott a bohózati helyzeteken, amelyre a darab dramaturgiája épül: Algernon Moncrieff (Debreczeny Csaba) időnként „bunburyzni" szokott, azaz egy nemlétező, szerencsétlen sorsú, állandóan betegeskedő barátra, Bunburyre hivatkozva szokta megúszni az unalmas családi összejöveteleket, a kellemetlennek ígérkező vacsorákat. Ezt megtudván, a barátja, Jack Worthing (Csányi Sándor) is felfedi a titkát: ő a nem létező öccsére, Szilárdra hivatkozva szokott vidéki birtokáról a városba menni. Itt viszont mindenki Szilárdként ismeri. Gwendolen Fairfax (Wéber Kata) is ezen a néven szeret bele. El is határozza, hogy a férjét csakis Szilárdnak hívhatják. Az anyja, Lady Bracknell (Csomós Mari) azonban ellenzi a házasságot. Közben Algernon afféle tréfaként belebújik Szilárd bőrébe: Jack öccsének adja ki magát, és leutazik vidékre, ahol beleszeret Worthing gyámleányába, Cecily Cardew-ba (Marjai Virág). A lány már annyit álmodozott a nem létező Szilárdról, hogy ő sem akar más nevű férjet választani. Így persze némi félreértés (és erős féltékenykedés) támad a két lány között, hogy ki kibe is szerelmes.

A darab igazi hatóereje azonban a bohózati helyzetekben van, hanem a mulatságos szövegben. Mindezt tovább erősíti, hogy Oscar Wilde nyelvét Nádasdy Ádám 2002-es fordítása a mai ízléshez igazította. Különösen azok a bemondások váltottak ki kaján nevetést a nyíregyházi nézőkből, ahol finoman és szellemesen alázták egymást a szereplők. Kevésbé hangos reakciók követték az előkelően és lehengerlően előadott hülyeségeket. Pedig a szöveg javarésze marhaság. Csányi Sándor Jack Worthingként őszinte döbbenettel meg is kérdezi Debreczeny Csaba Algernonjától, hogy „te tudod, hogy folyton marhaságokat beszélsz?"

Bunbury (Csányi Sándor) - Forrás: happyartfestival.hu

De nem csak a férfiak beszélnek hülyeségeket. Lady Bracknell zord komolysággal és megkérdőjelezhetetlen méltósággal ontja magából a sületlenségeket. És Csomós Mari nem játszik alá a poénoknak, hanem megrendíthetetlen evidenciaként sorolja őket, és ezáltal az abszurditásukat mutatja fel. Ahogy abszurdba hajlik Jack Worthing, alias Szilárd és Algernon első beszélgetése is. Debreczeny Csaba mintha egy Ionesco-darabból maradt volna a színpadon; de a viszonylag gyors tempó és a szövegmondás szenvtelensége is ezt az érzetet kelti. Csányi Sándor szerepe ebben a helyzetben a kibillentés; felveszi az Algernon diktálta tempót, de az ő közlései személyesek, ezért kissé szabálytalanok is (lsd. fentebb idézett kifakadását a marhaságokról).

Annak a világnak a szereplői, akik elénk záporozzák a színpadról elhangzó tömérdek marhaságot, látszólag távoli, idegen, furcsa világ lakói. (A darab 1895-ben született, és a korabeli angol társadalom jellegzetes társasági alakjai jelennek meg benne.) De ha a viselkedésmódot, a dolgokhoz való viszonyt tekintjük, korunkból is teljesen ismerős figurákat látunk. Lady Bracknell és a lánya Gwendolen a társasági divatok értői, tudják mit esznek, isznak, viselnek és tesznek az elit mértékadói. Algernon egyszerre tudja és követi mindezt, ugyanakkor fanyar kritikával is illeti, a felszínesen művelt egyéniség iróniájával.

Azt gondolhatnánk, letűnt idők tekintélyelvű világában járunk, de ez csak a felszín: Gvendolen ugyan mindenben a mamát követi, de ez nem tartja vissza attól, hogy illedelmesen szenvedélyes, titkos levelezés helyett egyszerűen fogja magát, és az első vonattal elutazzon Szilárd vidéki birtokára. Nem az igazság a lényeg, hanem a stílus.

A Radnóti Színház furcsamód egy 19. századi darab előadásával a mi világunkról szól. Csak ezt nem a jelen kisszerűségének taglalásával teszi, hanem azáltal, hogy ilyen hibátlan stílust ad a játéknak, ezáltal megemelve, kissé eltartva mutatja fel jelenünk valóságát is. (Efféle történik a Radnóti idei másik sikeres előadásában, az Asztalizenében is: Térey János művének Bagossy László rendezte előadásában.)