A vidámság műfajai

De ma már, a 6. fesztiválon szinte lehetetlen eldönteni, hogy mi az előbbre való. A színházi fesztivált egészíti ki a zenei kínálat és a városi sokadalom? Vagy Közép-Európa legnagyobb világzenei találkozóját és az előző évben készült magyar közönségfilmek szabadtéri seregszemléjét színesíti a színházi program? (Amely önmagában is sokszínű: szórakoztató kőszínházi produkciók mellett független együttesek előadásai is láthatók, de széles a gyerekszínházi és az utcaszínházi kínálat is.)

Az idei Vidor fesztivál világzenei programja rögtön az első napon nagy névvel rukkolt elő: Habib Koité és zenekara lépett fel a Kossuth téri színpadon. Az afrikai zenész összetéveszthetetlen hangot képvisel a műfajban. Zenéje markánsan afrikai gyökerű, ez egyértelmű az éneklési technikából és a ritmusokból. (A lelkes nyíregyházi közönségre is egyértelműen az izgalmasan lüktető ritmus tette a legnagyobb hatást: jártak a lábak, mozogtak a felső testrészek, néhányan még táncra is perdültek a téren, bár a legtöbben megelégedtek az ütemes tapsolással.)

Habib Koité - Forrás: vidorfesztival.hu

Koité nemcsak jól énekel, hanem remekül gitározik is. Ha nem látnám az előadót, a puszta hangzás alapján azt gondolnám, hogy fúziós zenét játszó dzsessz-gitárost hallgatok, amely speciális hangzás következtében gazdagon rétegzettnek hat. De a zenekar (a Bamada) tagjai is izgalmas előadók. Közülük a műsorfüzet is kiemeli Kélétigui Diabatét, aki afrikai fa xilofonokon és a balafonon varázsolt elő izgalmas hangokat. Sajnos a többiek nevét nem tudtam megjegyezni a koncert végi bemutatásból, pedig a gazdag dinamikájú dobos, az örökké nyüzsgő ütőhangszeres, és a kísérőgitáros és a basszusgitáros nevét is érdemes lenne leírni. Mint ahogy a sodró lendületű dalokat és a lassú „balladákat" is jó lenne újra hallani.

Egy másik „nemzetközi sztár" is „megjelent" a Vidor fesztivál első napján, hisz Marius von Mayenburg neve is igencsak jól cseng a kortárs dráma „nemzetközi piacán". A csúnya című darabját az Új Színház játszotta el a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadára épített kamara térben. Ha a vidámság színpadi műfajait vesszük számba, akkor Mayenburg műve részben az abszurddal, részben a társadalmi szatírával kacérkodik.

A darab alapötlete szerint a főszereplőt, Lettét (Gáspár Sándor) kimondhatatlanul csúnyának tartja mindenki. Nem is mondja hát meg neki ezt senki. Az abszurd drámákból ismerős, a banalitásból a képtelenség felé dialógusokból értjük meg, hogy Lette hiába gondolja azt, hogy nagyszerű találmányát, a 40 centis elektromos dugattyút ő fogja bemutatni egy konferencián. A főnök ugyanis a háta mögött Lette asszisztensét, Karlmannt (Almási Sándor) küldi el. De sem ő, sem a főnök, Scheffler (Nagy Zoltán) nem mondja el az indokokat. „Miért nekem kell az ilyeneket megmondani?" - kérdezi Scheffler - „Hát nem volt magának anyja? Vagy a feleségével sose beszél az arcáról?" Az abszurdból ismerős dialógustechnikára épül az a jelenet is, amelyben a Lette a feleségét faggatja az arcáról. Fanny (Pokorny Lia) végül nagy nehezen kiböki, hogy egy darabig zavarta valami, de ezt már elfelejtette. Azóta egyébként is csak a férfi bal szemébe néz, ha rátekint, az arcát sose látja egybe. Most meg is rándulnak egy pillanatra az arcizmai, amikor Lette felszólítására rendesen kell ránéznie, és egészben is meglátja a férje arcát.

És itt vált át Mayenburg társadalmi szatírába. A kínálkozó megoldás természetesen a plasztikai műtét, bár eleinte a sebész (Nagy Zoltán) sem ígér semmit. Még az is lehetséges, mondja (egy pillanatra visszautalva az abszurdra), hogy egyáltalán nem is lesz arca. De még ez is jobb, mint a mostani állapot. De a műtét jól sikerül, talán túlságosan is jól, és Lette egycsapásra az egyik legvonzóbb férfivá változik. Így minden a visszájára fordul. A felesége most már le se veszi róla a szemét, és vadul csókolgatni kezdi. Már az asszisztensnek kell értetlenkednie, hogy miért nem őt küldik el a konferenciákra. Ahol viszont egy-egy autogrammért sorban állnak Letténél a nők. Sőt egy nagy tőkéjű konszern (teljesen „felújított", 30-40 évvel megfiatalított) tulajdonosnője, illetve homoerotikus beállítottságú fia is viszonyt kezdeményez a férfival. De a plasztikai sebész is turnét szervez Lette közreműködésével, hogy művészetét propagálja. Ezzel az arccal most mindent el lehet adni: az elektromos dugattyút éppúgy, mint az arcigazítást.

Mayenburg: A csúnya - Forrás: Vidorfesztival.hu

Mayenburg ekkor egy kicsit elbizonytalanodik, hogy milyen irányba is vigye el a szatírát. Egyrészt némi pszichologizálással is próbálkozik: Lette új „identitása" következtében fokozatosan elveszti önazonosságát. Előbb a feleségét csalja meg könnyedén, hisz - ahogy a konszern tulajdonosnője tanítja -: ha ekkora kereslet mutatkozik az arca iránt, annak hasznosítását nem korlátozhatja egyetlen vásárlóra. Majd a dugattyúit „árulja el", hisz már kutatással egyáltalán nem foglalkozik, csak értékesítéssel. Így a cég se tudja őt igazán hasznosítani, és végül ki is rúgják. De a darab ekkor a társadalmi szatírából ismét az abszurd felé fordul: a plasztikai sebész - ismét csak a piac törvényeire hivatkozva - elkezdi sorozatban gyártani a „Lette-arcokat". Előbb elárasztják a várost az ismeretlen hasonmások, majd főhős minden ismerőse Lettévé szabatja át magát: az asszisztens éppúgy, mint a konszern tulajdonosnő fia (az előbbi bosszúvágyból, az utóbbi vágyakozásból). Mindez az öngyilkosságba űzi Lettét. De halála pillanatában találkozik az arcával, azaz valódi önmagával. (A vidámság műfajainak keverékét Mayenburg a végén némi filozófiával is leönti.)

A hol erre, hol arra kanyarodó történetet Szabó Máté rendezése egyszerűen, mégis lendületesen meséli végig. Nem próbálja mélyebbnek mutatni a sztorit, mint amilyen. Így a kanyarok részletezése helyett az alapirány megerősítésére koncentrál: egy tévelygő világban való végzetes eltévedésről beszél. Ezzel zárójelbe teszi a darab bizonytalanságait, és megerősíti értékeit. Mert ha Mayenburgnak nincsenek is felfedezésszámba menő felismerései, azért mégiscsak arról a világról beszél, amelyben élünk.

Mayenburg: A csúnya - Forrás: Vidorfesztival.hu

A színészi játék is ezt erősíti meg. Az előadás - bármennyire is kézenfekvő az ötlet -nem használ maszkokat. Gáspár Sándor ugyanúgy a saját arcát kölcsönzi a rettenetesen csúnya és az ellenállhatatlanul vonzó . Amit látunk, az változatlan, amit körülötte érzékelünk, az gyökeresen megváltozik. Ezzel azt is állítja az előadás, hogy a szépségnek, sikernek, érvényesülésnek nincsenek objektív kritériumai, ezek csakis társadalmi látszatok következményei. Gáspár Sándor játékának a lényege az, hogy a változatlan külsőségek közepette a figura belső átalakulását vázolja fel: a külső elvárásokhoz való igazodása a belső önazonosságát kérdőjelezi meg.

Az előadás másik fontos megoldása a szerepkettőzések alkalmazása. Ezzel tulajdonképpen egylényegűnek mutat szélsőséges ellentétes dolgokat (mint ahogy Lette csúf és szép alakváltozatát is). Nagy Zoltán a pitiáner hatalmú főnökben és az új embert teremtő sebészben ugyanazt a kisszerűséget érzékelteti. Almási Sándor a balek asszisztensben és az aranyifjú világfiban ugyanazt a magabiztosságba csomagolt elveszettséget sejteti. Pokorny Lia a feleségben és a konszern tulajdonosnőjében hasonló hamisságot sejtet. Egy hamis világot, amelyben csak hamis alternatívák létezhetnek.