Sáját határaink átlépése

A szakmai megszólított képviselőitől azt kértük, hogy három kérdésre válaszoljanak:

1. Az elmúlt néhány évben melyek voltak azok a fontos bábszínházi előadások, amelyeket ajánlanál a tágabb színház szakma figyelmébe (amelyeket érdemes lenne megőrizni a színházi emlékezet számára)?

Az elmúlt néhány évben melyek voltak azok a fontos bábszínházi előadások, amelyeket ajánlanál a tágabb színház szakma figyelmébe (amelyeket érdemes lenne megőrizni a színházi emlékezet számára)?

Azért nem szeretnék erre a kérdésre válaszolni, mert ahhoz, hogy a véleményemmel hiteles legyek, látom kellett volna országos szinten az elmúlt években készített előadásokat. Mivel a munkám és az elfoglaltságaim miatt kevésbé jutok el a budapesti helyszíneken és a kecskeméti Cirókán kívül máshová, nem szeretnék egy leszűkített verzióból válogatni. Azt érezném, amit többször is megfogalmaztam a kritikusdíj kapcsán: a sajtóban megjelenik és fennmarad a színházi emlékezet számára egy lista, amelyet a bábszínházak szempontjából többnyire a kilométerek függvénye határoz meg.

Inkább azokat a bábrendezőket nevezném meg, akiknek a munkáit többnyire inspirálónak tartom mind a saját fejlődésem, mind a tágabb szakma számára: Veres András, Hoffer Károly, Somogyi Tamás, Vidovszky György, Kovács Géza, Schneider Jankó, Tengely Gábor, Markó Róbert, Bartal Kiss Rita. Természetesen ez is szubjektív. Mindegyik alkotónál más és más az az ok, ami miatt érdemes tanulni tőlük. Mindenesetre örömteli lenne, ha, hasonlóan a színházi rendezőkhöz, az említett nevek is forgalomban lennének a nyilvánosság előtt.

Kuthy Ágnes

2. Mik a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójának a szakmai tanulságai?

Az első és számomra legfontosabb probléma a megbeszélések szakmai minősége. Évek óta keressük a kollégákkal, a bábművész szövetséggel és az igazgatókkal a fórum formáját, és mindig megpróbáljuk újraértelmezni az előző találkozókhoz képest, hogy hogyan lehet valóban szakmai párbeszédet indítani. Az elmúlt években a külföldi és magyar bábszínházi és színházi terület képviselőit vontuk be (Ascher Tamás, Novák Eszter, Veres András, Schilling Árpád, Sebeők Ferenc, Bagossy László, Kovács Géza, Pályi János, Marek Waszkiel Lengyelországból és Hartmut Lorenz Németországból). Már a személyek kiválasztása is megosztó volt. Továbbá a rendelkezésre álló idő szűkös volta miatt a felkért szakembereken kívül kevésbé lehetett felszólalni. Így párbeszéd egyáltalán nem tudott kialakulni.

Idén egy közös beszélgetésre hívtuk a szakmát. Nem sikerült. 120 ember nem tud beszélgetni egymással. Részben mert nem szeret megnyilvánulni ekkora tömegben, részben mert van véleménye, de nem akar bántó lenni, részben mert az előtte megszólaló pont az ellenkezőjét mondta, és nem akar vitát generálni, részben mert majd elmondja az alkotóknak egy sör mellett, illetve a fent vázolt típusok ellentétére is van számos példa.

Egyelőre hiányzik az, hogy az adott előadás kapcsán megfogalmazzuk annak lényegi alapkérdéseit. Az alapkérdés felvetésén keresztül eljuthatnánk egy általánosabb szakmai kérdéshez, és ebből talán már olyan párbeszéd alakulhatna ki, amely hasznosabb és mindenki számára előremutató lehet.
A Találkozó után beszéltem pár kollégámmal, és arra jutottunk, hogy ehhez olyan elméleti szakemberek szükségesek, akik a napi látott előadásokon keresztül fel tudják tenni azt a lényegre tapintó kérdést, amiről valóban beszélni kell. Ennek formája lehetne az azonos időben tanácskozó több kisebb tematikus csoport, amelynek a végeredményét a 120 fős fórumon elmondaná az adott csoport szószólója.

Az egyetemista rendezőhallgató lányok javaslata is elgondolkodtató, miszerint a fórum legyen délelőtt, így lehetőség van rá, hogy este a kocsmázás során elhangozzanak a szubjektív és személyes véleménycserék, „teltházas nézőtér nélkül".

3. Hogyan látod most a magyarországi bábszínházak helyzetét?

Szomorúan. Sok oldalról.

A kérdéseid elküldésével egy időben vált egyértelművé, hogy megszűnik a tao eddig ismert formája. Még nem tudjuk, hogy milyen mértékű lesz a változtatás, több fórumon, több lehetséges verziót hallottunk. Legrosszabb esetben, ha csak a saját anyaszínházamat nézem, ez azt jelenti, hogy az öt-hat bemutató helyett évadonként egy előadást tudunk nélküle létre hozni. Gondolom, hasonló a helyzet a többi színházban is. Ennek pedig lavinaszerű hatása lenne az egész szakmára és a nézőkre nézve.

Hasonlóan a színházakhoz, hiányoznak a bábszínházak utánpótlásszerű háttérdolgozói. Tíz éve még válogatni lehetett a felvételizők közül, ma már örülhetünk, ha egyáltalán megjelenik valaki. Nincs presztízs értéke a színháznak. Aki tanulja a világítást, hangosítást, ma már nem a színházakhoz szerződik. Ebből kifolyólag megváltozott a házon belüli kommunikáció is. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültek az előadások.

Hiányos a szakma felépítettsége. Egyrészről kevés az óvodás korú gyermek számára rendező alkotó. Csak reménykedni tudok abban, hogy a képzésben nagyobb szerepet kap a gyermeklélektan ismerete és az esetleges hospitálás óvodai és kisiskolás környezetben.
Másrészről nincs utánpótlásunk végzett bábszínészből a vidéki bábszínházak részére. Jelen pillanatban 25 fiatal bábszínész tudna elhelyezkedni az ország különböző bábszínházaiban. Öregszik a szakma. A végzett hallgatók inkább maradnak Pesten, és választják a szabadúszást, mintsem hogy leszerződjenek egy kisvárosba. Bíznak abban, hogy így több típusú feladatot tudnak vállalni változatos csapatokkal és rendezőkkel, különböző nézői korosztály részére, struktúramentes légkörben. Nem lehet elítélni őket. Minden művész erre vágyik.

Amíg azt hallom, hogy aktualizáljunk, meg hogy értékválságban élünk, és a régi mesék már nem érvényesek a mai kor embere számára abban a formájában, ahogyan gondolták, addig nem tudok egy beszélgetésbe bekapcsolódni. Alapvető emberi és morális értékrendet közvetít a mese. A mesékben a jó győzedelmeskedik, és elbukik a gonosz, tanulhatunk a segítőkészségről, szorgalomról, másokra való odafigyelésről, igazságmondásról, becsületességről. Azt gondolom, hogy ezek a legfontosabb alappillérek az ember életében. Nem ezt kellene erősíteni általuk? Ehhez kapcsolódó fontos kérdéskör számomra: ki mit tart arról, hogy mi a gyermeki lélek védelme. Felelősek vagyunk ezért. A mai napig nem hevertem ki, hogy Az új nagyi előadásom kapcsán – amely az időskori demenciáról szól – egy kisgyereket pszichológushoz kellett vinni. Hiába nyugtatott Kocsis Rozi, a győri Vaskakas igazgatója, hogy probléma volt a kisgyerek nagymamájával. Ez az előadás előhozta ezt belőle, és így időben segítséget kapott a megfelelő szakembertől. Azóta nem rendezek problémafeltáró előadásokat, pedig szakmailag biztosan nagyobb volt a presztízse ezeknek a munkáimnak.

Az évadterv kialakítása és a bérletes kijátszás miatt 4-5 hétre szűkül be egy rendező lehetősége. Keveset találkozik a rendező és a tervező, mert mindenki rohan a többi munkája és a megélhetése miatt. Ahhoz, hogy eltartsa magát egy rendező, minimum évi négyet kell rendeznie. Így lehetetlen kísérletezni, lehetetlen új dolgokra bukkanni és kipróbálni újabb ötleteket. Ezért is készül sok előadás báb nélkül. És sok előadás bábbal, de minek? Az előadás csak a szöveg illusztrálásáról szól. A bábok csak narrálják a szöveget. Nincs bábszínházi megfogalmazás, ami például kiiktathatná a szöveget, és mozgásban beszélne a képzőművészet és a zene erejével. Nincs átvitt értelem. Nincs belső lélekábrázolás kivetülése a képekben. Ez így „alt", mondaná a német professzorom. Ez így csak bábjáték, de nem bábművészet.

Számomra nagyon fontos volt a Találkozó. Hogy számvetést csináljak saját magam számára is.
Most megkérdezhetnéd, hogy hogyan tovább?

Pályázati lehetőségek után kutatok. Szívesen meghívnék külföldi szakembereket és minden érdeklődő rendező kollégát egy pár napos nyári kurzusra Kecskemétre, szakmai beszélgetésekre, workshopra. Szükségünk lenne rá. A saját határaink átlépése miatt és a szakmánk továbbfejlődése végett.